Vitorlát le, kalandra fel

Bár a 2D-s roguelike és a Metroidvania játékok az utóbbi években egyre inkább kezdik elárasztani az indie piacot (előbbinek kevésbé, utóbbinak jobban örülök), azért még mindig lehet olyan címeket kifogni, melyeknek sikerül a maguk sajátos módján csavarni egy kicsit a választott műfaj sajátosságain és egy új színt vinni bele. A Curse of the Sea Rats a második zsánerbe esik, az egyedi ízét és fűszerezését pedig egyértelműen a körítése adja: a helyszín, a történet és a karakterek megközelítése. Néhány üdítő kivételtől eltekintve a Metroidvania alkotások szeretnek a fantasy és sci-fi keretein belül mozogni (akárcsak a zsáner legendás névadói), egy szokásos középkori környezet, vagy egy elhagyatott űrállomás társaságában.

Nos, a fentebb taglalt receptet itt el lehet felejteni, a helyszín ugyanis az ír partvidék, a korszak pedig nem más, mint a XVII. század, amikor a spanyol és angol vizeket a kalózok tartották rettegésben. A történet szerint a királyi flotta zászlóshajója épp a karibi térségből tart vissza Nagy-Britanniába, hogy számos elfogott kalóz és rab fölött hirdessenek ítéletet az anyaföldön, amikor a legénységet megtámadja egy hírhedt kalóz-boszorkány, Flora Burn, aki a fedélzet minden tagját patkánnyá változtatja és elrabolja az admirális fiát. A játék innen veszi kezdetét, és rögtön lehetőségünk adódik négy eltérő nemzetiségű és háttértörténetű karakter közül választani, akik számára megadatik a remény, hogy tisztára mossák a nevüket és megmeneküljenek a bitófa alól, amennyiben sikeresen kiszabadítják Timothy-t, a kíváncsi és szószátyár kisfiút.

[+]

A röpke 4-7 órás kaland során nem csak az egészen változatos partvidéket tudjuk bebarangolni, de lehetőségünk lesz megismerni és segíteni számos bohókás, de a maga módján kedves és szerethető karaktert, ide értve például az egymással fasírtban lévő skótdudás szellempárost, a föld alatt rekedt óriás teknőst, vagy… az unokájának kötögető nagymamát. A szerethetőség pedig még az állítólagos főgonoszról, vagy az ő csetlő-botló csatlósairól is elmondható. Kis snittek formájában az előrehaladásunkkal párhuzamosan be-be tekinthetünk majd a közöttük zajló beszélgetésekbe, amikből kiderül ám, hogy legalább annyira emberiek ők is, mint mindenki más, csak éppen kicsit rossz útra tévelyedtek. Az egyik kedvencem az erősen Drakulára hajazó (és egyébiránt a Symphony of the Night előtt tisztelgő) kalóz vámpír, aki kikéri magának azt a sztereotípiát, hogy a hagyma árt a fajtájának, hiszen ő csak a leheletére való tekintettel nem eszik soha, és… szeret figurákat horgolni. 

[+]

Az írás nagyon sok ponton remekel, tele van szellemes dialógusokkal és helyzetkomikumokkal a játék, a szinkron pedig ehhez illően magas színvonalú, néhol megidézve számomra pár klasszikus Pixar és Disney animációs filmet. Ha valaki például látta a nemrég megjelent Csizmás, a kandúr: Az Utolsó kívánságot, és emlékszik az egymással civakodó medvecsaládra, akkor már lehet egy képe arról, hogy miféle humorra és párbeszéd-dinamikára lehet ebben a sztoriban számítani. Erre pedig még rátesz egy nagy lapáttal a négy játszható karakter a sajátos beszólásaikkal és személyiségükkel.

Szemben az árral… és néhol a józanésszel

Míg narratíva és karaktervezetési szinten nincs miért szégyenkeznie a gyermeki szívet rabulejtő patkánykalandnak, játékmenet terén már nem olyan rózsás a helyzet. Az egész kalandozás során az volt az élményem, hogy a fejlesztők konvencionális és jól működő zsáner elemeket cseréltek le rosszabbakra, talán a különcködés, az elitista kisujjeltartás, vagy csak a tapasztalatlanság jegyében; mert azt valahol lehetetlennek vélem, hogy az effajta megkérdőjelezhető döntéseket tudatos dizájnbeli elhatározás szülte. Más esetekben pedig előhozakodtak különféle mechanikákkal, amik csak felületes kidolgozást és implementációt kaptak, így kilóg alóluk a kalóz faláb, és összeférhetetlenségbe ütköznek a játék általános koncepciójával. Talán a játék hamarabb jött ki a kelleténél. Akárhogy is legyen, a készítőknek nem csak a történet szereplőire, de a saját kreálmányukra is sikerült egyfajta átkot szórni, amit talán el lehetett volna kerülni azzal, ha még pár hónapig forralják a játékot a boszorkány üstjében.

[+]

Na de mik ezek a problémák? Kezdjük a bejárható világgal. Egy Metroidvania címnél legalább akkora szerepet játszik a vertikalitás, mint a normál, horizontális irányban való haladás. Egymásba tekeredő, labirintus szerű helyszínek sokasága megannyi feloldható rövidítéssel és rejtett területtel gondoskodik arról, hogy felfedezői ösztöneink a tetőfokra pörögjenek és teljességgel elmerüljünk az elénk tárt világban. A Curse of the Sea Rats ezt a műfaji alappillért csak félig-meddig követi. Egészen tekervényesek a különböző helyszínek, de azok mégis többnyire lineáris módon követik egymást, ergo egy helyszínből csak a következő egy, maximum két terület nyílik, minimalizálva ezzel a valódi szabadirányú haladást és csökkentve a felfedezés élményét. Ugyanígy hatalmas probléma van a megszerezhető képességekkel is. A dupla ugrás és a dashelés minden ilyen játékban alap, az igazán érdekesek azonban mindig azok a képességek, amik mind a környezetben való navigációt, mind az ellenfelekkel való összecsapásokat egy új szintre emelik (jó példa erre a Guacamelee! térváltó mechanizmusa, vagy pl. az Ori szériában látható távszökkenés, amit ellenfelekről ellendülve lehet kivitelezni). Itt viszont semmi ilyenre ne számítsunk. Kapunk dupla ugrást, mezei és teljesen haszontalan dash-t, illetve később egy még nagyobb ugrást… és ennyi. 

[+]

Oké-oké, a képességfelhozatal enyhén szólva is harmatos, na de mi a helyzet az elrejtett power-upokkal, amik szintén a Metroidvania alkotások gerincét képezik? A helyzet az, hogy a fejlesztők itt is a rossz utat választották. A felfedezés ennél kevésbé nem is lehetne jutalmazó erejű, ugyanis permanensen manát növelő varázstárgyak, egy különleges varázskard, vagy például egy további életelixírt adó flaska helyett 99%-ban csak olyan ‘meh’ kategóriájú lootokra számíthatunk, mint az egyszer használatos élettöltő ételek (alma, szendvics, stb.), illetve bizonyos mennyiségű arany vásárláshoz, vagy pedig valami mondvacsinált kincs, ami nem jelent többet egy JPG képfájlnál az inventory-nkból elérhető kincses táskánkban. Az igazi pofára esés pedig akkor jön, amikor a játék képes a kincskutató mellékszálnál azt mondani a játékosnak, hogy bocs, de a megtalált spéci fegyver nem a tied, azt oda kell adnod a megbízódnak. Oh, a begyűjthető arany pedig csak arra jó, hogy szintén egyszer használatos vackokat tudjon belőle venni az ember. Az efféle consumable itemekről szóló videojátékos poénokat pedig mind jól ismerjük, elég csak a Skyrim sajtgurigás mémjére gondolni.

[+]

Metroidvania tehát ide, vagy oda, a műfaj alapkövezete erősen repedezik a játék súlya alatt. A karakter erősödése és fejlődése sajnos nem a felfedezésből és a kalandozásból eredezik, hanem egy skillfán való pötyögtetésből és a szintfejlődésből, melyeket a szigeten hemzsegő állatvilág módszeres és kíméletlen legyilkolásával érhetünk el. Az egyensúlyt ebben a suta rendszerben se sikerült viszont eltalálni, mert ahhoz a szintlépés sebessége bőven túl gyors, hogy a játék végéig fokozatosan tudjunk skilleket vásárolni (40% körül már minden skillje megvolt a karakteremnek), ahhoz viszont túl lassú, hogy normálisan több karaktert ki tudjunk húzni, ez pedig csak azt nyomatékosítja majd a játékosban, hogy ne kísérletezzen és maradjon annál, akit a játék elején kiválasztott. Vélhetőleg ez a probléma nem lenne olyan szembetűnő 2, 3, vagy akár 4 fős coop esetében (ennek lehetősége pedig hatalmas plusz és egyben ritkaság, főleg a műfajon belül), viszont single-playerben annál inkább az. Főleg akkor, amikor például az első karakter HP leech skilljét feloldjuk, mert onnantól kvázi lehetetlen lesz meghalni a játékban. Persze az se segít, hogy a karakterek között váltás is körülményes és a legközelebbi fejlesztési/mentési pont meglátogatását igényli. Intelligensebb ötlet lett volna a D-Pad gombjaira rámappolni a négy játszható karaktert, hogy a játékos tudjon közöttük hotswappolni, így pedig könnyűszerrel kísérletezni és változatosan játszani. Ez önmagában számos balanszbeli problémát megoldott volna. 

[+]

Ezek pedig – sajnos – csak a játék prominensebb problémái, és számos más területen is hagy kívánnivalót maga után. A teleport és fejlesztési/mentési pontok például külön vannak választva, ami csak felesleges időhúzás és megtöri a játék gördülékenységét. Aztán ott a harcrendszer, ami megint több sebből vérzik. Lehet lefelé ütni ugrásból, de minek, ha 90%-ban nem működik, és az ellenfélre esve megsérülünk? Lehet felfelé ütni, de nincs értelme, mert ugrásból nem engedi a játék, így pedig a repülő ellenfeleket az esetek 80%-ában nem tudjuk eltalálni. Ugyanaz igaz a tűzgolyóra, nem lehet ugrásból lőni. Lehet peremeken megkapaszkodni, kivéve, amikor úgy dönt a játék, hogy nem, ebben ne keressünk logikát. Vannak zárt ajtók, melyekhez kulcs szükségeltetik, de mi értelme, ha az ajtó mindkét oldalára el tudunk jutni anélkül is? Ez maximum a backtrackinget nehezíti feleslegesen. Vannak bossok, de a legtöbbet 15 másodperc leölni, ellenben néha egy-egy mezei ellenfél 4 ütésből le tudja vinni a teljes HP poolunkat. Arról nem is beszélve, hogy a fejlesztők a játék gyermekbarát mivolta ellenére úgy vélték, teljességgel logikus, ha egy szinte kikerülhetetlen tüskecsapda ötvenszer annyit sebez, mint egy sima ellenfél, a szakadékba való ugrás (mely alatt a térkép szerint egy másik helyszín terül el) pedig instant halált eredményez. Miért? Mert a játék azt akarja, hogy pontosan ott menjünk az alattunk lévő helyszínre, ahol azt szeretné, és nem ott, ahol az logikus lenne a pálya felépítése, illetve a térkép által mutatott információk alapján.

[+]

Az elátkozott hajóutatasok és az elátkozott játék mellett pedig úgy érzem, hogy még valami - vagy inkább valaki - meg lett átkozva, méghozzá a cikkíró, ki ezen sorokat írja. Kissé mókás, kissé tragikus véletlenként éltem meg, hogy azokon a napokon, melyeken a Curse of the Sea Rats-t pörgettem, már-már a képzeletbeli negyedik falat döntögetve a játék eseményei kivetültek a való életemre. Ennek egyik ékes példája az volt, amikor a játék egyik mellékküldetése során kalózkellékeket csentem el egy másfajta életre vágyó szereplőnek, csak éppen a kalózkalap eltulajdonítása valahogy magával hozta az én sapkáim teljes eltűnését is, amelyeket azóta is keresek. De jó (és egyben bosszantó) példa még erre a játékmentésem totális felszívódása is, amit talán a játék szánt számomra egyfajta költői igazságszogáltatásnak, amiért elsőnek csak a rossz végződést szereztem meg. Nehéz ám a kalózélet, még akkor is, ha az a Steam becsületes partjain zajlik.

Egy komfortos katyvasz

Az az érdekes a Curse of the Sea Rats-ban, hogy a F.I.S.T. - Forged In Shadow Torch-hoz hasonlóan a sok ellentmondásos és kidolgozatlan eleme miatt az egyik legközépszerűbb Metroidvania címnek kellene lennie, mégis szinte minden pillanatát képes voltam élvezni, ellenben az utóbbi alkotással, mely előtt elejétől a végéig totális közönnyel ültem. Az ok pedig a játékok lelkületében keresendő. A Petoons Studio alkotása bár hemzseg a rossz döntésektől, de van szíve, árad belőle a szeretet és a varázslat. A F.I.S.T. ezzel szemben egy lelketlen iparosmunka, amit még a narratíva sem képes felhúzni, mert az ott látott sztori, karakterek és szinkronmunka az egyik legpocsékabb, ami valaha elémkerült videojátékos fronton.

[+]

Ez a fajta hasonlat pedig audiovizuális oldalról is megállja a helyét. A zenék nagyon szenvedélyesek és hangulatosak, néhol olyan címeket megidézve szemeim előtt, mint a Hollow Knight, vagy a Yoku’s Island Express. A kézzel animált karakterek pedig bájosak, mégha a részben 3D-s alapokra épülő háttereket néha elnagyoltnak és kidolgozatlannak is éreztem (nem feltétlenül művészi, sokkal inkább technikai szempontból). Ezzel szemben a F.I.S.T. technikailag igazán impresszív, de rettentően steril, a zenéi pedig bár komolyabb hangszerelésűek, de egyben végtelenül álmosítóak és jellegtelenek is. Az összehasonlítás relevanciáját pedig az adja, hogy a F.I.S.T. mindösszesen pár hónappal ezelőtt ingyenesen behúzható volt Epic Games Store-on. De ingyenesség ide, vagy oda, számomra ilyenkor egyértelművé válik, hogy ezerszer szívesebben adok ki pár dollárt egy olyan szenvedéllyel átitatott egyedi címre,mint a Curse of the Sea Rats, minstem hogy időt áldozzak valamire, ami ízig-vérig lelketlen, íztelen, szagtalan, és semmilyen.

A Curse of the Sea Rats PC-re, PlayStation 5-re és 4-re, Switch-re, valamint Xbox konzolokra érhető el.

A Curse of the Sea Rats legjobb vonásai:

• Szerethető karakterek;
• kiváló hangulat és zenék;
• humoros történet.

A Curse of the Sea Rats leggyengébb pontjai:

• Átgondolatlan fejlődési rendszer;
• korlátolt és ritkán jutalmazó erejű felfedezés;
• ingadozó nehézség.