Azonos alapok, új épület
Ha az embert elkapja a felfedezés öröme, jó tíz órát is eltölthet a határ „innenső” oldalán, az előző rész tájait idéző keleten is: az iparosodófélben levő Chainscrape városka biztonságot jelentő falain kívül van lehetőség visszarázódni a Horizon-játékmenetbe. Ekkor megint rádöbben az ember, hogy a nyíltsisakos harc – főleg, ha több ellenfelünk is lenne – kifejezetten ellenjavallott, és hogy továbbra is a magas fűben való lapítás, az onnan ismételten eregetett nyilazgatás, majd a kellően legyengített préda rejtekhelyünkhöz csalogatása és egygombnyomásos kivégzése a legbiztonságosabb taktika. Néha még erre sincs szükség: megesik, hogy egy ellenfél nem tud lemászni kis emelvényéről, vagy épp, hogy megtaláljuk a határt, amin túl nem enged egy adott falkát a tagok programozása – és ilyenkor valami fedezéket használva bármiféle gond nélkül tudjuk lenyilazni.
Noha az előző rész leghatékonyabb eszköze, az ellenfeleket egyenként magunkhoz hívó síp már nem szerepel Aloy arzenáljában, az ismét első szintről induló harcos elterelés céljára kavicsokat tud dobálgatni. Erre azonban sok szükség nincs – bármilyen brutális sérülést is szenvedne el egy lövésünktől a kinézett ellenfél, ha azt rejtőzve, egy fűcsomóból indítottuk, az oktondi lény gyanút szimatolva pár másodpercig ugyan keresi a veszélyforrást, de aztán visszatér eredeti terveihez, mégpedig egymás után akár tízszer, százszor is – kellő türelemmel (és végtelen lőszer-utánpótlással) tehát szinte bármilyen szörnyeteg kivégezhető különösebb veszély nélkül. Néha megesik a komikus jelenet, hogy egy fűcsomó körül öt-hat hulla hever, de a bamba ellenfelek továbbra is gyanútlanul keresgélik a furmányos támadót. Sajnos ellenfeleink amúgy sem túl eszesek: noha egy hullára lelve tétova riadót rendelnek el, az általunk felriasztott fauna hangjaira, netán a homokban, hóban levő elég egyértelmű nyomokra már nem reagálnak. Ez messze a legnagyobb – és az egyetlen komoly – baj a Forbidden Westtel; az, hogy igen ritkán kell csak e taktikán változtatni, akkor pedig elővehetjük pokoli erős, fúróval vagy robbanószerrel megbűvölt dárdavetőnket, amelyekkel még a legnagyobb robotkígyók, masinamadarak és gépvízilovak is viszonylag könnyen darabokra szedhetők.
[+]
Tagadhatatlan, hogy e taktika túlzásba vitele, az állandó fűben lapítás a kívánatosnál monotonabbá teszi a játékmenetet, de az első résszel ellentétben itt azért van annak is egyfajta varázsa, ahogy egy háromtagú gépállat-falkát menedzselünk több fűcsomó közt manőverezve, vagy ahogy láthatatlan szellem módjára beveszünk egy egész lázadó bázist. Ezt az élményt csak erősíti a taktikázás második szintje, amikor már tudatosan használjuk ki ellenfeleink robot-létét. Merthogy fegyvereink egyik legfontosabb jellemzője a puszta sebzésen, illetve a speciális hatásokon (pl. sav, ragasztó, plazma) túl az úgynevezett tear-effekt, vagyis az, hogy milyen hatékony az adott eszköz a fémelemek és kábelizmok széttépésében. Az állatokról mintázott gépszörnyetegek megannyi különálló komponensből állnak, és ezeket szó szerint darabokra törhetjük: a páncéllemezeket lerobbantva feltárul a sokkal nagyobb sebzést lehetővé tevő gumihús, a savat köpő vagy lángot fújó lények üzemanyag-tartályát kipukkasztva katasztrofális láncreakciót indíthatunk be, de ha jól célzunk, a hegynyi robotdinoszauruszokra aggatott energiafegyvereket is egyenként töredezhetjük le.
És mindez egy harmadik szintű taktikázást is szükségessé tesz: a robottestekből kiszedhető komponensek listája ugyanis aszerint változik, hogy mely darabokat hagytuk meg épségben azokból – és néha bizony dönteni kell aközött, hogy egy adott testrészt megsemmisítsünk-e, hogy ezzel blokkoljuk a lény egyik erős képességét, avagy békén hagyjuk az eszközt, hogy később plusz nyersanyagokat szerezzünk abból. Mivel van olyan bestia is, amelynek akár tíznél több ilyen komponense is van, tényleg nem mindegy, hogy hol és mivel sebezzük a komplexebb gépezeteket. (Az embereknél nincs ennyi kepesztés: ott a fejlövés mindig hatékony – ennek sebzése ordenáré magas, feltéve persze, hogy a sisakot már letörtük az illetőről.) Az előd 25 gépezetből álló bestiáriumát sikerült alaposan kibővíteni: a Forbidden West már 43 ilyen lényt tartalmaz, ráadásul majdnem mindből akadnak apex jelölésű csúcsragadozó-variációk, vagy eltérő elemi képességekkel rendelkező verziók is. Az újoncok közül a kedvencemmé a kengurukról mintázott jószág lett, a legnagyobb élményt pedig rendre a négy kerámiaagyarral támadó gépmamut, a tremortusk legyőzése okozta.
A robotokból kiszedett komponensekre természetesen felszerelésünk fejlesztése során lesz szükség. Bár Aloy a minden ölésért és a teljesített küldetésekért kapott XP-ből maga is fejlődik, a szintlépés mindössze hősnőnk életerejét növeli apránként, illetve a hat különálló képességfához biztosít elkölthető pontokat. Aloy harci potenciálját azonban elsősorban a megszokott módon színkódolt felszerelése határozza meg: a páncélok a különféle típusú sérülések ellen nyújtanak egyre nagyobb védelmet, az erszények és tegezek egyre több nyersanyagot engednek magával vinni, a fegyverek berhelése pedig nem csak azok sebzését növeli radikálisan, de néha új lőszer-fajtákat és skillbónuszokat is megnyit. A fejlesztés menete kiválóan van megtervezve: a tárolókhoz például a biológiai állatok komponenseire van szükség, a fegyverekhez pedig általában a képességeikhez társítható gépszörnyek legnehezebben beszerezhető darabkáira lesz szükség. Egyszer tartottam egy jó másfél órás szünetet a küldetések és egyéb feladatok teljesítésében, és az egész nyugatot végigturnézva csak kedvenc páncélom és két újonnan szerzett íjam fejlesztéséhez szükséges alapanyagok beszerzésével töltöttem az időt.
[+]
A játék megannyi része hasonlóan működik: az alapokat az első résszel lefektették a fejlesztők, és most mindent kibővítve, érdekesebben és élvezetesebben tudtak tálalni. Ott vannak például a Cauldron nevű földalatti fémbázisok, amelyekben a héttértörténet szerint a robotállatok építése zajlik – a megannyi egyéb kincs mellett ezekben lehet eltanulni e gépezetek hackelésének tudományát is. (Itt térnék ki a magyar feliratra, amely ugyan sajnos cseppet sem ízes, de a célnak tökéletesen megfelel – viszont az, hogy a Cauldron a Kemence fordítást kapta, na az kifejezetten röhejes.) E helyek a Forbidden Westben mind egyedi élményt kínálnak: az egyik egy monumentális, még működő gépezet belsejében főleg komplex időzítéseket megkívánó platformrészekből áll, a másik szinte végig trükkös csaták láncolatát hozza, a harmadik meg egy lassan lávatóba süllyedő, félig már összedőlt épületrom, amely néhol szinte már horrorhangulatot sugároz. Ugyanez a megközelítés igaz a zsiráfszerű eleganciával ballagó Tallneck lényekkel kapcsolatban is, amelyek lapos radarfejére felmászva a térképünket bővíthetjük: ezek is mind másként működnek – a vízalatti szabadítóakciótól a düledező csillagvizsgálóra való felkapaszkodáson át a lombkoronába épült romváros vertikális meghódításáig mindegyik példány esetében másra lesz szükség.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
