Vitorlát le, kalandra fel
Bár a 2D-s roguelike és a Metroidvania játékok az utóbbi években egyre inkább kezdik elárasztani az indie piacot (előbbinek kevésbé, utóbbinak jobban örülök), azért még mindig lehet olyan címeket kifogni, melyeknek sikerül a maguk sajátos módján csavarni egy kicsit a választott műfaj sajátosságain és egy új színt vinni bele. A Curse of the Sea Rats a második zsánerbe esik, az egyedi ízét és fűszerezését pedig egyértelműen a körítése adja: a helyszín, a történet és a karakterek megközelítése. Néhány üdítő kivételtől eltekintve a Metroidvania alkotások szeretnek a fantasy és sci-fi keretein belül mozogni (akárcsak a zsáner legendás névadói), egy szokásos középkori környezet, vagy egy elhagyatott űrállomás társaságában.
Nos, a fentebb taglalt receptet itt el lehet felejteni, a helyszín ugyanis az ír partvidék, a korszak pedig nem más, mint a XVII. század, amikor a spanyol és angol vizeket a kalózok tartották rettegésben. A történet szerint a királyi flotta zászlóshajója épp a karibi térségből tart vissza Nagy-Britanniába, hogy számos elfogott kalóz és rab fölött hirdessenek ítéletet az anyaföldön, amikor a legénységet megtámadja egy hírhedt kalóz-boszorkány, Flora Burn, aki a fedélzet minden tagját patkánnyá változtatja és elrabolja az admirális fiát. A játék innen veszi kezdetét, és rögtön lehetőségünk adódik négy eltérő nemzetiségű és háttértörténetű karakter közül választani, akik számára megadatik a remény, hogy tisztára mossák a nevüket és megmeneküljenek a bitófa alól, amennyiben sikeresen kiszabadítják Timothy-t, a kíváncsi és szószátyár kisfiút.
[+]
A röpke 4-7 órás kaland során nem csak az egészen változatos partvidéket tudjuk bebarangolni, de lehetőségünk lesz megismerni és segíteni számos bohókás, de a maga módján kedves és szerethető karaktert, ide értve például az egymással fasírtban lévő skótdudás szellempárost, a föld alatt rekedt óriás teknőst, vagy… az unokájának kötögető nagymamát. A szerethetőség pedig még az állítólagos főgonoszról, vagy az ő csetlő-botló csatlósairól is elmondható. Kis snittek formájában az előrehaladásunkkal párhuzamosan be-be tekinthetünk majd a közöttük zajló beszélgetésekbe, amikből kiderül ám, hogy legalább annyira emberiek ők is, mint mindenki más, csak éppen kicsit rossz útra tévelyedtek. Az egyik kedvencem az erősen Drakulára hajazó (és egyébiránt a Symphony of the Night előtt tisztelgő) kalóz vámpír, aki kikéri magának azt a sztereotípiát, hogy a hagyma árt a fajtájának, hiszen ő csak a leheletére való tekintettel nem eszik soha, és… szeret figurákat horgolni.
[+]
Az írás nagyon sok ponton remekel, tele van szellemes dialógusokkal és helyzetkomikumokkal a játék, a szinkron pedig ehhez illően magas színvonalú, néhol megidézve számomra pár klasszikus Pixar és Disney animációs filmet. Ha valaki például látta a nemrég megjelent Csizmás, a kandúr: Az Utolsó kívánságot, és emlékszik az egymással civakodó medvecsaládra, akkor már lehet egy képe arról, hogy miféle humorra és párbeszéd-dinamikára lehet ebben a sztoriban számítani. Erre pedig még rátesz egy nagy lapáttal a négy játszható karakter a sajátos beszólásaikkal és személyiségükkel.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
