Végjáték

És ha már endgame: a játék furcsa pontjainak egyike, hogy amikor ide elérünk, akkor nyílik meg egy, ugyanazon a térképen játszódó, de alapvetően teljesen más játékmód. Ahogy névtelen tengerészből kalózfejedelemmé válunk, úgy célunk is átcsoportosul a mások által adott feladatok teljesítése helyett a saját birodalmunk menedzselésére. És ezt tessék egészen szó szerint érteni, különböző PvE és PvP események segítségével kikötőket és part menti gyárakat foglalhatunk el, fejleszthetjük őket, gyárthatjuk bennük a különböző illegális javakat, kereskedelmi útvonalakat hozhatunk létre és így szerezhetünk belőlük vagyont. Ez a rész szintén elviselne még néhány környi finomhangolást, az elején még eléggé munkának érződik, főleg mivel bárhogy is fejlesztjük kikötőinket, az összeszedett fityingekért személyesen kell elmenni így egy ponton rossz esetben lényegében kalóz helyett egyfajta törvényen kívüli főbérlővé avanzsálunk. Bár nem feltétlenül kell a végjátékig várni vele, de a játék tartogat természetesen egy rakás world eventet is – sajnos itt se változtatnak a fent leírt feladatokon, nevesített, jelentősen strapabíróbb miniflottákat kell például időre levadásznunk értékesebb zsákmányért. És ahogy az lenni szokott, a legerősebb fegyvereket és a látványosabb kozmetikai felszerelések jelentős részét is erre a módra tartogatják, de az az igazság, hogy jelenleg a fegyverek ezen a szinten már annyival nem erősebbek, hogy dolgozzunk értük, a kozmetikai cuccok értékét pedig erősen behatárolja a játék mögött álló technológia.

[+]

Mely technológián aztán nagyon-nagyon meglátszik az, hogy ennek a játéknak a fejlesztése nem az elmúlt években kezdődött és nem is a jelenlegi hardverekre. Az Anvil motornak tippre egy sok-sok éves változata mozgat itt mindent és ne köntörfalazzunk: az összkép még a legnagyobb jóindulattal is maximum átlagosnak nevezhető. Kint az óceánon ez talán kevésbé érződik, hajónk részletei itt se annyira kidolgozottak, ha „kapitány-nézetbe” váltunk, akkor pláne eléggé fapados amit kapunk, de azért a végtelen vízfelület, a környezeti hatások, különösképp a viharok hangulatosak, az aranyóra még így is egészen romantikus, a csatákban a robbanások nagyok és látványosak, nagyjából rendben van amit látunk. Aztán a partok közelében ugrunk egy erős generációt visszafelé, a nagyobb tereptárgyak már-már nevetségesen kidolgozatlanok, a természet szó szerint a szemünk előtt válik láthatóvá, a textúrák se mondják azt, hogy itt egy AAAA játékot látunk. Végül pedig befutunk egy kikötőbe, urambocsá’ szóba elegyünk egy árussal van valamelyik nevesített karakterrel és igazából nem a Black Flag idejébe repülünk vissza, hanem még az elé is néhány évet. Nem viccelek, direkt megnéztem, nehogy az emlékek becsapjanak, de még az a játék is szebb volt ennél, ha karakteranimációról van szó. És nézzétek, én aztán nem vagyok olyan, akinek a látványvilág a mindene, de ha a játékmenet fő vonzereje az, hogy díszesebb hajóra és csicsásabb öltözékű kapitányra költhetem a nagy nehezen összelopkodott fabatkáimat, akkor nem lenne nagy baj, ha ezek nem néznének úgy ki, mintha minimum egy generációval ezelőttre tervezték volna – még ha valószínűleg így is történt. Cserébe a PC gépigény nem valami extrém, az én erősen középkategóriás masinám is könnyedén megbirkózott vele, nyilván a különböző DLSS, FSR és hasonló fícsörök messzire elkerülik, a sugarakat pedig meg se próbálja követni. Konzolokon már nem ennyire fényes a helyzet, igazából lehet választani a szomorúan alacsony képfrissítésű quality és a tényleg több generációs lemaradást produkáló performance módok között – én maradtam az utóbbinál, ha már nem szép, azt legalább másodpercenként több képkockán nézegethessem.

[+]

Egyszerű lenne egy „rossz játék” plecsnivel lezárni ezt az egészet és őszintén megvallva bőven lenne is alapja. Mégis, legalábbis számomra, a Skull and Bones egyfajta olyan gyorskaja lett, amiről tudom, hogy nem egészséges, de azért ha oda kerülök, valahogy mégis sikerül venni belőle. Nem lenne fair egy közel negyvenezer forintos játéknál azt mondani, hogy lendüljünk át a problémái felett, de amennyiben az értelmezhető árzónába esik, én igazából nem biztos, hogy óva intenék mindenkit attól, hogy kipróbálja. Az elmúlt évtizedből összevadászott ötletek néhánya hajlamos egy, ha nem is kirobbanó, de legalább értelmezhető egészet alkotni és van valami egyszerű, ösztönös öröm abban, amikor böszme nagy hajókkal durrogtatunk még nagyobb hajókra, pláne, ha ezt többedmagunkkal tesszük. Persze nyilván nagyobb lenne ez az öröm, ha minden más is rendben lenne, de ínséges időket élünk hasonló tematikájú játékok terén, ha pedig nem jön a nagy zsákmány, néha annyi is elég, ha a hajótörést elkerüljük.

A Skull and Bones PC-re, PlayStation 5-re, valamint Xbox Series X|S-re jelent meg.

A tesztjátékot a kiadó Ubisoft biztosította.

Összefoglalás

Kétségkívül meglátszik az évtizedes fejlesztés a Skull and Bones-on, bár nem úgy, ahogy reméltük. Valahol mélyen tetten érhető egy élvezhető játék (főleg ha sikerül hozzá társakat találni) és a tartalom mennyisége se rossz, de a látszólag különböző korszakokból származó, nyikorgó játékelem és szörnyen idejétmúlt látványvilág erősen megkérdőjelezi, hogy egyáltalán érdemes-e nekiállnunk megkeresni.

A Skull and Bones pozitívumai:

• A tengeri csaták látványosak és jól működnek;
• a GaaS shooter jól működik hajó formában is;
• a mindenféle gameplay elem közt vannak jók is.

A Skull and Bones legnagyobb hiányosságai:

• Többgenerációs technológiai lemaradás;
• fura, félkész játékelemek mindenfelé;
• túlzott grindot igénylő fejlesztések;
• szörnyű, jelen formájában felesleges narratíva.

wrhwk