Egalité?

1789, Párizs. Még ha az események pontos időrendje sokaknál már dohos történelemórákkal együtt a régmúlt ködében el is veszett, az alapokkal a megannyi ezzel az időszakkal foglalkozó regény, film és videojáték után azért majd’ mindenki tisztában lehet. Közutálatnak örvendő Bourbon-házi király, „semmiből” létrejött Alkotmányozó Nemzetgyűlés, a Bastille börtön sikeres ostroma, kék-fehér-piros kokárdák, szabadság- testvériség-egyenlőség, az Emberi és polgári jogok nyilatkozata, Versailles-ból elrabolt uralkodó. Fontos időszak tehát, Franciaország határain túlívelő hatással. A valóságban persze nem volt azért ilyen egyszerű ennek az évnek az ügymenete, és hát ugye a forradalom is elég hamar átment valami nagyon másba, de ezekkel a nüánszokkal nem nagyon fogunk most törődni: a Liberté, bár a forradalom ideje alatt játszódik, a történelmi valósággal lényegében semmiféle kapcsolatot nem ápol – hogy mást ne mondjak, az események egyik mozgatórugója egy női hangon kommunikáló lovecrafti értelemben vett növényistenség.

Én egyébként pont e furcsa kapcsolat miatt csaptam le a tesztelési lehetőségre: a francia forradalom és egy dimenzióutazó bizarr démon találkozása varázslatos alapötletnek tűnt. Rögvest a cikk elején el kell szontyolítanom azokat, akik hasonlóképpen gondolnák a dolgokat: a Lady Bliss névre hallgató entitás tulajdonképpen csak a játékbeli mechanikák magyarázatára szolgál, a forradalom pedig gyakorlatilag nem jelenik meg a játékban. Igaz, egyes helyszínek franciás nevet kaptak, és a trikolór színei is sokszor feltűnnek, de ezeken a látványelemeken túl szinte bárhol máshol is lehetnénk.

[+]

A környezetnél tehát sokkal érdekesebb a játékmenet, amelynek minden eleme ismerős, de ilyen módon összekombinálva még sosem láthattuk azokat. A Liberté tehát alapvetően egy akció-RPG, nagyon felületesen tehát a Diablókhoz is hasonlítható – de eltérésből is olyan sok akad, hogy ez a méregetés néha teljesen tévesnek tűnik. Itt például karakterünket közvetlenül, a szokásos WASD gombokkal irányíthatjuk, legfeljebb öt képességünket pedig a billentyűgombokkal lehet aktiválni – a két egérgombbal csak az alap kardcsapás, illetve a küldetésünk útjelzője aktiválható. (Ez amúgy óriási baki: több egérgombot nem is lehet használni, és ezeket sem lehet átdefiniálni – pedig hát a jobbkatt aztán sokkal hasznosabb dolgokra is „elkölthető” lenne.)

[+]

A játék félig-meddig procedurálisan generált pályákon játszódik, de ezeket nem úgy kell elképzelni, mint a műfaj hatalmas pusztáit és barlangjait: az egyes szintek parányiak, nincs köztük olyan, amelynek az átszelése fél percnél tovább tartana. Ez persze harc nélkül értendő, de még az az egy-két csata sem nyújtja hosszúra a pályánkénti átlagidőt. A helyszínek java véletlenszerűen elrendezett hordókkal, standokkal és civilekkel megpakolt szűk francia utca, de azért vannak jellegzetesebb helyszínek is – templombelsők, Szajnaparti kikötők és parkok is arra várnak, hogy átszaladjunk rajtuk. Nekem igen kevéssé volt szimpatikus, hogy a pályák csaknem kivétel nélkül egyenes csövek, alig néhányszor találkoztam olyannal, hogy a T-alakú alaprajz kínált egy parányi leágazást.

[+]

A Liberté azonban nem csak ennyiből áll: leírásában további két, ma divatosnak számító játékelemet is meg kell említeni. Az egyik a gyűjtögethető kártyák kulcsfontosságú szerepe, a másik pedig a roguelite felépítés. Kezdjük az utóbbival: halál esetén hősünk, René, nem tűnik el a Père Lachaise valamelyik jelöletlen sírjában, hanem növénydémon „szponzora” hatalmának köszönhetően a Párizs alatti katakombák egyik különösen undorító sarkában tér magához. Minden korábbi hatalmát elveszíti (értsd: visszaesünk 1. szintre és felszerelés nélkül maradunk), de a korábban elért sztorielemek, illetve a frakcióknál kivívott jóindulat permanensen megmarad – mi több, a pakli bővítéséhez szükséges alapanyagok és tervrajzok sem vesznek el. Miután René finomhangolta lapjait és választott egy egyetlen nekifutásra érvényes passzív bónuszt, Párizs egyik hídján találja magát, ahonnan rögvest elindíthatja az újabb runt.

En garde!

A Liberté Párizsa négy frakciót kínál fel, és minden nekifutás elején a véletlenszerűen összesorsolt két banda közül kell kiválasztani a szimpatikusabbat. E döntés csak az adott nekifutásra érvényes: ez szabja meg feladatunkat és ellenfeleinket, ám a következő próbálkozásnál simán dönthetünk pont ellenkező módon, és senki nem fog emlékezni korábbi viselkedésünkre. A lázadók, a királypártiak (a valóságban sosem létezett Fülöp herceg meghiúsult koronázásának indul a történet), a katolikus egyház, illetve a karakterdesign alapján Haitiból, vudu mágiával együtt importált „Törzs” várják, hogy megoldjuk gondjaikat. Mindannyian rendelkeznek egy 20 szintből álló hűségjelzővel, amit a küldetések teljesítésével szerzett pontokkal lehet borzasztó lassan feltölteni, minden szinten egy apróságot megnyitva ezzel. (A fejlődés lassúsága tényleg zavaró: csak az első szintlépéshez négy sikeres run szükséges egy adott frakciónál!) Az egyes bandák egy-két fontos karakterrel rendelkeznek, a történet tulajdonképpen róluk szól – René a tipikus, személyiség nélküli amnéziás hős csupán. E karaktereken kívül a várost egyre durvábban agymosó Lady Bliss fontos még: ő természetesen azt állítja, hogy céljai nemesek, de hát egy növénydémonnak az higgyen, akinek ez az első játéka…

[+]

A Liberté másik egyedi pontját a kártyák jelentik, amelyek természetesen extra képességeinket, illetve az elhasználódó tárgyakat szimbolizálják. A rendszer legegyedibb pontja talán az, hogy a kártyák aktiválásához manára van szükség – azt viszont elsősorban más kártyák elégetésével lehet szerezni. Ha tehát van nálunk egy hárompontos közelharci támadás, illetve egy hárompontos távolsági támadás, akkor csak akkor tudjuk karakterünk számára megnyitni az egyiket, ha a másikat feláldozzuk. Ez sokszor igen komoly dilemmát okoz: mivel a gyógyulás igen ritka, az ezt biztosító, egyszerhasználatos lapokat nem szívesen áldozza fel az ember – de amikor a másik oldalon egy minden ölés után pajzsot adó passzív bónusz van, akkor már meggondoljuk a dolgot. A paklik minden nekifutás elején újraépülnek, e döntéseket tehát újra és újra meg kell hozni.

[+]

A kártyákat hat kategóriába sorolva találjuk: közelharci és távolsági támadások, support képességek, passzív bónuszok, felszerelés, illetve csak a nagyon ritkán kapott „ultimate” lapok választhatók. A legfeljebb 40-lapos paklikban minden lap csak kétszer szerepelhet, felszerelést és ultimate lapokat pedig csak játék közben szerezhetünk. Új lapokat a főellenségek által potyogtatott tervrajzok felvételével gyárthatunk, feltéve, ha rendelkezünk a legyártáshoz szükséges alapanyagokkal. A játék elején inkább az alap kiosztásokat fogjuk szerkesztgetni, de a csaknem száz lap megnyitásával előbb-utóbb saját paklit is építhetünk – mérgező, bénító, átkokat szóró és egyéb specializációkra ráhajtó kombókat létrehozva.

[+]

A nekifutások elején hősünk tehát jó eséllyel még nem rendelkezik egy képességgel sem, így csak alap hármas kardkombóra, illetve a kitérésre támaszkodhatunk. Érdemes már itt kitanulni a Liberté sajátos ritmusát, merthogy a Diablós vagdalkozás itt igen hamar halálhoz vezet. René kevés életerővel rendelkezik, gyógyulni csak zavaróan ritkán tud, így tehát minden egyes csatát taktikusan kell megközelítenie. Ez persze nem jelent komplex játékrendszert, mindössze azt, hogy muszáj helyezkedni, az ellenfél támadásába belebukfencezni (ez a parry helyi megfelelője), és óvatosan beosztani a képességeket. Ezek ugyanis nem bizonyos időnként töltődnek újra, hanem a rajtuk levő szám jelzi, hogy még mennyi sikeres alaptámadást kell bevinni, mire újra bevethetővé válnak. Mivel a négy frakció alaposan eltérő ellenfeleket jelent (a királypártiak például általában páncélozott nehézgyalogosok, a törzs képviselői meg nagy elánnal varázsolgatnak), rengeteg taktikát kell kitanulni, ráadásul ugye a lapjárás is alaposan befolyásolja ezeket.

[+]

A Liberté furcsa műfajkeverése jobbára működik, de még mindig nem állt össze igazi élménnyé a játék. A nekifutásokon átívelő fejlődés például egyelőre pokoli lassú (pedig gyorsítottak rajta valamennyit az early access-időszakhoz képest), és új kártyát is viszonylag ritkán kapunk. Jelenlegi állapotában legalább 35-40 órát emészthet fel a sztori nem különösebben felkavaró végének elérése, és még jóval többet a frakciók kimaxolása – de szerintem kevesen lesznek ennyire kitartók. A két fejlesztő által készített Liberté valószínűleg sokkal jobb lenne, ha inkább egy változatosabb, pörgősebb fejlődést nyújtó 10-15 órára húznák össze. Az apró pályák és a cseppet sem franciás párbeszédek persze akkor is feltűnnének, de legalább a játék legnagyobb gondjai eltűnnének. A jó hír az, hogy a fejlesztőek láthatóan hallgatnak játékosaikra, így reméljük, néhány hónap múlva már sokkal élvezetesebb lesz a Liberté – most viszont csak a roguelite-kártyás műfaj grindelést megbocsátó rajongóinak merem teljes szívvel ajánlani.

A Liberté kizárólag PC-re jelent meg.

Összefoglalás

Amivel hirdetik („a francia forradalom és a body horror találálkozása”), az sajnos cseppet sem igaz, de ha az első, nehézkes órákon átlendülünk, lehet élvezni. Igaz, a Diablo IV mellé időzítés borzasztó rossz döntés volt: az oké, hogy itt sokkal taktikusabb a harcrendszer, de azért a 20 eurós árcédula még így is túlzás a grafikai bakikkal teli, elképesztő grindelést kívánó Liberté mellett. Csak remélni lehet, hogy a lelkiismeretesnek tűnő fejlesztők ki tudják majd aknázni a programban levő potenciált.

A Liberté legfőbb pozitívumai:

• Képességekkel tele már jól működik a harcrendszer.

A Liberté legnagyobb hiányosságai:

• A fejlődés minden téren irritálóan lassú;
• apró, sokszor ismétlődő helyszínek;
• nem sok köze van a francia forradalomhoz.

Bényi László