Lenneth
Akinek volt szerencséje PlayStationön az első, avagy PlayStation 2-n a második részhez, az valószínűleg pontosan érti, hogy a Valkyrie-sorozat miért is vált igen kultikussá. Ha esetleg fiatalabb olvasó is akad, akkor elárulom: azért, mert bátorkodott más lenni, mint az akkori japán szerepjátékok túlnyomó része, és már akkor mert kísérletezni a műfajok keverésével, amikor ez még merőben szokatlan dolog volt. Szintén igen komoly pozitívumot jelentett a skandináv mondavilág használata, az akciódús harcrendszer, illetve a mindig érdekes kérdéseket felvető (igaz, nem mindig egyértelmű) narratíva. Sajnos a hatalmas kihagyás után meglehetősen váratlanul megjelent Valkyrie Elysium a fentiekből viszonylag keveset örökölt meg – rögtön azzal kezdve, hogy én már nem is szerepjátékok közé sorolom, hanem inkább karakterfejlődéssel teli akciójátéknak nevezném.
Ahogy azt a szériától megszokhattuk (a DS-es mellékszálat leszámítva), karakterek és sztori terén nincs közvetlen kapcsolódás az előzményekhez, így aztán az előzmények ismere nem is szükséges az új epizód megértéséhez. Valkűrünk története a Ragnarök egy váratlan szünetében kezdődik: a Fenrirtől kapott szörnyű sebét épp trónján kiheverő (a rajzolt intróban látott alakjától radikálisan különböző göncbe öltözött) Odin idézi meg hősnőnket, hogy Midgardban, az emberek világában próbáljon hasznosan tevékenykedni. Élőholtak purgálása, rég halott hősük lelkének megmentése, ősi ereklyék felmarkolása – ilyen és efféle feladataink lesznek, meglehetősen hasonlóan a korábbi részekhez.
A gyakorlatban ez úgy zajlik, hogy a Mindenek Atyjának kastélyában tekergő armilláris gömböt felhasználva teleportálgatunk Midgard eltérő régióiba, a tényleges pályákra. Ezek meglehetősen fantáziátlan, jobbára lineáris, és ami a legfontosabb, bődületesen nagy helyszínek. Nekem már az első pálya teljesítése is egy óra felett volt, és nyilván ez a legkurtább kaland az egész játékban. Önmagában ez persze még nem baj – a probléma az, hogy ezek a monumentális pályák gyakorlatilag kihalt és unalmas helyek, amelyekbe egyedül a harcok hoznak felüdülést. (Extra pofonként a mellékküldetések megint ugyanide küldenek vissza minket.) A csatákon kívül tulajdonképpen semmi nincs az Elysiumban, hacsak a végtelen széttörhető tárgyat, valamint a gyűjthető virágokat nem tekintjük érdekes játéktartalomnak – a játék első felében még NPC-k se nagyon vannak.
Mivel a hordók, ládák, dobozok, asztalok és padok feldarabolása során véletlenszerűen potyogó drágakövek szükségesek karakterünk, illetve fegyvereink fejlesztéséhez is, sajnos ez nem megkerülhető feladat; nagy kár, mert szemernyi élvezetet sem találni ebben. Hasonlóképpen: a két növényfajta közül az egyik csak trófeák miatt fontos, de a másik az közvetlenül megszabja, hogy mely befejezések válnak elérhetővé a végjátékban, így a teljes történetet látni akarók számára ez sem opcionális feladat. Ha pedig valahogy mégiscsak elhagytunk egy virágot, hát készüljünk fel rá, hogy az akár kétórás küldetés teljes végigjátszása lesz szükséges annak begyűjtéséhez, mert hiába a tisztességes mennyiségű mentési pont a pályákon, azok közt nem lehet ugrálni.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!