Új hozzászólás Aktív témák

• #1818 console aktív tag lao ce #1815

  Új Válasz 2006-09-11 13:35:55 #1818

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  console

  aktív tag

  válasz lao ce #1815 üzenetére

  Igen, a taoizmus szerintem a legfüggetlenebb ''vallás''. Bár nem is igazán vallás, mert inkább hitrendszert vesz el, mint adna. Ezért talán a legmegvilágosodáscentrikusabb is (szép szó).
  Persze sokan biztos a buddhizmust tartják annak, de szerintem a nyolcrétű örvény sokkal inkább egyfajta erkölcstanító mechanizmus... Bár ha az ember érti a tudatosság fogalmát, akkor nagyon hasznos tud lenni az a 8 tudatosságfejlesztő <eszköz>. De ha nem érti (mert pl. nagyon fiatal), hogy az egész a Tudatosságért van, akkor elveszik - beleveszik a hitrendszerbe. És élete végéig meg akar felelni neki. Ha valaki meg akar felelni egyfajta elvárásrendszernek, már beleesett a vallások csapdájába.
  Rendben van a buddhizmus meditatív jellege is, de még mindig túl hitprogramozó. Ugyan ott ''nincs Isten'' (és sokan ezért vonzódnak hozzá), de ez csak egyfajta ateizmus - az ateista nem Istenben hisz, hanem abban kezd hinni, hogy nincs Isten. A hit tehát ugyanúgy megvan, csak az iránya változik meg - nem Istenben hisz, hanem Buddhában és a megvilágosodás eszméjében. Tehát az Istenhit és a ''másbanhit'' gyakorlatilag ugyanoda viszi a keresőt - az egóra rak egy hitréteget, de a kettő csupán formában különbözik. A problémát maga az egóra rakodó réteg jelenti.
  A taoizmus ha létre is hoz egy ilyen réteget az elmén, az sokkal finomabb... kötetlenebb... de szerintem inkább rétegeket tűntet el... ''én'' a Tao te-Kinget olvasva teljesen ''eltűntem''... és ilyen egy jó könyv, ilyen a meditatív élmény... Ezt jelenti az ''igaz'' jelleg - az elmeleállító hatás sorozatos kiváltását. Még a Dhammapáda volt ilyen...
  Mesterek könyveit, vagy meditatív emberek írásait olvasni pont ugyanilyen élményeket vált ki. (Ramana Maharsi, Osho, Paul Brunton, Theodor, Tatiosz, Eckhart Tolle nagyon jók, ajánlottak!)
  
  Na de hogy elmondjam a véleményem is (de az ugye csak az egómnak van, ezért nem igaz )...
  Most azt mondod, hogy a taoizmust követed... de igazából nem azt követed. Csak önmagadat, hogy éppen merre visz a megérzésed, hogy éppen MOST mi adhat neked megfelelő táplálékot a megértések felé. Most épp a taoizmus, de lehet hogy egy év múlva már teljesen ''függetlenül'' olvasgatsz ilyen könyveket, mert kivesézted az összes intellektuálisan beszerezhető információt a megvilágosodás jelenségéről... szinte már teljesen leállítottad az elméd, választ kaptál a nyomasztó kérdéseidre, és a gondolatok ezért alábbhagytak... de utána jön igazán a gyakorlati rész... amikor már intellektuálisan nem elégít ki semmi, akkor jönnek az igazi ugrások, akkor válik mindaz igazzá, tapasztalattá, amit olvastál. Addig még mindig csak hit lesz. De az igazi elmeleállások csak aztán jönnek, teljesen spontán módon, és természetszerűleg lassulsz (a test követi a gondolkodási sebességet)...
  Most ragaszkodsz. Annak ellenére, hogy a nem-ragaszkodás felé törekszel, most éppen a taoizmushoz ragaszkodsz, a nem-ragaszkodás gondolatához ragaszkodsz. De ez jó - szükség van rá. Szerintem ez a ''vallás'' már az utolsók közt van... tehát aki eljut oda, hogy ilyeneket olvas, az már alapvetően függetlenítette magát a társadalmi programoktól, eszméktől és a maga Igazságát járja... átprogramozta magát. Az van igencsak bajban, aki egész élete során fiatalkorától kezdve 1, a társadalom által ráerőltetett ideológiában hisz, és nincs lehetősége/nyitottsága befogadni új dolgokat, és így sosem jut ki a ragaszkodásából, az általa felépített börtönfalak közül.
  Kicsit nevetséges, hogy mai, túlizgatott elme sajátossága, hogy szellemi úton csak úgy tud leállni, ha magába sűríti az összes, számára érdekes információt, elolvas-megtanul-megél-megtapasztal mindent, hogy önmaga lecsillapodhasson... aztán végül az egész feleslegessé, káprázattá válik, mert az elme lecsillapodott és megértette az egész ''értelemmel teli haszontalanságát''.
  Szóval a játék annyi, hogy eljutunk A-ból B-be, hogy aztán visszajussunk A-ba, ahol rájövünk, hogy nincs ''értelme'' bárhova is eljutni. Ez célként szemlélve (az elme szempontjából) ugye értelmetlen vállalkozásnak tűnik - a valóság szempontjából pedig a lényeg az utazás... maga az út. A végtelenszámú Jelen-pillanattal kikövezett önmegismerő-tapasztaló kaland.
  
  A ''Ki vagy te?'' kérdés helyett én inkább a ''Ki vagyok én?'' kérdésre helyezném a hangsúlyt - azaz helyezem. (ez Srí Ramana Maharsi alapvető Önkutató-vizsgálata)
  A ''Ki vagyok én?'' kérdése teljesen lecsillapítja az elmét.
  
  Ha már felhoztad... ''én'' pedig olyanokkal szeretnék leginkább lenni, akik a ''Ki vagy te?'' kérdésre már nem válaszolnak. Csak hallgatnak és mélyen a szemembe néznek... az az igazi válasz.
  Bár egy kérdőjelet sem találtam a hozzászólásodban, remélem elmondtam, amit hallani akartál.
  
  
  
  
  Mivel van még egy kis időm, beirok egy kicsit az egyik legkedvencebb könyvből (Ramana Maharsi - Oltalmazó útmutatás - szerintem az egyik ''utolsó könyv'')
  
  
  Hogyan kell elkezdenie ezt a gyakorlatot egy olyan embernek, aki éppen most indul el ezen az ösvényen?
  
  Az elmét csak a ''Ki vagyok én?'' kérdésének vizsgálatával lehet lecsillapítani. A ''Ki vagyok én?'' gondolata a többi gondolat elpusztítása után ugyanúgy elpusztul, mint a halotti máglya piszkálgatására szolgáló bot. Ha mégis más gondolatok merülnének fel az emberben, akkor ahelyett, hogy megpróbálná végiggondolni őket, vizsgálja meg: ''Kinek jutnak ezek az eszébe?''. Mit számít, hogy milyen sok gondolat bukkan fel benne!? Ha abban a pillanatban, mikor az adott gondolat eszébe jut, az ember éberen megvizsgálja: ''Kinek jutott ez az eszébe?'', arra a következtetésre kell jutnia: ''Nekem.'' Ha pedig az ember ekkor felteszi magának a kérdést: ''És én ki vagyok?'', akkor az elme visszatér forrásához (az Önvalóhoz), és a felmerülő gondolat is elcsitul. A kitartó gyakorlás során az elme egyre inkább képessé válik arra, hogy belemerüljön forrásába.
  Habár az érzéki objektumok felé irányuló tendenciák, amelyek korszakok óta újra és újra visszatérnek, az óceán hullámaihoz hasonlóan megszámlálhatatlanul sokszor felbukkannak, ha az ember valódi természete feletti meditáció egyre intenzívebbé és intenzívebbé válik, kivétel nélkül mind elpusztulnak. Anélkül, hogy teret adna annak a kétségnek, hogy elpusztíthatók-e mindezek a hajlamok (vászanák), s hogy lehetséges-e pusztán Önvalóként létezni, az embernek szilárdan és megingathatatlanul ki kell tartania az önmagára irányuló figyelem mellett.
  Mihelyt megjelennek az elmében az érzéki objektumok felé irányuló hajlamok, elengethetetlenné válik a ''Ki vagyok én?'' kérdésének vizsgálata. Amint és amikor felbukkannak a gondolatok, az embernek a vizsgálódás révén akkor és ott, eredetük tulajdonképpeni helyén kell megsemmisítenie őket. A ''más''-sal való törődés hiánya nem más, mint elkülönülés vagy vágytalanság. A megismerés annyit jelent, mint szilárdan birtokba venni az Önvalót. Valójában ez a kettő (a vágytalanság és a megismerés) egy és ugyanaz. Mint ahogy a gyöngyhalász, követ erősítve a derekára, alámerül a tengerbe, hogy a tenger fenekén lévő igazgyöngyöt magához vegye, úgy kell az embernek is az elkülönülés segítségével mélyen alámerülnie önmagába, hogy elérhesse az Önvaló igazgyöngyét. Csupán arra van szüksége, hogy míg csak el nem éri az Önvalót, folyamatosan tartsa emlékezetében önnön természetét.
  Egyedül a ''Ki ez a rabságban lévő <én>?'' kérdésének vizsgálata és a saját valódi természet megismerése a megszabadulás. Egyedül az nevezhető ''Önkutatás''-nak, amikor az ember folytonosan az Önvalóra rögzíti elméjét - míg a meditációban az ember úgy tekint önmagára, mint a lét-tudat-üdvként megmutatkozó Abszolútumra.
  
  [...]
  Ahhoz hogy az ember az legyen, ami, nincs szükség erőfeszítésre, mivel a létezőség (ang. beingness) mindig jelen van, és azt az ember mindig tapasztalja. Másrészről, amikor az ember úgy tesz, mintha nem az volna, ami - vagyis önmagát testnek és elmének tekinti -, akkor ez a színlelés folyamatos mentális erőfeszítést kíván, még ha az csaknem mindig öntudatlan is. Következésképpen az Ön-kutatás magasabb stádiumaiban az erőfeszítés már csak eltereli a figyelmet a lét tapasztalatáról, míg a mentális erőfeszítés felfüggesztése feltárja azt. Végső soron az ember nem valamilyen tevékenység eredményeképpen fedezi fel az Önvalót, hanem pusztán létezése által. Mint ahogy maga Srí Ramana mondta egy alkalommal:
  
  Ne meditáljon! Legyen!
  Ne gondolja azt, hogy van! Legyen!
  Ne gondolkozzék a létről! Ön az.
  
  Az Ön-kutatás nem meditációs gyakorlat, melyet a nap meghatározott óráiban és bizonyos testhelyzetben kell végezni; mindaddig, amíg az ember ébren van, gyakorolnia kell az Ön-kutatást, tekintet nélkül arra, hogy éppen mit csinál. Srí Ramana nem látott ellentmondást a munka és az Ön-kutatás között, és kitartott amellett, hogy kis gyakorlással a vicsára (Ön-kutatás) minden körülmények között végezhető. Többször is említette, hogy a kezdők számára hasznos lehet, ha egy meghatározott időt kizárólag a gyakorlásnak szentelnek, de sosem ajánlotta azt, hogy hosszú időre meditációba mélyedjenek, és híveit mindig lebeszélte arról, hogy a meditatív élet kedvéért feladják világi tevékenységüket.
  
  (szerintem próbáljátok ki!)
  
  [Szerkesztve]

  .

Új hozzászólás Aktív témák