Best of?
Bár a manga tavaly nyári negyedszázados évfordulóját kicsivel lekéste a One Piece Odyssey, az így is azonnal felismerhető darabja az igazi szórakoztatóipari behemóttá nőtt sorozat elnyúló ünneplésének. Mint a széria megannyi másik videojáték-feldolgozása, ez sem eredeti történetet mesél el – vagy hát nem igazán, de erről később –, hanem a manga legizgalmasabb pillanatainak felelevenítésével próbálja csalogatni a rajongókat. Bár Luffy és csapata általában mozgalmas akciójáték képében teszi tiszteletét konzolokon (legalábbis ami a nagyobb költségvetésű projekteket illeti), addig az Odyssey hagyományos japán szerepjáték lett, így kipróbálóinak körökre osztott csatákra, Attack-Skill-Item parancsokra, no és persze mesterségesen nyújtott játékidőre kell felkészülnie.
A One Piece történetét még csak meg sem kísérlem felvázolni – már csak azért sem, mert e játék nyilvánvalóan nem azoknak készült, akik számára Luffy, Nami és Usopp teljesen ismeretlenek lennének. Az Odyssey alapvetőnek véli, hogy legalább a 2015-ig történtekkel nagyjából tisztában vagyunk, és így nem is magyarázgatja világát, nem mutatja be karaktereit, és nem taglalja az egyszer már látott események hátterét. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy, a franchise-t nem ismerő játékos ne tudna könnyedén eljutni a végére, hanem azt, hogy az Odyssey teljesen alkalmatlan arra, hogy egy ilyen embernek megmutassa, hogy miért is rajonganak 25 éve milliók ezekért a kalózokért.
[+]
A játék így bármiféle felvezetés nélkül rögtön egy hajótöréssel nyit: Luffy és a többiek egy gyönyörű trópusi szigeten térnek magukhoz. Waford teljesen új helyszín, igaz, túlzottan sokat nem tudunk meg róla: amikor épp végeznénk egy, a helyszín titkait védő lávakolosszussal, feltűnik a színen egy fiatal leányzó, aki egy-egy haspaskolással kiszívja 40. szintű hőseinkből az erőt, így nyüzüge első szintű karakterként már esélyük sincs megsebezni a beste gólemet. Egy meneküléssel később sikerül rendezni a sorokat, és ekkor a sziget teljes lakosságára – ez két főből áll: a roppant gyanús Adio, illetve fogadott lánya, a papagáj-incidens óta a kalózokat izzó gyűlölettel kezelő XP-tolvaj Lim – hárul a feladat, hogy expozíciós masinaként vázolják az Odyssey következő 30-35 órájának menetét. Bár Lim egyetlen mozdulattal tudta ellopni az erőt hőseinkből, ezek visszaszerzése már jóval összetettebb feladat: hőseinknek újra kell élniük kalandjaik bizonyos részeit, hogy az emlékek felelevenítésével ismét elsajátítsák harci képességeiket.
[+]
Waford tehát nem lesz más, mint egy dzsungelzöld-tengerkék-strandfehér központ, ahonnan Lim mágiájának köszönhetően el tudunk jutni réges-régi kalandjaink színhelyére. Négy ilyen Memoria-világ járható be a történet során, és ezek adják a játékidő jó 90%-át – szép sorban a manga Alabasta, Water 7, Marineford, illetve Dressrosa fejezetei kerülnek így feldolgozásra. Már a lista is mutatja, hogy régi rajongóknak szánták a programot: ezek közül a legújabb sztori Dressrosáé, és már az is nyolc éve, hogy véget ért.
Ebben a felállásban persze bőven volt fantázia, ebből sokat ki lehetett volna hozni. Sajnos azonban az Odyssey készítőinek ez nem igazán jött össze – hiába nyúlik akár hat-nyolc órára is egy-egy elnyújtott flashback, azokból gyakorlatilag teljesen hiányzik a feldolgozott mangafejezetek minden érzelmi töltete, látványos akciója és így nyilván a lezárások katarzisa is. Amikor először hallottam erről a megközelítésről, azt hittem, hogy kiváló móka lesz újra átélni ezeket a nagyszerű történeteket annak köszönhetően, hogy karaktereink ugye már ismerik a múltat – én úgy képzeltem el, hogy Luffyék a „valódi” események ismeretében majd új utakat keresnek és hogy a régi vereségekből tanulnak, csak azért, hogy minduntalan új gondokba fussanak bele. Mint lökött, de az eseményeket első kézből ismerő időutazók falkája, egyfajta alternatív, és minden bizonnyal igen szórakoztató spirált írnak majd le a korábban látott csaták és kihívások mentén – legalábbis így álmodoztam én.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
