Felfedezés
Ritkán érkezik olyan játék, amiben már a puszta mozgás, a távolságok leküzdése is élményt jelent – általában ez csak az unalmas kötelező kört jelenti két akció között. A Tchia viszont már ezzel is szórakoztat, és mivel szigetvilágát élmény bejárni a mély öblöktől a legmagasabb szirtekig, itt kifejezetten örültem, amikor egy feladat jó messzire szalasztott a világban. Hozzáteszem, erre a bravúrra a játéknak óriási szüksége is volt, hiszen talán pont a harc lett a leggyengébb játékelem; a Tchia tökéletes példa tehát arra, hogy nem a cél elérése, hanem az utazás, a nézelődés, a felderítés a fontos. Ez még akkor is így van, ha a modern nyílt világú játékokhoz képest sokkal kevesebb ikont találhatunk e szigetcsoport térképén.
Bejelentésétől fogva a Tchia egyik fő vonzereje az volt számomra, hogy egy általam gyakorlatilag egyáltalán nem ismert világba repít – nem valami másik bolygóra vagy korba, hanem napjaink Új-Kaledóniájába. A Csendes-óceánon elhelyezkedő, a mai napig Franciaországhoz tartozó szigetcsoport persze nem egy, az utolsó fűszálig élethűen modellezett verzióban jelenik meg a játékban, hiszen a Tchia a földrajzi remixelésen túl a helyiek legendáira is rengeteget épít, és még némi mágiát is felhasznál annak érdekében, hogy érdekesebb lehessen. Az autentikus zenék, helyszínek és környezet mellett azt is érdemes lehet tudni, hogy a játék beszélt nyelve nem angol, hanem karaktertől függően vagy francia vagy drehu. Ez persze kötelező felirat-használatot is magával vonz, de a magam részéről a helyi nyelvek használatát nagyszerű dolognak tartom, hisz ettől is csak érdekesebb és egyedibb lett az illúzió.
[+]
Bár a játékot felvezető marketing a türkizkék tengerre, a banán- és kókuszfákkal megszórt trópusi vadonra, a néha egzotikusnak tűnő, máskor akár Budapestre is elképzelhető állatokra, no és persze a vidám időtöltési lehetőségekre koncentrált, a Tchia története ennél a paradicsomi képnél lényegesen sötétebb felütéssel indul. A játéknak a nevét is kölcsönző kislány idilli világa egycsapásra megsemmisül, amikor az őt egyedül nevelő apját elrabolja egy Pwi Dua nevű rosszarcú bandita. Tchia meglehetősen naiv reakciója erre az, hogy kérvényezni próbálja a szigetvilágot uraló Meavoránál apja szabadon engedését. Meavora azonban a nikkelbányászatból meggazdagodott szigeten él, felhőkarcolókkal körülvett, darabokban lebegő tornya pedig nem fogad csak úgy látogatókat. Tchia első feladata tehát az, hogy összeszedje a környező szigetekről a bürokrácia megolajozásához szükséges javakat.
[+]
Bár maguk a feladatok nem különösebben mélyek, és tulajdonképpen nem mások, mint nagyszerűen becsomagolt és igényesen tálalt „menj oda-hozd ide” megbízások, én mégis élveztem a legtöbbet, mégpedig azért, mert ahogy korábban írtam, a Tchia igazi élményét a máskor oly unalmas, itt viszont élményszámba menő kutyagolás és hajózás jelenti. Bár az első percekben még nem örültem neki, igen hamar megszerettem, hogy a hajó irányítása hajszálnyit körülményesebb, mint a videojátékos átlag: a sebességet a vitorlánál matatva tudjuk beállítani, a kanyarodáshoz viszont a kormányhoz kell állni; sőt, mielőtt elhagyjuk a fedélzetet, érdemes a horgonyt is kivetni. Az eleinte erőltetetten realisztikusnak vélt rendszer egy idő múlva természetessé vált, egyfajta rituálévá, amit ügyesen végrehajtva még a szűk és kacskaringós folyócskákat is villámgyorsan tudtam bejárni.
[+]
Partra szállva is igen élvezetes maradt a távolságok legyűrése. A lehető legjobb forrás, a Breath of the Wild által ihletve Tchia képes bármilyen felületen addig kapaszkodni, amíg staminája bírja. (Emiatt érdemes akár nagyobb kitérőket is tenni, ha a távolban megpillantunk egy sárga staminagyümölcsöt!) Szintén abból a játékból lehet ismerős a kifeszített szövet, amellyel szintén staminafüggő ideig lehet a levegőben vitorlázni. Bár a termikek nincsenek lemodellezve, így is fantasztikus érzés levetni magunkat egy hatalmas völgy fölé nyúló szirtről, és úgy manőverezni, hogy a szemközti oldalon érjünk földet. Vagy ami még jobb: intézzük úgy, hogy egy fára essünk! Bár a valóságban ez feltehetően csonttöréssel járó esemény lenne, Tchiát ez nem fenyegeti, viszont a fák tetején indítható a játék legmókásabb manővere. Rajzfilmesen ide-oda lengedezve lendületet vehetünk, és óriási távolságba katapultálhatjuk magunkat. A mászást, vitorlázást és a hajítógép-fákat használva igen gyorsan szelhetünk át hatalmas távolságokat, mintha csak egy általunk valós időben kitalált akadálypályán brillíroznánk.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
