Szép új világok

„Mario világába becsapódnak a Ubisoft visító rabbidjai, és egy XCOM-szerű stratégiai játékban veszik fel a küzdelmet egy testet öltött programhibával” – nem sok olyan játékötlet akad, amely ennyire egy különösen elvadult MI hagymázas találmányának tűnne. De még ha az őrült történetről el is felejtkezünk, akkor is felkavaró volt a játék bejelentése: sokaknak már az sokkot okozott, amikor kiderült, hogy Peach, Yoshi és a többiek fegyverrel a kézben lövöldöznek, találati százalékokkal, elemi sebzésbónuszokkal és rombolható fedezékekkel pepecselve. Azonban az első Mario + Rabbids minden várakozást felülmúlva fantasztikus kombinációnak bizonyult bő öt éve – így aztán igencsak kíváncsi voltam rá, hogy mit sikerül kihozni a folytatásból.

Kíváncsi voltam, de nem bizakodó: a receptből, a körökre osztott küzdelmekből az első rész igen sokat kihozott már, és nem láttam a videókban semmi olyat, ami igazán érdekes továbbgondolásnak tűnne. Szerencsére a Sparks of Hope nem alibimunka lett – igen komoly előrelépések és változtatások történtek, elsősorban a küzdelmeken kívül, és ezek együttesen egy monumentálisan óriási, és sok tekintetben az elődnél jóval élvezetesebb második részt eredményeztek. A jelentős fejlődés dicsérete nem terjed ki a történetre: ezúttal is egy teljesen őrült sztorit kapunk, amelyben egy lila-fekete űr-ördögrája nyeli el, majd köpi be nyálkás ektoplazmával a Gomba királyság naprendszerét. Aki logikára vágyik, azt nem fogja kiszolgálni ez a mese; aki viszont szívesen ugrálna apró, tematikus bolygók közt, mindenhol ütődött helyiek egész seregével találkozva, az jól fog szórakozni.

A Sparks of Hope talán legnagyobb újítását ezzel el is árultam: ezúttal a pályák, maguk a körökre osztott csaták nem szép lineáris sorban követik egymást, hanem viszonylag szabadon bejárható bolygókat kapunk, ahol kedvünk szerint mászkálhatunk. Amíg nem indítunk el egy csatát (ez megtörténhet egy kószáló ellenfélbe ütközéssel is), addig a magunk tempója szerint deríthetjük fel a terepet. A tematikus – tengerparti, zimankós, őszi erdős – bolygókon a végső cél mindig a fekete csápokból és sárga szemekből álló trutymó eltakarítása, de az idáig vezető út általában igen kacifántos. A legtöbbször két szikrát, vagyis Spark nevű lényeket is ki kell szabadítani a folyamat során, ez pedig majdnem mindig valami dungeon-szerűség felderítésével történik.

[+]

Akár a felszínen, akár ezekben a járatokban mászkálunk, temérdek teendőnk lesz a továbbjutást biztosító harcok megvívásán túl is – elképesztően változatos a néha szükséges, a legtöbbször viszont opcionális tartalmak tárháza. (Egy dolog hiányzik: ugrani nem lehet – ez nem egy platformjáték!) Rejtett cuccokat lehet kiásni, apró fejtörőket kell megoldani, ládákat kell tologatni, szobrokat lehet forgatni, ősi gépezeteket kell aktiválni – plusz titkos járatokat deríthetünk fel, apró versenyeken vehetünk részt, eldugott ütközeteket vívhatunk meg, rabbidok félkész techno-szobáiban kereshetünk kincset, és egy túlméretes hátizsákot hordó régész találós kérdéseit is meg kell válaszolni. Lelkesen gyűjtögetett valutáinkat a boltban verhetjük el, és ha az itt kapható kulcshoz megtaláljuk az ajtót, hát minden bolygón egy teljes titkos zónát is megnyithatunk – ezek mintha színes építőkockákból állnának össze, jellegzetes „Mario-csöveikkel” teljesen más jellegű harcokat kínálva, mint az amúgy „realisztikus” csataterek.

A tarkónlőtt goomba

Maguk a küzdelmek a felszínen jobbára úgy zajlanak, mint az első részben: a fedezékekkel teli pályán úgy kell manővereznünk, hogy a lehető legjobban védve tudjuk levadászni az ellenfeleket. Mario még mindig két pisztollyal gyilkol, Luigi a halálos mesterlövész, rabbid-Peach pedig a kommandó javasasszonya. A védelem nélküli lényeket tuti, hogy eltalálja minden lövés, az embermagas blokkok teljesen védik a mögéjük húzódókat, a fél-fedezékek esetében pedig 50% a találati arány – sokkal kevésbé dühítő ez a rendszer, mint az XCOM, ahol még a 95%-ot is kudarc követi néha. Amikor ránk kerül a sor, minden karakterünkkel tudunk mozogni, lőni, illetve speciális képességeinket használni – és bár ez az alapfelállás nem változik meg, lehetőségeink folyamatosan bővülnek. Ez a Sparks of Hope másik nagy újítása: míg az előd viszonylag lineáris karakterfejlődést kínált fel, addig itt sokkal szabadabban, lényegesen sokrétűbben lehet a karakterek specializációját befolyásolni.

A szintlépés, illetve az azzal együtt járó képességfás pontelosztás is ezt szolgálja, de az igazi extrát a már említett Sparkok okozzák – és főleg onnantól kezdve, amikor már két ilyen lényt is lehet egy-egy karakterhez csatolni. Ezek mind extra cselekedeteket biztosítanak: az egyik lángra gyújtja lőszerünket, a másikkal területre ható trutymósebzést okozunk magunk körül, a harmadik láthatatlanná tesz, a negyedik visszalöki a támadóra a minket ért sebzés egy részét, az ötödik magunkhoz vonzza az ellenfeleket, és így tovább, 30 eltérő kis szövetségesen keresztül. Természetesen ezek a kis Sparkok is külön-külön fejleszthetők, és az extrém tápos egyszerhasználatos tárgyakkal együtt az elődben elképzelhetetlen mennyiségű taktikát csempésznek a csatákba.

[+]

A tárgyak közül a kedvencem az lett, amely egy újabb teljes mozgást tesz lehetővé (adu ász, amikor nem az ellenfelek levadászása, hanem a pálya végének elérése a fontos), de az is igen hasznosnak bizonyult, amelyik jelentős területen szétcincál minden fedezéket, potenciálisan egész seregnyi ellenfelet kitéve további támadásainknak. Természetesen visszatér az apróbb ellenfelek egyszerű felrúgásának lehetősége is (a megszédült bob-ombokat érdemes az ellenfelek közé hajítani), és a manőverezési lehetőségeinket alaposan kibővítő Team Jump is megint használható. Ezzel az egyik karakterünk a másikat a levegőbe dobja, ahol pár másodpercig mi kormányozhatjuk – így lehet például szigetről szigetre ugrani, vagy éppen egy emelettel feljebb kerülni a lépcső megközelítése nélkül is. Ezekre a képességekre szükség is lesz, mert az ellenfelek továbbra is ravaszul taktikáznak – és mert a pályatervezők helyenként kifejezetten ördögien dolgoztak. Néhány csata (vagy legalábbis az első néhány körük) szinte külön puzzle-ként működik, ahol ki kell kísérleteznünk az optimális lépéseket.

[+]

A Sparks of Hope kiváló folytatás lett, még úgy is, ha az ember hozzám hasonlóan kicsit nehezen viseli el a rabbidok esztelen visítozását. A harcokon kívüli részek kibővítése nagyon jól sült el, még úgy is, hogy maguk a pici kihívások sosem okoznak igazi nehézséget – mégis ezektől lesz kellemesen változatos a bő 30 órás kampány. A harcok megmaradtak annak a vidám, ám mégis taktikus küzdelemnek, mint az első részben – azzal a nem elhanyagolható extrával, hogy ezúttal sokkal több darabkából legózhatjuk össze karaktereink arzenálját. Az ismétlődő animációkat ki lehet kapcsolni, a bolygók rengeteg utólagos tartalmat kínálnak, így egyetlen igazi panaszom a kaotikus menükre vonatkozik – az pedig bőven megbocsátható, ha a játék többi része ilyen szórakoztató.

A Mario + Rabbids: Sparks of Hope kizárólag Switch-re jelent meg.

Összefoglalás

Az előző részben kizárólag a körökre osztott, kifejezetten taktikus csatákról szólt a Mario + Rabbids, a Sparks of Life azonban ezt sikeresen fejelte meg a bolygókkal, ezekkel a változatos extra kihívásokat kínáló helyszínekkel. Maguk a csaták hasonlóan zajlanak, éppcsak a Sparkoknak és tárgyaknak köszönhetően sokkal szélesebb arzenállal közelíthetjük meg azokat. Remek folytatás!

A Mario + Rabbids: Sparks of Hope legjobb pontjai:

• A csatákon kívüli részek reformja remekül sült el;
• kellemesen sokrétű fejlődési rendszer;
• sokkal változatosabb helyszínek, mint az elődben.

A Mario + Rabbids: Sparks of Hope leggyengébb részei:

• A menü és a térkép elég logikátlan;
• kipróbálnám multiplayerben is a harcrendszert.

Bényi László