Egalité?
1789, Párizs. Még ha az események pontos időrendje sokaknál már dohos történelemórákkal együtt a régmúlt ködében el is veszett, az alapokkal a megannyi ezzel az időszakkal foglalkozó regény, film és videojáték után azért majd’ mindenki tisztában lehet. Közutálatnak örvendő Bourbon-házi király, „semmiből” létrejött Alkotmányozó Nemzetgyűlés, a Bastille börtön sikeres ostroma, kék-fehér-piros kokárdák, szabadság- testvériség-egyenlőség, az Emberi és polgári jogok nyilatkozata, Versailles-ból elrabolt uralkodó. Fontos időszak tehát, Franciaország határain túlívelő hatással. A valóságban persze nem volt azért ilyen egyszerű ennek az évnek az ügymenete, és hát ugye a forradalom is elég hamar átment valami nagyon másba, de ezekkel a nüánszokkal nem nagyon fogunk most törődni: a Liberté, bár a forradalom ideje alatt játszódik, a történelmi valósággal lényegében semmiféle kapcsolatot nem ápol – hogy mást ne mondjak, az események egyik mozgatórugója egy női hangon kommunikáló lovecrafti értelemben vett növényistenség.
Én egyébként pont e furcsa kapcsolat miatt csaptam le a tesztelési lehetőségre: a francia forradalom és egy dimenzióutazó bizarr démon találkozása varázslatos alapötletnek tűnt. Rögvest a cikk elején el kell szontyolítanom azokat, akik hasonlóképpen gondolnák a dolgokat: a Lady Bliss névre hallgató entitás tulajdonképpen csak a játékbeli mechanikák magyarázatára szolgál, a forradalom pedig gyakorlatilag nem jelenik meg a játékban. Igaz, egyes helyszínek franciás nevet kaptak, és a trikolór színei is sokszor feltűnnek, de ezeken a látványelemeken túl szinte bárhol máshol is lehetnénk.
A környezetnél tehát sokkal érdekesebb a játékmenet, amelynek minden eleme ismerős, de ilyen módon összekombinálva még sosem láthattuk azokat. A Liberté tehát alapvetően egy akció-RPG, nagyon felületesen tehát a Diablókhoz is hasonlítható – de eltérésből is olyan sok akad, hogy ez a méregetés néha teljesen tévesnek tűnik. Itt például karakterünket közvetlenül, a szokásos WASD gombokkal irányíthatjuk, legfeljebb öt képességünket pedig a billentyűgombokkal lehet aktiválni – a két egérgombbal csak az alap kardcsapás, illetve a küldetésünk útjelzője aktiválható. (Ez amúgy óriási baki: több egérgombot nem is lehet használni, és ezeket sem lehet átdefiniálni – pedig hát a jobbkatt aztán sokkal hasznosabb dolgokra is „elkölthető” lenne.)
A játék félig-meddig procedurálisan generált pályákon játszódik, de ezeket nem úgy kell elképzelni, mint a műfaj hatalmas pusztáit és barlangjait: az egyes szintek parányiak, nincs köztük olyan, amelynek az átszelése fél percnél tovább tartana. Ez persze harc nélkül értendő, de még az az egy-két csata sem nyújtja hosszúra a pályánkénti átlagidőt. A helyszínek java véletlenszerűen elrendezett hordókkal, standokkal és civilekkel megpakolt szűk francia utca, de azért vannak jellegzetesebb helyszínek is – templombelsők, Szajnaparti kikötők és parkok is arra várnak, hogy átszaladjunk rajtuk. Nekem igen kevéssé volt szimpatikus, hogy a pályák csaknem kivétel nélkül egyenes csövek, alig néhányszor találkoztam olyannal, hogy a T-alakú alaprajz kínált egy parányi leágazást.
A Liberté azonban nem csak ennyiből áll: leírásában további két, ma divatosnak számító játékelemet is meg kell említeni. Az egyik a gyűjtögethető kártyák kulcsfontosságú szerepe, a másik pedig a roguelite felépítés. Kezdjük az utóbbival: halál esetén hősünk, René, nem tűnik el a Père Lachaise valamelyik jelöletlen sírjában, hanem növénydémon „szponzora” hatalmának köszönhetően a Párizs alatti katakombák egyik különösen undorító sarkában tér magához. Minden korábbi hatalmát elveszíti (értsd: visszaesünk 1. szintre és felszerelés nélkül maradunk), de a korábban elért sztorielemek, illetve a frakcióknál kivívott jóindulat permanensen megmarad – mi több, a pakli bővítéséhez szükséges alapanyagok és tervrajzok sem vesznek el. Miután René finomhangolta lapjait és választott egy egyetlen nekifutásra érvényes passzív bónuszt, Párizs egyik hídján találja magát, ahonnan rögvest elindíthatja az újabb runt.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!