Marvel’s Guardians of the Galaxy teszt

Jobbak, mint a Bosszúállók: a galaxis őrzői orosz akcentusú kutyában, intergalaktikus balhéban és arcfestett szektásokban gazdag kalanddal bizonyítják, hogy van helyük a játékvilágban is.

Mint a képregények

Kevés olyan játék akad, amely olyan mesterien tudna váltogatni a komoly, kiérdemelten érzelmes pillanatok, illetve a kifejezetten tahó humorra építő poénok közt, mint a Guardians of Galaxy. Néhány alkalommal talán túlzó, ahogy a játék e hangulatilag radikálisan eltérő jelenetek közt pattog, de nagy általánosságban a játék története parádésnak mondható – mind az, ahogyan megírták a szereplőket, mind pedig az, ahogy a nagyszerű szinkronstáb életre kelti a karaktereket. Kétségtelen, hogy ez az Eidos Montreal játékának legjobb pontja – bár egyáltalán nem vártam tőle, sok tekintetben jobban visszaadja az eredeti képregények egyedi hangulatát, mint a két mozifilm.

No de még nem tartunk az értékelésnél, lépjünk egyet hátrébb, és nézzük meg azt, hogy milyen játék is ez. A tavaly megjelent, a kiadó egy másik stúdiójában készült Avengers finoman szólva sem váltotta be a reményeket – bár nyilván van annak is néhány rajongója, igen sokan úgy voltak vele, mint én: sokkal szórakoztatóbb lett volna, ha abba a kalandba nem gyömöszölik bele az online játékot, meg a grindelésről és mikrotranzakciókról szóló, az örökkévalóságig bővített játék-mint-szolgáltatás modellt. Bár óriási leegyszerűsítése lenne a két játék közti különbségeknek azt mondani, hogy a Guardians of Galaxy lényegében egy efféle sallangok nélküli verzió, azért ez nem is áll olyan messze az igazságtól. A Guardians of Galaxy tehát egy kizárólag egyedül játszható, különálló szintekre osztott, majdnem teljesen lineáris akciójáték lett, bármiféle extra pénzköltési lehetőség vagy multiplayer nélkül. Old-school struktúra ez – és ez sokszor igen jól áll neki.

A történet lényegében ugyanazt a sémát követi, mint a jobban sikerült Guardians of Galaxy-történetek mindegyike: a már az első pillanattól kezdve együtt utazó ötösfogat egy árva fitying nélkül lebeg az űr egyik félreeső szegletében, és egy nem túl komplex, de végül ennek ellenére is jelentősen elbaltázott pénzszerző akció keretei között nyilván belepottyannak egy, potenciálisan az egész világ végét jelentő esemény kellős közepébe. Az óriási stressznek, valamint a pszichiáterek által kifejezetten ellenjavallott kommunikációs eszközöknek köszönhetően a tagok előbb természetesen alaposan összevesznek, majd az utolsó pillanatban… no de ezt azért nem lőném le, de majdnem biztos, hogy az történik, amit a három pont helyére képzeltél. A filmekhez ennek a történetnek az ismerős szereplők burjánzása ellenére sincs köze, bár a közös ihletforrás miatt nyilván lépten-nyomon belebotlunk majd a moziból is ismert helyszínekbe, lényekbe és szituációkba is.

Ennek megfelelően a karakterek sem hasonlítanak az ismert filmszínészekre, de szerencsére ezúttal ez nem fog olyan csalódottságot okozni, mint a Bosszúállók feldolgozásánál: itt kifejezetten stílusosak lettek a karakterek, ráadásul az (ingyen) összeszedhető megannyi kosztümmel alaposan át is alakíthatjuk őket. A már említett minőségi szinkron ezen csak javít: Groot itt például három szavát nagyságrendekkel változatosabb módon használja, mint a moziban, így pontosan lehet tudni, hogy mikor lekezelő, sajnálkozó, vagy éppen szeretettel teli a fejében levő eredeti mondanivaló. Minden karakterre bőven jut idő a játék cirka 15 órája alatt, és legnagyobb örömömre Drax kapta talán a legtöbb figyelmet, az ő általában alaposan elrejtett érzelmeit, nagy gonddal őrzött múltját is szépen bemutatja a Guardians of Galaxy. Rocket komisz humorát is tökéletesen adja vissza a játék: az egyik kedvenc jelenetem az, amikor a szőrös robbantási szakértő megsértődik azon, ha egy nyilvánvalóan kudarcra ítélt terv keretei közt nem őt akarjuk eladni a helyi szörnykereskedőnél – de még ő is valós karakterfejlődésen megy keresztül, mind a társaihoz, mind a vízhez fűződő viszonyát tekintve. E téren sziporkázóan jó lett a játék; az év, sőt, talán az utóbbi évek egyik legjobbja!

Ehhez képest meglepően furcsa játéktervezői döntés, hogy kizárólag Star-Lord irányítható a játék során. Bár természetesen a program a „jelenre” koncentrál, de a 13 éves rockercsemete Peter utolsó földi napját is megismerjük néhány megdöbbentően részletesen kidolgozott flashbacken keresztül. Biztos vagyok benne, hogy a fejlesztési idő megtöbbszörözésével járt volna, ha mind az öt karaktert játszhatóvá teszik, hát még ha az MDK-hoz hasonlóan ezt radikálisan eltérő játékmenettel teszik meg, de mivel a harcrendszer amúgy is igen egyszerű, ez végeredményben sajnos mindenképpen negatívum – akkor is, ha soha senki nem ígérte ezt; a téma miatt ez adná magát.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

  • Elden Ring – segítség az elinduláshoz

    Akár Dark Souls-veterán az ember, akár teljesen új számára ez a műfaj, néhány segítség és tipp mindenkinek hasznos lesz, hogy az első órák ne tökéletes tanácstalansággal teljenek.

  • Dynasty Warriors 9 Empires teszt

    Az előző részt váratlan, ám balul elsült átalakulást hozott a sorozatba, az Empires-verzió pedig megpróbálja kiköszörülni a csorbát.

  • Elex II teszt

    Gothic, Risen, Elex – a német Piranha Bytes stúdió harmadik trilógiájához megérkezett a középső epizód. Vajon ezúttal kapunk tényleges előrelépést is?

  • Tiny Tina’s Wonderlands teszt

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fantasy környezetű DLC-je a Borderlands 2-nek. A csaknem évtizedes ötletet most leporolta a Gearbox, és majdnem teljes epizóddá bővítették azt.

Előzmények