Lopni csak a legjobbaktól!
Meg kell mondjam, abszolút nem számítottam rá, hogy a Forbidden West lesz az a játék, amely először felül tudja múlni a Witcher 3-at az opcionális tartalmak tálalása terén – hogy a játékra amúgy jellemző „mindent sokkal igényesebben!” fejlesztői mantra a mellékküldetésekkel teljesedik ki úgy istenigazán. Pedig ez történt: egyszerűen elképesztő, hogy milyen kidolgozottak lettek ezek a feladatok, telis-tele érdekes karakterekkel, kiválóan megkomponált átvezető jelenetekkel és háttérinformációk tömegével – ráadásul a teendők és a hangulat terén is örvendetes változatossággal. Emlékeim szerint nem is nagyon volt olyan mellékküldetés, amelyben ne lett volna legalább egy kunkor, amely ne hozott volna néhány meglepetést a végrehajtása során, és amelyik ne mélyítette volna el tudásomat a világról. Bár nyilván itt is csak a már meglevő játékelemekből (elsősorban a harc, a mászás, valamint a speciális látást biztosító Fókusz használata) tud építkezni a program, ezekből is meghökkentően változatos feladatokat tudtak kihozni a küldetéstervezők. Természetesen ezek nem a Witcher 3 komor hangulatában készültek – sőt, a Forbidden West mellékküldetései jellemzően hangulati felüdülést jelentenek a központi sztorivonal állandó feszültsége mellett. Ezért hát maguk az extra sztorivonalak talán nem olyan emlékezetesek, mint Geralt egyik-másik brutális, az emberi jellem legsötétebb oldalát is felkereső minitörténete, de hát ez nem is illene ide. Eszem ágában sincs példálózással elrontani a felfedezés örömét, de higgyétek el, még a legegyszerűbb „menj oda és öld meg!” és „menj oda, és hozd el!” típusú kalandokat is sikerült úgy becsomagolni, ahogy megannyi más játéknál még a legfontosabb feladatok esetén sem sikerül.
[+]
És ha már ezt az oldalt ihletők felemlegetésével kezdtem, hát valami hasonlóval folytatom: a másik játék, amelytől tudatosan és azonnal látható módon tanultak a Guerrilla designerei, a Mass Effect volt. Egy idő után itt is találunk magunknak egy bázist, ahol szövetségeseink egyre szélesedő köre gyűlik össze. A hozzájuk kapcsolódó események még az imént dicsért mellékküldetések közül is kiemelkednek, ráadásul, ugyanúgy, mint a remek BioWare-sorozatban, a világot, az azt benépesítő különböző törzseket rajtuk keresztül ismerjük meg úgy igazán. Nem állítom, hogy e tekintetben is sikerült volna felülmúlni, vagy akár csak megközelíteni az ihletőt – ehhez túl passzívak a társak, és velük ápolt kapcsolatunk közel sem olyan mély vagy intenzív –, de a Horizon folytatásától így is kifejezetten örömteli meglepetés volt ez.
[+]
Teljesen egyértelmű kreatív diadalt jelent viszont a Forbidden West világának és történetének létrehozásába ölt megszámlálhatatlan munkaóra. Azon a tényen túl, hogy nyilván a grafikusok és programozók is korábban sosem látott teljesítményt nyújtottak, muszáj külön megdicsérnem az írókat is. Azokat az írókat, akik az első rész több hatalmas csavarja után is feljebb tudták tekerni a potmétert, kiválóan továbbgondolva, és néhol újraértelmezve a Zero Dawn legkisebb részleteit is! Nincs ember, aki megtippelné, hogy hová futnak ki a történet elején feltűnő szálak 20 órával később – és nincs ember, aki azok ismeretében megtippelné, hogy miről is szól majd a végkifejlet! Ezt persze könnyű lenne elérni azzal, ha valami ostobán véletlenszerű és kaotikus történetet tesznek a Forbidden West mögé, de szerencsére nem erről van szó – minden logikus, és ahogy a legjobb fordulatok esetében lenni szokott, utólag minden nyilvánvalónak tűnik, hiszen az igazság sokszor ott volt előttünk, vagy legalábbis körülöttünk.
[+]
Nyilván nem állítom, hogy valami szépirodalmi remekmű született, de erre nincs is szükség: a Forbidden West tökéletesen használja fel a sci-fi és a fantasy néhol ponyvába hajló hagyományait egyrészt egy, a megszokottnál sokkal érdekesebb akciójáték hátterének megfestésére, másrészt pedig a tudományos fantasztikumtól cseppet sem idegen módon modern társadalmunk megérdemelt kritizálására. A környezetvédelmet ellenzők, a puszta anyagi sikert már-már vallásos tisztelettel kezelők, a dúsgazdag szociopata cégvezérek rajongói igencsak furcsán fogják magukat érezni játék közben.
A stúdió az írókat ráadásul nem is csak az aktív eseményekkel, Aloy tényleges feladataival és ellenfeleivel kapcsolatban dolgoztatta, de a világépítés terén is hagyta őket kibontakozni. Ennek eredménye egy olyan birodalom lett, amelyben kifejezett élmény elveszni, amelynek puszta megismerése is szórakoztat, amit öröm együtt felderíteni az új területen hozzánk hasonlóan egy kicsit idegenül mozgó hőssel. A tényleges határ másik oldalán lakó tenakth törzsről eleinte csak azt tudjuk, hogy vérszomjas, sőt, egyenesen vért ivó harcosok – aztán kiderül, hogy valójában három, nemrég egyesített népcsoportról van szó, egyedi szokásokkal, történelemmel és nehézségekkel. Megismerjük majd a civilizációját növények békés életének tiszteletére építő utaru népet, és ki tudja, talán egyszer az óceánparton élő titokzatos törzzsel is felvesszük a kapcsolatot. Itt-ott ugyan becsúszik egy olyan anakronizmus, ami kicsit belerondít a hangulatba (ilyen volt nálam a hullazsákok említése), de amúgy maximálisan meg voltam elégedve a játék e részével. A tenakth törzsek jelentéssel bíró tetoválása és arcfestése, az utaruk kórusa és temetkezési rítusai, a különféle mellékküldetések során megismert szokásaik mind arról tanúskodnak, hogy az írók és játéktervezők mindenre gondoltak. Külön örömet jelentett, hogy néha fontosabb szerepben is feltűntek idősebb emberek is, sőt, még néhány csorba fogsorú, netán törött orrú, vagy éppen harcban kezét veszített karakterrel is találkozhatunk!
[+]
Talán az egyetlen komolyabb zavaró pont az volt mindebben, ahogy a forgatókönyv néha túlzottan űz gúnyt a régmúlt idők (vagyis a játékosok jelene és közeljövője) emlékeit félreértelmező és vallásos vehemenciával tisztelő „primitív” karakterekből. Az még fantasztikus kontrasztot teremt, ahogy bőrpáncélos alakok gyertyafénynél hackelnek adatbázisokat holografikus kijelzőjük segítségével, de amikor feltűnik egy Ceo nevű vezető, vagy amikor egy éttermi fényreklám maradványait áhítatos tisztelettel szemlélik az Aloynál kevesebb ismerettel rendelkező ismerősök, azon én személy szerint nem tudtam kacagni. Ez szerencsére azért nem az általános hozzáállás, és még ezzel együtt is nagyságrendekkel jobban működik két történelmi kor összefonódása, mint akármelyik Assassin’s Creedben.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
