Party like it’s 2003

Minden régi megint új! Vagy legalábbis ezt szeretnék bemesélni nekünk a kiadók, akik számára sokkal egyszerűbb feladat egy közkedvelt, (legalább) egyszer már a pénztáraknál is bizonyított játék újracsomagolása, mint valami teljesen új, kreatív és kockázatos munka finanszírozása. Mindannyian látjuk, hogy csőstül érkeznek az újrakiadások – a Dead Space, a Metroid Prime és a Yakuza Ishin között például most a húsz évessé vált Tales of Symphonia is megkapta a maga felújítását. És nem is az elsőt, hiszen ez kiadás a 2013-as PS3-as Remaster verzió újramelegítése; de várjunk csak, az meg a kibővített PS2-es port alapján készült. Ha tehát jól számolom, ez már a negyedik hulláma a Symphoniának – ami egyébként anno 2004-ben az első rész volt, ami Európával is megismertette a Tales nevet.

Ahhoz képest, hogy a Symphonia hatalmas változásokat hozott a sorozatba – ez volt például az első 3D-s felvonása a szériának –, a mai kipróbáló számára a játék inkább a barátságos, nosztalgikus régi jRPG-időkről szól. A kontinenseken átívelő történet színes hajú tiniket tesz meg a világvége ellenfeleivé, és még ha amnézia-klisét ezúttal nem is használtak a történetírók, a fiatal kiválasztott lánytól a repülő járműveken át a szinte végtelen fejlődésig itt van minden, amit a PS2-es korszak japán szerepjátékaihoz társítunk. (Még a nevetséges szakzsargon is visszatér: készülj fel a Rheaird, az Exsphere vagy a Cruxis szavak megismerésére!) Egy fontos kivétel persze van: a Tales-sorozat harcrendszere már ekkor is valós időben zajlott, manuálisan irányított főhőssel és az állítható gépi intelligenciára bízott társakkal.

[+]

Tagadhatatlan, hogy a történet eleinte rémesen bugyutának tűnik: apró falucskánkban (amitől 400 méterre kegyetlen rabszolgatábor üzemel) a fiatal Colette már gyermekkorától kezdve a kiválasztottak küldetésére készül. A világ megmentése érdekében neki kell beutaznia Sylverant minden szegletét, a mindent helyrehozó istent remélhetőleg felébresztő alakokat szép sorban kiszabadítva. Tinipajtásai – no meg egy Kratos nevű zsoldos – vele tartanak, és a szériára jellemző, csak portrékkal jelölt jelenetekben őket (meg a később csatlakozókat) meg is fogjuk ismerni. A legalább 60 órás kaland során: rengeteg dolog kiderül a világ működéséről, a legendák igazságtartalmáról, angyalokról és istenekről, elfekről és desianokról egyaránt. Amint kiszabadulunk a kezdeti zónából, egyre komplexebbé válik a történet, és amikor már nem csak Sylverant a tét, kifejezetten izgalmassá válik a végjáték. (Már amennyiben nevezhetjük végjátéknak egy legalább százórányi extra tartalommal szerelt játék sztorijának utolsó negyedét.)

[+]

Az egykor formabontóan izgalmas harcrendszer ma már persze nem brillírozik úgy, mint GameCube-on – nem is elvárható, hisz azóta a fejlesztők 13 újabb Tales-játékon keresztül szoktatták a játékost az egyre kezelhetőbb, egyre akciójátékosabb, egyre látványosabb harcrendszerek élvezetéhez. A kiválasztott karaktert – nálam végig a meglepő nevű Lloyd Irvinget – szabadon irányíthatjuk, de messze nem olyan elegánsan vagy akrobatikusan, mint mondjuk a Tales of Arise-ban. A fejlődési rendszernél kevésbé fogjuk érezni a debütálás óta eltelt évtizedek hatását: mivel ezt is sikerült olyan kifejezésekkel teletölteni, mint mondjuk a „T-Type EX-Skill”, ezt nem fogom tudni röviden elmagyarázni, de lényegében ékkövekkel tudunk a karaktereknél újabb és újabb slotokat megnyitni, amelyekbe eltérő típusú képességeket lehet bepakolni. Ez kellemesen komplex rendszert alkot, és még akkor is lehet benne matatni, a részleteken állítgatni, amikor már rég magunk mögött hagytuk a századik játékórát.

[+]

A hasonló újrakiadásokról-felújításokról szóló cikkek második fele általában arról szól, hogy az új verzió mivel csalogatja a régi rajongókat és az új érdeklődőket. A Symphonia Remastered esetében ez gyorsan összefoglalható: semmivel. A kiadás alapját a tíz évvel ezelőtti PS3-as újrakiadás jelenti, vagyis van japán és angol szinkron is, illetve akad pár extra kosztüm és varázslat is, de a GameCube verzió eredeti 60-as tempójával szemben sajnálatosan megmaradt a 30 fps, éppcsak a felbontás nőtt meg – és az is csak 1080p-re. Annyira nem változott semmi, hogy az abban a verzióból valami programhiba nyomán kimaradt dialógus-sorok itt is ugyanígy hiányoznak. Bár a textúrákat algoritmusokkal megpróbálták kicsit nagyobb felbontásra húzni, ezek nem látványosabban részletesek, mint a GameCube-verzióban levők (sőt, ha valamit nagyon közelről nézünk meg, zavaróan homályos minden). A Switch-kiadás érthetetlen módon még rosszabbul járt: azt a verziót roppant hosszú töltési idők, hiányzó látványeffektek és apró grafikai bugok tömege teszi még nehezebben emészthetővé.

[+]

A Tales of Symphonia még húsz év után is a jobb japán stílusú szerepjátékok közé tartozik. A nyitó órák bumfordiságát hamar levetkőzi, a kaland kellően epikus, karakterei nagy általánosságban kedvelhetők, és noha harcrendszerét a széria a két évtized alatt sokkal élvezetesebbé tette, az elfogadható szintet így is bőven megüti. A probléma mindössze azzal van, hogy ezt az elég kevés törődést kapott új verziót nem kellően olcsón adják (a digitális ár most, egy nappal megjelenés előtt még nem ismert, de a fémdobozos „Chosen” kiadás 50 eurót kóstál), ráadásul pont akkor, amikor lépten-nyomon igényes felújításokat élvezhetünk. Nem igazi remaster ez, hanem csak egy fapados port, azzal a pozitívummal, hogy ami 2003-ban működött, az 2023-ban is képes elragadni a játékost.

A Tales of Symphonia Remastered PlayStation 4-re, Switch-re és Xbox One-ra jelenik meg február 17-én.

Összefoglalás

A Remaster név megtévesztő: e kifejezéstől nem ezt szoktuk meg (nézzük csak meg például az ugyancsak GameCube-ról felújított Metroid Prime Remasteredet!). Ez lényegében a 2013-as PS3-verzió 1080p-re húzott kiadása, bármiféle modern extra, bővítés, vagy akár csak az abban szereplő apró bugok kijavítása nélkül. A Symphonia még ma is egy jó és igen tartalmas választás, ha valaki az évtizedekkel korábbi jRPG-élményre vágyna – de az, hogy a PS2-es verzió egy modern emulátorban futtatva sokkal jobban fut, az számomra azt jelzi, hogy ezzel nem törődött megfelelően a kiadó.

A Tales of Symphonia Remastered legjobb pontjai:

• Az eredeti játék a legtöbb tekintetben még ma is kifejezetten élvezetes;
• szerethető karakterek, izgalmassá váló sztori.

A Tales of Symphonia Remastered leggyengébb részei:

• A nagyobb felbontáson túl semmi „remaster” nincs benne;
• csak 30 fps tempóval, 1080p-n fut;
• a Switch-kiadás gyengébb, mint a GameCube-os.

Bényi László