Agymenők

Idén nyáron a japán Bandai Namco Games végre egy teljesen új kalandot indított útjára. Nem egy már létező, népszerű anime adaptációját, nem holmi kiszervezett licencmunkát, hanem egy valódi, belső fejlesztésű új IP-t, ami egyúttal az újgenerációs konzolok erejét is igyekszik rendesen kihasználni. A Scarlet Nexus témáját és játékmenetét tekintve is sok új ötlettel kísérletezik, de azért a hagyományos JRPG-k örökségét nem tudja teljesen levetni magáról.

A játék valamikor a közeli jövőben, de egy alternatív univerzumban játszódik, amelyben az emberiség kifejlesztett egy olyan technológiát, amellyel szinte mindenkinek különleges képességei lehetnek. Ezt különleges gépekkel és az emberi agyban jelen lévő anyagokkal érik el, ez a „brainpunk” társadalom (a fejlesztők így hívják a stílust) pedig különleges, katonai rendre és berendezkedésre épül. Hőseink, mert hogy rögtön két főszereplőt is kapunk, kadétok: Yuito Sumeragi és Kasane Randall történetét követhetjük nyomon, így két végigjátszással, két szemszögből láthatjuk ugyanazt az eseménysort.

Az eseménysort, amely egyébként nem követhető valami könnyen. A japán játékokra oly’ jellemző módon a Scarlet Nexus is szinte azonnal a játékos nyakába önti a történet alapfelállásának részleteit, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy ki kicsoda. Rengeteg szereplőt ismerhetünk meg, akikből később barátok vagy ellenségek lesznek. Röpködnek a nevek, beosztások, az első néhány órában kiderül, ki kinek a testvére, gyerekkori barátja, apja, főnöke, és így tovább. Az egész egy amolyan iskolai történetnek indul, ahol a tanulók egymásnak szólogatnak be, és az ügyes-bajos dolgaikról beszélgetnek, miközben lassan megismerjük ezt az egyedi sci-fi világot. Merthogy a szinte gyerekkorú katonákat nem véletlenül sorozzák be: az emberiség hadban áll a csak Másoknak (Others) hívott furcsa, idegen lényekkel, akik mintha földi életformák és tárgyak teljesen véletlenszerű kombinációiból állnának – a két lábon járó virágcsokortól a trezortestű páncélosig.

A kaland lassan indul, és már itt megmutatkozik a Scarlet Nexus egyik komoly gyengesége: az élmény elképesztően szétszabdalt, a lendületet állandóan megtöri valami – vagy töltőképernyő, vagy egy tutorial panel, vagy egy párbeszéd. A játék túlnyomó részt nem animált átvezetőkkel, hanem egyszerű, statikus, képregényszerű párbeszédekkel operál, amelyek fájdalmasan lassan, a mondatok között hosszú szüneteket tartva zajlanak, rétestészta hosszúságúra nyújtva a legjelentéktelenebb dialógusokat is. A sok megállástól nekem különösen az első néhány órában állt fel a szőr a hátamon, mert egyszerűen képtelenség rendesen haladni a történetben, de még jóval később is kapunk új képességeket, csapattársakat, mechanikákat, amikhez mindig „jár” néhány magyarázó képernyő, ismerkedős párbeszéd és hasonlók.

Tovább fokozza a játék felszabdalt jellegét, hogy bár szép és hangulatos, de zsebkendőnyi méretű területeken zajlik az akció. Teljesen zárt, sokszor csőszerű utcákon és folyosókon szaladgálhatunk, amelyek sosem nyílnak ki igazán – vélhetően grafikai vagy technikai megfontolásból, miközben egy adott helyszínt is gyakran több szakaszra bontották a fejlesztők. Ezek között ugrálni nem nagy dolog (különösen az új konzolokon, a villámgyors töltési időkkel), mégis megszakítja azt a kellemes ritmust, ami egyébként a felfedezést és magát a harcrendszert jellemzi.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!