Mono no Aware
Gyönyörű szomorúság. Gyengéd világvége. A mulandóság állandósága.
A Season ezekről a furcsa, elsőre nonszensznek tűnő ellentétekről szól. Mechanikus értelemben, kihívásokat vagy feladatokat nyújtó videojátékként nem kiemelkedő, de nem is ez a dolga: merthogy érzéseket felkavaró élményként egészen elképesztő. Bennem hasonló katarzist váltott ki, mint a Journey, ráadásul annál még változatosabban tudott megrázó és lelket simogató és elgondolkodtató lenni. Ennyi alapján szerintem a legtöbben már el is tudták dönteni, hogy érdekli-e őket egy, az átlagostól ennyire eltérő program – lesz, akit a köldöknézős-bölcsészkedős (vagy legalábbis annak csúfolható) koncepció mindenestül taszít, de remélem, lesznek olyanok is, akik örömmel fogadják, ha egy videojáték a hobbi általános érzelmi határain túlra merészkedik.
A mulandóság a Season központi eleme, egész pontosan az a keserédes szépség, amit az idő múlásában, a dolgok megváltozásában vagy elmúltában találhatunk. Az a félelemmel vegyes remény, amit egy karrierváltás vagy költözés előtt érzünk; vagy a nyár utolsó napján gyomrunkba költöző, várakozásokkal és rettegéssel teli izgalom egy új iskolába érkezés előtt; vagy akár az utolsó kirándulás a vörösbe és narancssárgába öltözött őszi erdőbe, ami kétségbevonhatatlanul jelzi, hogy megint eltelt egy év. A japán „mono no aware” foglalja össze egy kifejezésbe azt a keserédes érzést, ami akkor lesz úrrá az emberen, amikor tudatosan is rádöbben, hogy az idő múlik, és a jó dolgoknak is elkerülhetetlenül vége szakad. Magyarul ennél jóval ismertebb a Jacobowski-idézet – „Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént!” –, ami szintén valami nagyon hasonlót akar megfogni.
[+]
Bár ezek évszázados történetre visszatekintő irodalmi koncepciók, a mai szórakoztatóipar is képes ennek igen hatásos feldolgozására – a videojátékok közt például a felejthetetlen What Remains of Edith Finch-ben kaptak szerepet ezek az érzések is, de az Undertale-ben is sokszor előjött az elmúlás megállíthatatlanságának témája. Számtalan manga és anime is ennek szellemiségében készült, így például a fantasztikus, és ezúton is ajánlott Yokohama Kaidashi Kikou is – ez ráadásul a Seasonhöz hasonlóan letűnt civilizációk romjain foglalkozik a mégis optimista fennmaradás témájával.
[+]
De semmiképpen nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy a Season értékeléséhez holmi filozófusnak vagy irodalmárnak kell lenni, netán, hogy obskúrus japán nosztalgia-koncepciókkal kell intim ismertséget ápolni. Nem, a Season semmi ilyesmit nem kíván meg, egyszerűen felvillant egy letűnőben levő világot, olyan emberekkel, rituálékkal és történetekkel, akikről és amikről nemsokára már senki nem fog tudni, és hagyja, hogy a játékosban – jó esetben – lakozó empátia végezze a dolgát, és kialakítsa a kötődést. A Season pedig ezt követően pedig csak kérdéseket tesz fel – a válaszokat pedig, akár akaratlanul is, mindenki maga tudja ezekre megadni.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
