Hirdetés
Kontroller, papír, ceruza
A logikai játékok ritkán igénylik a „valódi világ” eszközeit: a legtöbb ilyen kaland, még ha kifejezetten komplex vagy elmés is, nemigen követeli meg, hogy tollat ragadjunk, rajzoljunk, jegyzeteljünk és úgy csücsüljünk egy kaotikus papírhalom közepén, mint egy összeesküvéselmélet-fanatikus egy hollywoodi produkcióban. Kivételek persze vannak, és véletlen vagy sem, ezek a műfaj legünnepeltebb tagjai közé tartoznak: ilyen volt az Obra Dinn, illetve a nemrég sorozattá bővült Golden Idol is. A Lorelei and the Laser Eyes, a svéd Simogo legújabb alkotása azonban pont ezt követeli meg tőlünk – és ezt is az év legérdekesebb alkotásai közé kell helyeznünk. A program nem vadonatúj: PC-re és a Switchre már májusban megjelent, most pedig végre PlayStation-platformokra is kapható lett.
A kerettörténet meglehetősen klisésen indul: karakterünk meghívót kap egy rejtélyes villába, ahol logikai feladványok és fejtörők sora várja. Célunk kezdetben bejutni az épületbe, majd már odabent feladatok sokaságát teljesíteni, kötetlenül. Gyakorlatilag minden ajtó zárva, a lakatok feloldása és a kulcsok megkaparintása pedig rejtvények sokaságát vonzza magával. Figuránk fotografikus memóriával rendelkezik, így minden jegyzet, levél, papír és hasonló vizuális segédlet bármikor elérhető emlékbankjából. A játék kezelése is kifejezetten egyszerű, a mozgáson túl gyakorlatilag egygombos: mindegyik gomb ugyanazt a hatást éri el, a kontextus függvényében. Ha kell, menüt vagy ajtót nyitnak, ha kell, billentyűt nyomnak le, ha kell, párbeszédet irányítanak. Ez a puritán megközelítés teljes mértékben hozzájárul a rébuszokra építő játékmenet élvezetességéhez, hiszen így az agymunkáról semmi nem szívja el a fókuszt.
Mielőtt azonban az ember elmerülne az igazán kacifántos fejtörőkben, át kell esni egy tűzpróbán: a Lorelei képi világa kiugróan egyedi lett. Szinte monokróm, ívekben szegény, de szögletekben annál gazdagabb helyszínek fogadnak minket. A kötött kameraszögek a régi idők túlélő horrorjait idézik, bizonyos esetekben azonban a perspektíva teljesen máshová pattan, és ilyenkor a vizualitás is módosul valamennyire. A háttérre mintha valódi fotók lennének vetítve, amik pulzálnak és vibrálnak – olyan az egész, mintha a kubizmus, a korai poligongrafika és a fotográfiai kollázs találkoznának. Mindez szokatlan, de igen egyedi hangulatot teremt – érdemes kitartani mellette azoknak is, akik általában a fotorealizmust és a videokártya-izzító látványt hajszolják, mert a Lorelei látványa még évek múlva is ugyanilyen különleges lesz, a benne rejlő játék pedig amúgy is méltó a figyelemre. Az egész vizuális csomag ráadásul tökéletesen illik az emlékek köré szerveződő narratívához, amely kibontása és kihámozása is valamennyire a mi feladatunk.
A villába bejutni még egész könnyű, utána viszont információk és zárt ajtók sokasága fogadja a felderíteni vágyó játékost – ami kissé rémisztő lehet. Kissé olyan, mintha legújabb eszközünk nem engedné, hogy elkezdjük használni, amíg el nem olvastuk használati útmutatójának minden sorát. Miután azonban magunkba szívtuk a magyarázatokat és sikerül az első zárat „feltörni”, fokozatosan nyílik meg előttünk az épület, telis-tele újabb fejtörőkkel és bizarrabbnál bizarrabb jelenségekkel. Gyakran fogjuk úgy érezni, hogy végleg elakadtunk, de holmijaink és lehetőségeink átnézése és helyzetünk átgondolása rengeteg Heuréka!-pillanatokhoz vezet el.
Maguk a fejtörők egyébként megkövetelnek valamennyi külső ismeretanyagot, de ezekhez biztosít eszközöket is a játék. Nem árt például, ha ismerjük a római számokat az X-en felül is, és igen jól jöhet a görög betűk vagy a digitális számkijelzés ismerete is. A már említett fotografikus memóriának köszönhetően azonban szinte állandóan elérhető számunkra egy súgó, szóval az se baj, ha most találkozunk ezekkel először. A jegyzetelés, a valós papír és toll használata még így is elengedhetetlen feltétele a Lorelei and the Laser Eyes teljesítésének. Bár az első rébuszoknál még úgy tűnhet, hogy megy majd minden efféle túlzás nélkül is, már az első játékórában egyértelművé válik, hogy a Lorelei igenis megköveteli a jegyzetelést, rajzolgatást, sőt, nem egyszer a hajtogatást is. Ez a fajta fizikalitás elképesztően stimulálóvá és újszerűvé teszi a játékot, a másik oldalról viszont figyelem- és időigényessé is. Ez nem egy olyan program, amit dögfáradtan a napi meló utáni lazításként csak úgy előveszünk egy kicsit nyomkodni – e világ rejtélyeire órákat kell szentelni, agyunkat a teljes koncentráció állapotába kell kapcsolni, ami tényleg megszabja, hogy mikor tudunk jól játszani vele.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!