Mint a képregények

Kevés olyan játék akad, amely olyan mesterien tudna váltogatni a komoly, kiérdemelten érzelmes pillanatok, illetve a kifejezetten tahó humorra építő poénok közt, mint a Guardians of Galaxy. Néhány alkalommal talán túlzó, ahogy a játék e hangulatilag radikálisan eltérő jelenetek közt pattog, de nagy általánosságban a játék története parádésnak mondható – mind az, ahogyan megírták a szereplőket, mind pedig az, ahogy a nagyszerű szinkronstáb életre kelti a karaktereket. Kétségtelen, hogy ez az Eidos Montreal játékának legjobb pontja – bár egyáltalán nem vártam tőle, sok tekintetben jobban visszaadja az eredeti képregények egyedi hangulatát, mint a két mozifilm.

No de még nem tartunk az értékelésnél, lépjünk egyet hátrébb, és nézzük meg azt, hogy milyen játék is ez. A tavaly megjelent, a kiadó egy másik stúdiójában készült Avengers finoman szólva sem váltotta be a reményeket – bár nyilván van annak is néhány rajongója, igen sokan úgy voltak vele, mint én: sokkal szórakoztatóbb lett volna, ha abba a kalandba nem gyömöszölik bele az online játékot, meg a grindelésről és mikrotranzakciókról szóló, az örökkévalóságig bővített játék-mint-szolgáltatás modellt. Bár óriási leegyszerűsítése lenne a két játék közti különbségeknek azt mondani, hogy a Guardians of Galaxy lényegében egy efféle sallangok nélküli verzió, azért ez nem is áll olyan messze az igazságtól. A Guardians of Galaxy tehát egy kizárólag egyedül játszható, különálló szintekre osztott, majdnem teljesen lineáris akciójáték lett, bármiféle extra pénzköltési lehetőség vagy multiplayer nélkül. Old-school struktúra ez – és ez sokszor igen jól áll neki.

A történet lényegében ugyanazt a sémát követi, mint a jobban sikerült Guardians of Galaxy-történetek mindegyike: a már az első pillanattól kezdve együtt utazó ötösfogat egy árva fitying nélkül lebeg az űr egyik félreeső szegletében, és egy nem túl komplex, de végül ennek ellenére is jelentősen elbaltázott pénzszerző akció keretei között nyilván belepottyannak egy, potenciálisan az egész világ végét jelentő esemény kellős közepébe. Az óriási stressznek, valamint a pszichiáterek által kifejezetten ellenjavallott kommunikációs eszközöknek köszönhetően a tagok előbb természetesen alaposan összevesznek, majd az utolsó pillanatban… no de ezt azért nem lőném le, de majdnem biztos, hogy az történik, amit a három pont helyére képzeltél. A filmekhez ennek a történetnek az ismerős szereplők burjánzása ellenére sincs köze, bár a közös ihletforrás miatt nyilván lépten-nyomon belebotlunk majd a moziból is ismert helyszínekbe, lényekbe és szituációkba is.

Ennek megfelelően a karakterek sem hasonlítanak az ismert filmszínészekre, de szerencsére ezúttal ez nem fog olyan csalódottságot okozni, mint a Bosszúállók feldolgozásánál: itt kifejezetten stílusosak lettek a karakterek, ráadásul az (ingyen) összeszedhető megannyi kosztümmel alaposan át is alakíthatjuk őket. A már említett minőségi szinkron ezen csak javít: Groot itt például három szavát nagyságrendekkel változatosabb módon használja, mint a moziban, így pontosan lehet tudni, hogy mikor lekezelő, sajnálkozó, vagy éppen szeretettel teli a fejében levő eredeti mondanivaló. Minden karakterre bőven jut idő a játék cirka 15 órája alatt, és legnagyobb örömömre Drax kapta talán a legtöbb figyelmet, az ő általában alaposan elrejtett érzelmeit, nagy gonddal őrzött múltját is szépen bemutatja a Guardians of Galaxy. Rocket komisz humorát is tökéletesen adja vissza a játék: az egyik kedvenc jelenetem az, amikor a szőrös robbantási szakértő megsértődik azon, ha egy nyilvánvalóan kudarcra ítélt terv keretei közt nem őt akarjuk eladni a helyi szörnykereskedőnél – de még ő is valós karakterfejlődésen megy keresztül, mind a társaihoz, mind a vízhez fűződő viszonyát tekintve. E téren sziporkázóan jó lett a játék; az év, sőt, talán az utóbbi évek egyik legjobbja!

Ehhez képest meglepően furcsa játéktervezői döntés, hogy kizárólag Star-Lord irányítható a játék során. Bár természetesen a program a „jelenre” koncentrál, de a 13 éves rockercsemete Peter utolsó földi napját is megismerjük néhány megdöbbentően részletesen kidolgozott flashbacken keresztül. Biztos vagyok benne, hogy a fejlesztési idő megtöbbszörözésével járt volna, ha mind az öt karaktert játszhatóvá teszik, hát még ha az MDK-hoz hasonlóan ezt radikálisan eltérő játékmenettel teszik meg, de mivel a harcrendszer amúgy is igen egyszerű, ez végeredményben sajnos mindenképpen negatívum – akkor is, ha soha senki nem ígérte ezt; a téma miatt ez adná magát.

Mint a színdarabok

A trailerek, a képek alapján nem vonható kétségbe: a Guardians of Galaxy minden idők egyik leglátványosabb játéka. Egynémely platformexkluzív játék persze technikailag többet tud talán, de (a dögunalmas Avengersszel szemben) az Eidos Montreal grafikus tervezői valami egészen parádés munkát végeztek. A megannyi bejárt bolygó és űrállomás mindegyike egyedi lett: a színek összjátéka, a különleges élőlények tobzódása, a bizarr növények és hegyek és szigetek és karakterek mind-mind lenyűgözőek és a földi szemnek csodálatosan idegenek lettek. Ritka az a játék, ahol rendre megállok körülnézni, ahol szánok időt a screenshotok készítésére, de a Guardians of Galaxy minden helyszínéről külön művészeti albumot lehetne – és kellene! – készíteni.

Tematikailag az alaptéma szinte tökéletes feldolgozása, mindez nagyszerű látvánnyal, zenével és szinkronnal – mi baj lehet, ha ez már sikerült, nem igaz? Pedig sajnos a helyzet nem tökéletes: a játékmenet, az, amit azokon a bizonyos festői pályákon ténylegesen tennünk kell, az lett meglehetősen lapos. Még ha el is tekintek a szinte megalázóan primitív, mindig eltéveszthetetlenül jelölt „fejtörők” szapulásától, sajnos akkor sem marad sok dicsérnivaló e téren. A játékidő jelentős részét az arénaharcok töltik ki; bár ezek nincsenek olyan látványosan lezárva, mint a Devil May Cryokban, itt sem lehet továbbmenni az összes ellenfél levadászása nélkül. Játékosként a feladatunk az ikerpisztolyaival (és néha közelharci támadással) küzdő Star-Lord irányítása lesz, illetve az épp velünk levő csapattagok speciális képességeinek aktiválása. Előbbi meglehetősen unalmas dolog, hiszen sok extrát nem lehet ezzel az egy fegyverrel kezdeni, még a négy, szép fokozatosan megnyíló speciális lőszert használva sem – utóbbi pedig szintén mentes mindenféle változatosságtól. Minden karakternél négy speciális támadás nyitható meg, és mivel ezek között jelentős taktikai különbség nincs, lényegében az egész játék során ugyanazokat a kombókat fogjuk aktiválni.

A harcrendszer, a Guardians of Galaxy küzdelmeinek legnagyobb hibája azonban az, hogy nem csak meglehetősen monoton, de végletesen könnyű is egyben. A végigjátszás során egyetlen egyszer sem sikerült „rendesen” meghalnom, pedig néhány pálya után nehéz szintre állítottam a programot – ráadásul a mindenkit felgyógyító „összeborulás” képességet se nagyon használtam. Az persze előfordult, hogy sikerült lehátrálnom valami platformról a nagy kommandózás közepette, de mivel ilyenkor azonnal újraéledünk, ez szó szerint semmiféle hátránnyal nem jár. Mivel ilyen primitív a harcrendszer, én sem örültem volna legyőzhetetlen ellenfeleknek, de így szó szerint odafigyelés nélkül is végezni lehet lényegében minden ellenféllel, még a legbitangabbra rajzolt főellenségekkel is. Tudom, hogy vannak, akik direkt az efféle kihívásmentes programokat kedvelik, nekik így – és ezt minden irónia nélkül írom – szinte tökéletes játék lesz a Guardians of Galaxy. Aki azonban szereti, ha legalább kicsit oda kell figyelni játék közben, annak elég hamar hiányozni fog innen valami nagyon fontos.

A fejlesztők dicséretére legyen mondva, mindent megpróbáltak, hogy a monotonitásról valahogy eltereljék a figyelmet. Nem csak a folyton változó környezetre gondolok, de például arra is, hogy karaktereink állandóan beszélgetnek egymással. Néha épp a képernyőn történtekre reagálnak, máskor csak úgy piszkálják egymást, nosztalgiáznak, vagy épp együtt szidják Petert, mert megint, sorozatban sokadszor beszari módon reagált valamire. A párbeszédek valamennyire interaktívak, így néha rajtunk múlik, hogy Star-Lord mit, vagy hogy milyen szellemben válaszol egy adott helyzetben. A legtöbbször ez csak a dialógust alakítja, de itt-ott kis kihatással lehet a következő jelenetekre is. A korábban már említett helyzetben például végeredményben mi döntjük el, hogy melyik csapattársunkat akarjuk átverésként áruba bocsátani – és mindkét opció más szórakoztató kudarchoz vezet. Az efféle választási lehetőségek persze nagyon ritkák, alig néhányszor fordul ez elő – és ugyanez igaz a rövidke, de mindig drámai űrhajóvezetős szakaszokra is.

Mindennek köszönhetően a Guardians of Galaxy egy fantasztikusan megrendezett, de még az efféle lineáris akciójátékokhoz képest is lineáris és szűk színházi darabnak tűnik. Minden erejüket megfeszítve sürgölődnek körülöttünk a díszletekért felelős kollégák, a forgatókönyv nagyszerű, a színészek mind jól teljesítenek, de valami mégiscsak hiányzik – az nem megfelelő, amit ebbe a receptbe nekünk, játékosként kellene belerakni. A 15 órára széthúzott történetben, legyen általában bármilyen szórakoztató is, azért vannak olyan szakaszok, ahol megtorpan a lendület, és a kihívások nélküli harcrendszer számomra rányomta az egész programra taszító bélyegét. De még egyszer hangsúlyozom: aki pont ezt részesíti előnyben, az nyugodtan lepje meg magát a programmal – számára idén nem sok hasonlóan igényes alkotás jelent meg. Felvillanyozóan színes, dübörögnek benne a ’80-as évek nagy slágerei, ritka mód jó humora van, ugyanakkor az érzelmeket sem hanyagolja el – remélem, lesz folytatás!

A Marvel’s Guardians of Galaxy PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, valamint Xbox One és Xbox Series konzolokra jelent meg.

Pro:

• Minden tekintetben parádés kivitelezés;
• Fantasztikusan megírt történet;
• Kiváló feldolgozása a képregényeknek.

Kontra:

• Túlzásba vitt módon könnyű a harc;
• a játékmenet közel sem elég változatos.

75

Grath