Tolkien forogni kezd
Amikor kiderült, hogy a kalandjáték-specialista Daedalic stúdió megkapta kiadójától a Gyűrűk ura-jogokat, arra számítottam, sőt, abban reménykedtem, hogy a fejlesztők megmaradnak választott műfajuknál. Nem ez történt: mivel a licenszdíj több millió dollár volt, a relatíve kevesebb embert érdeklő point ’n’ click helyett 3D-re, akcióra, Unreal-motorra kellett váltani. Ironikus módon ezzel inkább elriasztották az embereket: saját rajongóik értetlenkedve nézték a sokszor halasztott játék trailereit, ráadásul a bombasztikus riválisokkal kényeztetett mainstream közeget sem sikerült ezekkel lenyűgözni. Noha én sem bíztam abban, hogy a Gollum az év legjobbjai között lesz, arra nagyon kíváncsi voltam, hogy a fejlesztők miért pont ezt a karaktert választották főszereplőnek – és persze, hogy pontosan milyen történetet is mesélnek majd el vele? Pedig hát mind hallottuk a mondást: aki kíváncsi, az hamar egy bugokkal teli, rosszul kitalált, ráadásul félkészen megjelent játékban találja magát…
Tolkien könyvei, illetve Jackson filmjei után valószínűleg senkinek nem kell bemutatni Gollamot, ezt sötét mágia hatására hobbiti önmagából kifordult, hasadt személyiségű őrületbe hajszolt lényt. Szméagol saját születésnapján ölte meg legjobb barátját egy, a folyóban talált ékszer birtoklásáért, és innentől kezdve az Egy Gyűrű uralta, torzította és nyomorította elméjét, mígcsak Gollammá nem vált a valós és metaforikus sötétségben szenvedve. A jól ismert történet szerint félezer évvel később a Ködhegység egyik barlangjában az alaposan eltévedt Zsákos Bilbó talált rá Gollam elhagyott gyűrűjére, majd annak hatalmát kihasználva sikerült elmenekülnie a mágikus elvonási tüneteitől még inkább becsavarodó lény elől. Gollam évekkel később Szauron varázserejének vonzásában Mordor felé indult. A szánalmasra aszott, de természetfeletti akaraterővel rendelkező lény az Árnyék-hegységben, a Cirith Ungol hágón talált magának új otthont: amíg hasznossá tette magát, a területet uraló Banyapókkal kötött alkuja értelmében őt nem fenyegették a Pókhasadék legveszélyesebb lényei.
[+]
Nemhogy a regények, de még Tolkien egyéb jegyzetei sem mesélték el részletesen, hogy innentől kezdve mi volt Gollam sorsa. Azt lehetett tudni, hogy a Sötét Úr brutális módszerekkel kifaggatta a szánalomra méltó lényt (innen ismerte meg ugye a Zsákos nevet), de hogy ezt követően Gollam miként élt Mordorban, miként szabadult el onnan, illetve miként is kapta el Aragorn, arról az alapvető tényeken túl nem volt információ. Mint ahogy a következő hónapokról is csak annyit tudtunk, hogy a Bakacsinerdőben, Thranduil király börtönében raboskodó lényt maga Gandalf hallgatta ki, és hogy innen való menekülését a Dol Goldur-i orkok váratlan támadása tette lehetővé. A későbbiekben oly fontos szerephez jutó Gollam története aztán Mória tárnáiban folytatódott: a kiválóan rejtőzködő lény itt akadt az Egy Gyűrűt hordozó Frodó nyomára, és ekkor kezdte követni a Szövetséget.
[+]
A játék természetesen a Tolkien által ki nem dolgozott időszakokat mutatja be Gollam életében: mordori, majd bakacsinerdei raboskodását. Meggyőződésem, hogy az író megrökönyödéssel reagált volna egynémely itt látott sztorifordulatra és (főleg!) karakterre, de engem sokkal inkább zavart az, hogy a fejlesztők még tulajdonképpen teljes történetírói szabadságukkal élve sem tudtak igazán érdekeset kitalálni Gollam titkos éveire. A karaktert hamar elfogják a mordori orkok, és a következő fejezetek szó szerint a sitten töltött napjait, heteit és hónapjait próbálják bemutatni. Papíron talán hangulatosnak tűnhettek ezek a szilánkos bepillantások egy rab életébe, de a gyakorlatban egyáltalán nem képesek rá ezek a primitív küldetések, hogy bemutassák a mordori rabmunka szörnyűségeit, hogy bármit is átadjanak Gollam szenvedéséből.
[+]
A legfurább szakasz azonban talán mégis az, amikor Gollam kevéssé logikus módon az erődöt vaskézzel irányító (és a Daedalic által kitalált) varázstudó, a gonosz Candle Man beosztottjává válik, és így tanúja lesz a legmagasabb szintű mordori elit intrikáinak és pitiáner kis belharcainak. Sajnos a játék utolsó harmada, a bakacsinerdei rabság sem jobb vagy érdekesebb – viszont engem különösen zavart, ahogy az írók a sinda elfeket igen barátságtalan, olykor egyenesen kegyetlen alakként ábrázolták, feltehetően azért, hogy az ember még valahogy ekkor is szimpatizáljon a főszereplővel. A lezárás pedig… nos, meghagyva a felfedezés „örömét” minden kitartó játékosnak, legyen elég annyi, hogy szerintem teljességgel Tolkien-idegen az utolsó félóra minden mágiája és fordulata.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
