Lejárt lemez
Úgy hozta a sors, hogy az utóbbi időben csak olyan programok kerültek elém, amelyek fejlesztőik konzervatív játéktervezői hozzáállásáról árulkodnak. A Gran Turismo 7 és a Dynasty Warriors 9 Empires után talán azzal sem lepek meg senkit, hogy elárulom: a német Piranha Bytes is megint pontosan azt tette, amit bő két évtizede, az első Gothic megjelenése óta ismételgetnek folyamatosan. Ez a megállapítás talán megnyugtatható lehet a keményvonalas rajongóknak, bár szerintem némi finomodásra ők sem mondanának nemet. Aki esetleg bármi ilyesmire, netán egyenesen forradalmi előrelépésre számítana, azt már most le kell, hogy hűtsem: az Elex II nem ilyen szellemiségben készült.
Az Elex II természetesen a 2017-es Elex folytatása; az pedig a Risen-széria kifulladását követően született meg; amaz pedig ugyebár csak azért jött létre, mert a fejlesztők csúnyán összevesztek kiadójukkal, és emiatt új nevet kellett keresniük az addigi Gothic-áradat után. A trilógiák váltogatása sosem járt gyökeres játékmenetbeli átalakulásokkal: a stúdió minden eddigi alkotása egy nyílt világú szerepjáték volt, valós idejű harcokkal és a világ alakulására tényleg kiható történetvezetéssel. Az első Elex ugyanezt a receptet egy félig-meddig sci-fi világba tette át, bár a Magalan bolygó körülményei egy üstökös becsapódásának hatására sokkal inkább egy posztapokaliptikus fantasy környezetet nyújt. Az emberiség maradéka öt frakcióra bomlott a planétán, és a játékos ezek elvárásai és kívánalmai között lavírozva – vagy szimplán az egyik mellé állva – tudta átrendezni a környék hatalmi viszonyait. A játék címét az az üstökössel együtt érkezett kék anyag biztosította, amelyet az érdekcsoportok mind másként használtak fel: az egyik a varázserő használatát tanulta ki az elexszel való kísérletezés során, a másik szuperdrogként használja egy érzelmek nélküli társadalom kialakítására, és így tovább.
[+]
A folytatás az első rész azon befejezését veszi alapul, amelyben a főszereplő Jax végül otthona, az alb város szuperfegyvere, a Hybrid ellen fordult, és legyőzte a robotot. Az Elex II pár évvel később nyit, amikor ugyanez a karakter (hősnek semmiképp nem nevezném) egy lepukkant kunyhóban tengeti életét, elfelejtve minden tudását, elveszítve minden fegyverét, kizárólag ellenszenves tahóságát és mocskos atlétatrikóját átmentve a korábbiakból. Hogy rövidre fogjam a rém fantáziátlan sztorit, hirtelen lila idegen szörnyetegek jelennek meg a semmiből, és emiatt megint világvége-hangulat uralkodik el mindenkin. Mivel nagyjából ugyanazon a terepen járunk, mint az első részben, az öt frakció sem tűnt el, igaz, az első rész következményei azért érezhetők, hiszen mindegyik megváltozott kicsit. A korábban nevüket meghazudtolóan békés berserkerek komoly katonai erővé nőtték ki magukat, a technológia terén utolérhetetlen albok kudarcuk nyomán elkezdték megkérdőjelezni a kötelező elexfogyasztás hasznát, az elexet a mágia és a technológia összeházasítására használó cleric „törzs” népszerűsége egyre fogy, az outlaw közösség még mélyebbre süllyedt az anarchiában, a föld alatt élő, Mad Max-stílusban öltözködő, a hűdegonosz véristent imádó morkonok pedig már világuralmi terveket szövögetnek. Jaxet eleinte mindenki gyanakodva fogadja, de aztán mindenféle logikát félresöpörve mégis mindenki úgy dönt, hogy remek dolog lenne, ha saját, jóval erősebb katonái, gépei és varázslói helyett a rég letűnt hőssel oldatná meg problémáit.
[+]
Az Elex II központi története az idegen invázió elleni harcról, illetve végül az öt (vagy, ha úgy hozza a sors – és a játékos –, hát kevesebb) nép közti törékeny és átmeneti szövetség kikovácsolásáról szól. A hosszú, akár 50-60 órára is elnyúló kepesztés része Jax elkerülhetetlen megfertőződése is: karakterünkön egyre inkább elhatalmasodik az intróban szerzett idegen gangréna, ami eleinte még nem sok vizet zavar, de később Jax memóriazavarait úgy próbálja bemutatni a játék, hogy véletlenszerű pillanatokban – akár más küldetések kellős közepén is! – elteleportál minket távoli területekre. Talán nem kell magyarázni, hogy ez milyen elképesztően idegesítő, arról nem is szóval, hogy mennyire hihető az, hogy társunk mellől csak úgy eltűnünk a fenébe…
[+]
Persze Jax szenvedése még ezekkel az idegesítő játékelemekkel együtt is csak egy apróság – karakterünk pátyolgatásánál sokkal több időt fogunk tölteni az öt törzs ügyes-bajos ügyeinek egyengetésével. Mi döntjük el, hogy melyik törzsbe lépünk be (ha egyáltalán teszünk ilyet), mi döntjük el, hogy kiket részesítünk előnyben, és természetesen mindennek a végjátékra is hatása lesz – amit persze majd a már készülő, a trilógiát lezáró harmadik rész feltehetően megint jól semmibe fog venni. A minduntalan a semmiből megjelenő idegenek, illetve az ellenük kicsiny bázisunkon forralt haditerveink körül kanyargó központi történet megdöbbentően unalmas: nincsenek igazi fordulatok, emlékezetes karakterek, vagy legalább grafikailag érdekes ellenfelek – még a lilásfehér árnyalatokat viselő idegen bestiák kinézete is a lehető legunalmasabb lett.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
