Agymenők

Idén nyáron a japán Bandai Namco Games végre egy teljesen új kalandot indított útjára. Nem egy már létező, népszerű anime adaptációját, nem holmi kiszervezett licencmunkát, hanem egy valódi, belső fejlesztésű új IP-t, ami egyúttal az újgenerációs konzolok erejét is igyekszik rendesen kihasználni. A Scarlet Nexus témáját és játékmenetét tekintve is sok új ötlettel kísérletezik, de azért a hagyományos JRPG-k örökségét nem tudja teljesen levetni magáról.

A játék valamikor a közeli jövőben, de egy alternatív univerzumban játszódik, amelyben az emberiség kifejlesztett egy olyan technológiát, amellyel szinte mindenkinek különleges képességei lehetnek. Ezt különleges gépekkel és az emberi agyban jelen lévő anyagokkal érik el, ez a „brainpunk” társadalom (a fejlesztők így hívják a stílust) pedig különleges, katonai rendre és berendezkedésre épül. Hőseink, mert hogy rögtön két főszereplőt is kapunk, kadétok: Yuito Sumeragi és Kasane Randall történetét követhetjük nyomon, így két végigjátszással, két szemszögből láthatjuk ugyanazt az eseménysort.

Az eseménysort, amely egyébként nem követhető valami könnyen. A japán játékokra oly’ jellemző módon a Scarlet Nexus is szinte azonnal a játékos nyakába önti a történet alapfelállásának részleteit, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy ki kicsoda. Rengeteg szereplőt ismerhetünk meg, akikből később barátok vagy ellenségek lesznek. Röpködnek a nevek, beosztások, az első néhány órában kiderül, ki kinek a testvére, gyerekkori barátja, apja, főnöke, és így tovább. Az egész egy amolyan iskolai történetnek indul, ahol a tanulók egymásnak szólogatnak be, és az ügyes-bajos dolgaikról beszélgetnek, miközben lassan megismerjük ezt az egyedi sci-fi világot. Merthogy a szinte gyerekkorú katonákat nem véletlenül sorozzák be: az emberiség hadban áll a csak Másoknak (Others) hívott furcsa, idegen lényekkel, akik mintha földi életformák és tárgyak teljesen véletlenszerű kombinációiból állnának – a két lábon járó virágcsokortól a trezortestű páncélosig.

A kaland lassan indul, és már itt megmutatkozik a Scarlet Nexus egyik komoly gyengesége: az élmény elképesztően szétszabdalt, a lendületet állandóan megtöri valami – vagy töltőképernyő, vagy egy tutorial panel, vagy egy párbeszéd. A játék túlnyomó részt nem animált átvezetőkkel, hanem egyszerű, statikus, képregényszerű párbeszédekkel operál, amelyek fájdalmasan lassan, a mondatok között hosszú szüneteket tartva zajlanak, rétestészta hosszúságúra nyújtva a legjelentéktelenebb dialógusokat is. A sok megállástól nekem különösen az első néhány órában állt fel a szőr a hátamon, mert egyszerűen képtelenség rendesen haladni a történetben, de még jóval később is kapunk új képességeket, csapattársakat, mechanikákat, amikhez mindig „jár” néhány magyarázó képernyő, ismerkedős párbeszéd és hasonlók.

Tovább fokozza a játék felszabdalt jellegét, hogy bár szép és hangulatos, de zsebkendőnyi méretű területeken zajlik az akció. Teljesen zárt, sokszor csőszerű utcákon és folyosókon szaladgálhatunk, amelyek sosem nyílnak ki igazán – vélhetően grafikai vagy technikai megfontolásból, miközben egy adott helyszínt is gyakran több szakaszra bontották a fejlesztők. Ezek között ugrálni nem nagy dolog (különösen az új konzolokon, a villámgyors töltési időkkel), mégis megszakítja azt a kellemes ritmust, ami egyébként a felfedezést és magát a harcrendszert jellemzi.

Telepatikus háború

A Scarlet Nexus legerősebb pontja maga a harc. Amikor a játék végre békén hagy, nem fáraszt felesleges párbeszédekkel, vagy az egyébként is elég zavaros, nehezen követhető történettel, hanem hagyja, hogy menjünk és osszuk az ellenséget. Teljesen valós idejű rendszert kapunk, amely a választott főhős függvényében épülhet a közelharci (Yuito) vagy távolsági (Kasane) támadásokra. A fegyveres mozdulatok természetesen csak a harc alapját adják, hőseink ugyanis a pszichokinézis (tárgyak távoli mozgatása) ajándékával is rendelkeznek. Ha az alap támadásokkal feltöltöttük ezt a pszicho-csíkot, akkor a jobb ravasszal bármelyik, a harctéren szerteszét heverő tárgyat az ellenségnek lehet vágni. A rendszer nagyon jól működik, kellően érzékeny, abszolút kézre áll, és nagyon jó érzés használni. Hasonlóképp a bal ravasszal még nagyobb tárgyakat ragadhatunk meg, ami a gigászi főellenfelekkel szemben jön kapóra. Komplett pályarészeket szakíthatunk le, metrószerelvényt csaphatunk oda, vagy villanyoszlopokat téphetünk ki a földből, hogy azzal püföljük agyon a Másokat.

De még ezzel sincs vége, hiszen csapattársaink erejét is kölcsönvehetjük egy időre. Minden szereplő saját, egyedi képességgel rendelkezik, ezeket pedig rendszeresen használnunk is kell. Teleportálás, láthatatlan ellenfelek megjelenítése, tűz- vagy elektromos sebzés, és így tovább. A környezeti adottságok és barátaink képességeinek kombinálása több helyszínen is új technikákra ad lehetőséget, és ahogy haladunk előre a történetben, még extrémebb, mindent elborító támadások is megnyílnak. Ez így leírva bonyolultnak tűnhet, de a fejlesztők valójában jó érzékkel, fokozatosan adagolják mindezt, még ha a rendszeresen meg-megtörő lendület csorbít is valamennyit az élményen.

Csapattársainkkal való viszonyunk is kihat a játékmenetre, és itt megy át a Scarlet Nexus akció-szerepjátékból egy kvázi vizuális novellába. A történetet rendszeresen megszakítja egy-egy „pihenő szakasz” (Standby Phase), ahol szabadon járhatunk a már megnyitott helyszínek között, és csapattársainkkal is beszélgethetünk. Még ajándékokat is vehetünk nekik, amik cserébe a központként funkcionáló rejtekhelyünket díszítik. Az elmélyülő kapcsolatokba nincs beleszólásunk, hosszadalmas, és végső soron nem túl érdekes beszélgetésekkel növelhetjük a kapcsolati szintet (Bond Level), amellyel a társak képessége egyre erősebbé válik, illetve új lehetőségeket is megnyit.

Van tehát dolgunk bőven, hiszen saját karakterünk fejlesztése mellett ilyen módon a többiekre is oda kell figyelni. Bár páncélok nincsenek, a fegyvereket rendszeresen érdemes cserélni, illetve rengeteg tárgyat, kiegészítőt és kozmetikai elemet is a szereplőkre aggathatunk – mindezek beszerzésére a szerencsére gyakran felbukkanó boltos ad lehetőséget. Ami a karakterfejlesztést illeti, teljesen hagyományos rendszerrel van dolgunk. A játék „agytérképnek” (Brain Map) hívja azt a képességfát, ahol a különböző perkeket nyithatjuk meg. A szintlépés elég gyakori, a Scarlet Nexus nem fukarkodik a tapasztalati pontokkal, a fejlődés dinamikus, bár azt hozzá kell tenni, hogy az ellenfelek is skálázódnak velünk, kivéve a már bejárt, alacsonyabb szintű helyszíneken.

Skarlát égbolt

A Scarlet Nexus „cross-gen” játék, vagyis az előző generációs konzolokra is megjelent, habár bejelentése óta, a marketing megállapodásnak köszönhetően elsősorban Xbox Series X-en promózták. Tény, hogy az újgenerációs gépek tulajdonosai jelentősen szebb élményt kapnak. A játék 4K felbontás mellett 60 fps képfrissítést céloz, amit a komolyabb harci jeleneteket leszámítva tart is, így nagyon jó képminőséget és tükörsima mozgást kapunk, ami a gyors, akciódús harcrendszer miatt a játékmenetre is fontos hatással van.

Ezen felül nagyon szépen sikerült megalkotni a játék világát és szereplőit. A helyszínek a mai modern Japán egyfajta kicsavart változatai, látványos nagyvárosi utcákkal, elhagyott, romos helyszínekkel, csillogó belső terekkel. A karakterek pedig maguk a megtestesült anime 3D-ben, szépen animált, remekül kidolgozott, kifejező figurák, akiknek szerencsére a szinkronjuk is elég jól sikerült (választhatunk japán és angol beszédhang közül). Sajnos a túlsűrített történetmesélés miatt eltart egy darabig, amíg mindenkit a helyére teszünk, de összességében a gárda jópofa, a humorostól a drámaiig többféle jellem megjelenik, természetesen a japán rajzfilmek megszokott csapásirányában, ilyen szempontból sem fogunk nagy meglepetésbe botlani.

Technikailag tehát egy kiforrott, minőségi játékról beszélünk, amely a maga módján szép, szinte tökéletesen fut (az új konzolokon legalábbis), és még vizuális dizájnban is képes újat mutatni, habár nekem néha már sok ez a rengeteg vörös és sárga. Úgy gondolom, sikerült egy alapvetően érdekes, új univerzumot felépíteni. Nagyon úgy tűnik, hogy ezt a Bandai Namco is így gondolja, hiszen Japánban már debütált a játék alapján készült anime tévésorozat. Egyáltalán nincs kizárva, hogy egy nagyobb franchise születésének vagyunk tanúi, amihez a Scarlet Nexus egy egészen jó belépő lehet.

Bár valódi előrelépést nem mutat be, és a borzalmasan szétszabdalt története és felépítése miatt egy túlzottan elnyújtott, nehézkes élményként indít, de a Scarlet Nexus alapvetően jó játék, amelyben a rászánt idő függvényében rengeteg tartalom fedezhető fel. Legalább annyira vizuális novella, mint akciójáték, ha kicsit gördülékenyebb, elegánsabb, összefüggőbb felépítést kapott volna, akár az év legjobb címei között is lehetne. Így is van miért szeretni, a harcrendszere nagyon jól működik, és végre mutat néhány olyan trükköt, amit ritkán látunk a hasonló játékokban. Ha sikerül minden elemét megfelelő szintre hozni, akkor további folytatásokkal fényes jövő állhat a skarlátvörös sorozat előtt.

Pro:

• újszerű világ jól kidolgozott szereplőkkel;
• két főszereplő, két eltérő perspektíva;
• nagyon élvezetes, összetett harcrendszer;
• egyedi ellenféldizájn, érdekes főellenségek;
• szép látvány.

Kontra:

• fájdalmasan lassú, állóképes párbeszédek;
• nehezen követhető, nem túl fajsúlyos történet;
• rettentően szétszabdalt, ritmusát vesztett élmény;
• valódi újdonságot nem hoz a műfajba.

70

A Scarlet Nexus PC-re, Xbox One-ra, Xbox Series X|S-re, PS4-re és PS5-re jelent meg.

dreampage