En garde!
A Liberté Párizsa négy frakciót kínál fel, és minden nekifutás elején a véletlenszerűen összesorsolt két banda közül kell kiválasztani a szimpatikusabbat. E döntés csak az adott nekifutásra érvényes: ez szabja meg feladatunkat és ellenfeleinket, ám a következő próbálkozásnál simán dönthetünk pont ellenkező módon, és senki nem fog emlékezni korábbi viselkedésünkre. A lázadók, a királypártiak (a valóságban sosem létezett Fülöp herceg meghiúsult koronázásának indul a történet), a katolikus egyház, illetve a karakterdesign alapján Haitiból, vudu mágiával együtt importált „Törzs” várják, hogy megoldjuk gondjaikat. Mindannyian rendelkeznek egy 20 szintből álló hűségjelzővel, amit a küldetések teljesítésével szerzett pontokkal lehet borzasztó lassan feltölteni, minden szinten egy apróságot megnyitva ezzel. (A fejlődés lassúsága tényleg zavaró: csak az első szintlépéshez négy sikeres run szükséges egy adott frakciónál!) Az egyes bandák egy-két fontos karakterrel rendelkeznek, a történet tulajdonképpen róluk szól – René a tipikus, személyiség nélküli amnéziás hős csupán. E karaktereken kívül a várost egyre durvábban agymosó Lady Bliss fontos még: ő természetesen azt állítja, hogy céljai nemesek, de hát egy növénydémonnak az higgyen, akinek ez az első játéka…
A Liberté másik egyedi pontját a kártyák jelentik, amelyek természetesen extra képességeinket, illetve az elhasználódó tárgyakat szimbolizálják. A rendszer legegyedibb pontja talán az, hogy a kártyák aktiválásához manára van szükség – azt viszont elsősorban más kártyák elégetésével lehet szerezni. Ha tehát van nálunk egy hárompontos közelharci támadás, illetve egy hárompontos távolsági támadás, akkor csak akkor tudjuk karakterünk számára megnyitni az egyiket, ha a másikat feláldozzuk. Ez sokszor igen komoly dilemmát okoz: mivel a gyógyulás igen ritka, az ezt biztosító, egyszerhasználatos lapokat nem szívesen áldozza fel az ember – de amikor a másik oldalon egy minden ölés után pajzsot adó passzív bónusz van, akkor már meggondoljuk a dolgot. A paklik minden nekifutás elején újraépülnek, e döntéseket tehát újra és újra meg kell hozni.
A kártyákat hat kategóriába sorolva találjuk: közelharci és távolsági támadások, support képességek, passzív bónuszok, felszerelés, illetve csak a nagyon ritkán kapott „ultimate” lapok választhatók. A legfeljebb 40-lapos paklikban minden lap csak kétszer szerepelhet, felszerelést és ultimate lapokat pedig csak játék közben szerezhetünk. Új lapokat a főellenségek által potyogtatott tervrajzok felvételével gyárthatunk, feltéve, ha rendelkezünk a legyártáshoz szükséges alapanyagokkal. A játék elején inkább az alap kiosztásokat fogjuk szerkesztgetni, de a csaknem száz lap megnyitásával előbb-utóbb saját paklit is építhetünk – mérgező, bénító, átkokat szóró és egyéb specializációkra ráhajtó kombókat létrehozva.
A nekifutások elején hősünk tehát jó eséllyel még nem rendelkezik egy képességgel sem, így csak alap hármas kardkombóra, illetve a kitérésre támaszkodhatunk. Érdemes már itt kitanulni a Liberté sajátos ritmusát, merthogy a Diablós vagdalkozás itt igen hamar halálhoz vezet. René kevés életerővel rendelkezik, gyógyulni csak zavaróan ritkán tud, így tehát minden egyes csatát taktikusan kell megközelítenie. Ez persze nem jelent komplex játékrendszert, mindössze azt, hogy muszáj helyezkedni, az ellenfél támadásába belebukfencezni (ez a parry helyi megfelelője), és óvatosan beosztani a képességeket. Ezek ugyanis nem bizonyos időnként töltődnek újra, hanem a rajtuk levő szám jelzi, hogy még mennyi sikeres alaptámadást kell bevinni, mire újra bevethetővé válnak. Mivel a négy frakció alaposan eltérő ellenfeleket jelent (a királypártiak például általában páncélozott nehézgyalogosok, a törzs képviselői meg nagy elánnal varázsolgatnak), rengeteg taktikát kell kitanulni, ráadásul ugye a lapjárás is alaposan befolyásolja ezeket.
A Liberté furcsa műfajkeverése jobbára működik, de még mindig nem állt össze igazi élménnyé a játék. A nekifutásokon átívelő fejlődés például egyelőre pokoli lassú (pedig gyorsítottak rajta valamennyit az early access-időszakhoz képest), és új kártyát is viszonylag ritkán kapunk. Jelenlegi állapotában legalább 35-40 órát emészthet fel a sztori nem különösebben felkavaró végének elérése, és még jóval többet a frakciók kimaxolása – de szerintem kevesen lesznek ennyire kitartók. A két fejlesztő által készített Liberté valószínűleg sokkal jobb lenne, ha inkább egy változatosabb, pörgősebb fejlődést nyújtó 10-15 órára húznák össze. Az apró pályák és a cseppet sem franciás párbeszédek persze akkor is feltűnnének, de legalább a játék legnagyobb gondjai eltűnnének. A jó hír az, hogy a fejlesztőek láthatóan hallgatnak játékosaikra, így reméljük, néhány hónap múlva már sokkal élvezetesebb lesz a Liberté – most viszont csak a roguelite-kártyás műfaj grindelést megbocsátó rajongóinak merem teljes szívvel ajánlani.
A Liberté kizárólag PC-re jelent meg.
Összefoglalás
Amivel hirdetik („a francia forradalom és a body horror találálkozása”), az sajnos cseppet sem igaz, de ha az első, nehézkes órákon átlendülünk, lehet élvezni. Igaz, a Diablo IV mellé időzítés borzasztó rossz döntés volt: az oké, hogy itt sokkal taktikusabb a harcrendszer, de azért a 20 eurós árcédula még így is túlzás a grafikai bakikkal teli, elképesztő grindelést kívánó Liberté mellett. Csak remélni lehet, hogy a lelkiismeretesnek tűnő fejlesztők ki tudják majd aknázni a programban levő potenciált.
A Liberté legfőbb pozitívumai:
- Képességekkel tele már jól működik a harcrendszer.
A Liberté legnagyobb hiányosságai:
- A fejlődés minden téren irritálóan lassú;
- apró, sokszor ismétlődő helyszínek;
- nem sok köze van a francia forradalomhoz.
Bényi László