Kaland, kártya, kockázat

Bár első, sőt, még második pillantásra is úgy néz ki, a Foretales nem egy újabb tipikus fantasy kártyajáték: nem fogjuk paklinkat összeválogatni, nem kell eltérő ritkaságú lapokkal különféle lényeket idézni, és varázsolgatni sem fogunk az ezeregyedik randomgenerált pályasorozat meghódítása során. Nem, a Foretales leginkább talán egy újszerű köntösben tálalt lapozgatós könyvre hasonlít, ahol a helyszínektől a küldetésekig, az ellenfelektől a tárgylistánkig mindent lapok szimbolizálnak. Legközelebbi rokona talán a két Hand of Fate-játék, bár a részletek tekintetében millió eltérést találunk azokhoz képest – a Foretales szerencsére kifejezetten eredeti lett.

Történetünk egy fiatal gazfickót követ: Volepain egy papucscsőrű madár (feltehetően fajának első játékszereplése!), aki kópétársaival együtt Isenburg városának kiterjedt alvilágában tevékenykedik. Tolvajlás, csempészet, szabotázs – nem sok olyan dolog van, amire Volepain ne lenne hajlandó a megfelelő fizetségért cserébe. A prológban például azonnal elvállalja egy roppant gyanús alak roppant gyanús megbízását, és belopakodik a város egyik legfontosabb nemesének otthonába, hogy onnan ellopjon egy mágikus lantot. E tett legfontosabb következményeként hősünket azonnal jós-rémálmok kezdik gyötörni, többek közt a városára alig három nap múlva leselkedő tűzvészt és mészárlást is megpillantja – és természetesen rögvest nekiáll valahogy megakadályozni a katasztrófát.

[+]

A fejezetek közti menüben kártyák jelzik az X napon belül bekövetkező negatív eseményeket, illetve a talán ezek megakadályozásához vezető küldetéseket. A Foretales nem igazán lineáris, bár ennek ellenére is vannak benne hosszabb szakaszok, amikor csak egy út áll előttünk – vagy azért, mert a többit már teljesítettük, vagy azért, mert a párhuzamos utak egyik-másik döntésünk következében már elérhetetlenné váltak. Az egyes küldetések több régióból állnak, amelyek közt minden lapunkat továbbvisszük – viszont a küldetések közt csak az igazán fontos, aranyszegélyű kártyák jönnek velünk, így aztán nem érdemes nagyon spórolni a zsákmánnyal, használjuk hamar a mérgező spórákat, dobótőröket és gyógyfüveket! Maga a sztori három különálló fejezetre van bontva, ami három eltérő tájat, és és azzal együtt mindig egy csomó új lapot is is jelent.

[+]

A játéktábla közepét az adott helyszínen felkereshető helyszínek foglalják el, általában három-hat kártya, amelyeket egy folyamatosan újrakevert pakliból tölt mindig újra a Foretales. Ha tehát egyszer találtunk egy kellemesen kifosztható fogadót vagy rábukkantunk egy felszerelést rejtő bányateremre, azokat később újra és újra elénk fogja tenni a játék. (A három lábnyommal jelölt helyszínváltáskor szimplán a pakliból lesz újratöltve az adott hely a játéktáblán, ha viszont bástya-ikont látunk, akkor egy speciális, csak egy-egy képességkártya használatával előhozható helyet kereshetünk fel.) Az egyes helyszínek a legkülönfélébb találkozásokat, lehetőségeket rejtik Ez lehet az erdőben például mágikus gombakör, banditatábor, vagy akár egy barátságos druida is – a lángoló városból menekülés közben pedig égő házak, fosztogató őrök és deszkáit tutajként áruló nyerészkedő kereskedő is lehet egy-egy „helyszín”. Ezeket a lapokat saját kártyáinkkal tudjuk aktiválni, méghozzá általában sokféleképpen. Az mindig látszik, hogy egyes lapjaink pontosan milyen eredménnyel járnak az adott helyszínen, így nem kell vaktában döntéseket hoznunk.

19-re lapot

Itt érdemes rátérni, hogy pontosan milyen kártyáink is vannak, hiszen ezt a rendszert más játékban még nem láthattuk. Balra helyezkednek el a karakterek speciális képességeit aktiváló lapok, mégpedig mindig hat darab – ha csak egy aktív karakterünk van, ezt teljesen az ő extrái töltik ki, amikor pedig három alakot viszünk magunkkal, akkor mindenki két-két lapot használhat csak. Volepain lapjai általában sunyi húzások, a zsebmetszéstől a kihallgatásig, Léo képességei a bátor, büszke cselekedeteket jelzik, a harmadikként csatlakozó Karst pedig nyers erejére és brutalitására támaszkodik – és persze később lesznek még újabb szövetségeseink is. Talán még tucatnyi eltérő lap sincs karakterenként (az újak folyamatosan nyílnak meg a történet függvényében), viszont mivel ezeket a rengeteg eltérő helyszínkártyán használhatjuk fel, a változatosságuk sokkal nagyobbnak tűnik.

A kártyák másik csoportját a képernyő jobb alján találjuk: ezek egyrészt négy fő mutatónkat jelzik, másrészt pedig az épp nálunk levő tárgyak és szövetségesek is itt kapnak helyet. Előbbiek közül az aranypénzek, illetve az ételporciók maguktól értetődő módon működnek, de a jó, illetve rossz hírnevünket jelző babérkoszorúk és halálfejek is ugyanilyen egyszerűen költhető nyersanyagok. Sok helyszínkártyán ezeket is képesség-szerűen használhatjuk, lefizetve, megetetve, lenyűgözve, avagy megfélemlítve az ott levő személyeket. A tárgylista is ugyanígy működik: a gyógyító anyagokat saját karaktereinkre húzva használhatjuk, a velünk tartó bányásszal kiiktathatunk egy veszélyes szakasz által jelentett veszélyt, iratokkal és információkkal pedig még ellenfeleinket is átverhetjük vagy megzsarolhatjuk.

[+]

Ebbe a rendszerbe természetesen a harcok visznek némi extra színt: amikor egy helyszínkártyán ellenfelek vörös ikonja látható, azt addig nem tudjuk használni, amíg meg nem tisztítottuk a terepet. Ez örvendetesen sokféle módon történhet meg, az én legényeimnél például igen ritkán került sor tényleges pengeváltásra – mivel a gyógyulás a legtöbb pályán ritka és drága, ezt tényleg érdemes is elkerülni. Mielőtt ugyanis előkerülnek a fegyverek, kijátszhatjuk békés kártyáinkat is, és ennek során a legtöbb ellenfelet semlegesíteni is lehet – vagy legalább elkábíthatjuk, lesebezhetjük, meggyengíthetjük őket a harci fázis előtt.

Royal flush?

A gyengén felszerelt vidéki katonák vagy éhező banditák például már néhány almával is lefizethetők, de az elit őrök nem adják alább egy kazalnyi aranynál. A föld mélyéről előtörő zombiszerű lényekre egyáltalán nem hat hírnevünk, de Volepain bűnöző kollégáira személyiségtől függően nyílt becsületességünk (a babérkoszorúk), avagy fenyegető fellépésünk (a koponyák) is hatással lehetnek. És az ellenfelek lefizetésének nem is az az egyetlen haszna, hogy ők azonnal eliszkolva kihagyják a harcot, de az is, hogy minden így kiiktatott ellenfél csökkenti a maradék morálját – ha pedig az nullára csökken, mind elfutnak. Kifejezetten kellemes aljáték volt a Foretalesben az, hogy kitaláljam, egy-egy sereget miként lehet a lehető legoptimálisabban kiiktatni, és általában már azt is kudarcnak fogtam fel, ha tényleges csatára került a sor. Ellenfeleink közt hamar megjelennek a folyamatosan idéző, robbanó üveget hajigáló, vagy egész csapatunkat sebző alakok – és mivel hőseink fejlődése fájdalmasan lassú, a harcok elkerülése igen fontos taktikai lehetőség.

[+]

Szerencsére a Foretales úgy lett felépítve, hogy a lehető legtöbb információt azonnal átadja a játékosnak. A helyszínkártyákra tett kurzor azonnal kék fénnyel jelzi, hogy melyik lapot használhatjuk azokon, a saját lapjainkra húzott kurzor pedig ugyanígy mutatja, hogy azok milyen hatással lennének az egyes helyszínkártyákra. Csak akkor kell tesztjelleggel egymásra húzni a lapokat, ha meg akarjuk nézni, hogy az ott kapott tárgy vagy szövetséges konkrétan mi is lenne, illetve ugyanígy, hogy a speciális helyszín mit is jelent adott esetben.

[+]

A kezelőfelület egyetlen idegesítő része, hogy a felugró rétegben megjelenő információknál (például a pihenőkártyáknál) mindenképpen a pici gombbal kell bezárni, nem lehet egyszerűen az üres felületre kattintva azonnal eltüntetni azokat. Illetve, ha már panaszkodok, hát azt is megjegyzem, hogy egy pici – akár opcionális – gyorsítás sem ártana a rendszernek, mert sokadik alkalommal nézni a lassan ide-oda suhanó lapokat és ikonokat egy-egy kijátszott kártya után már zavaró volt.

[+]

A Foretales kifejezetten szórakoztatónak bizonyult, és bár története rettenetesen kiszámítható, mafla karaktereit még ennek ellenére is sikerült megkedvelni a humoros párbeszédeknek köszönhetően. A látványvilág, a lapok grafikája bennem azonnal a régi Disney-féle Robin Hood rajzfilmet idézte fel a sok kajla állatfigurával; ez szintén jó pont volt. Könnyed játék lett a Foretales – abszolút nem a paklioptimalizálásra, néha egyenesen matekozásra építő kártyajátékokra hasonlít, de mivel azokból igen sok van már, nálam ez is pozitívum volt. Egyetlen igazi hibát találtam csak benne: még Isenburgban ki fogjuk ismerni azt, hogy nagyjából mi a jó taktika, hogy miként lehet a lehető legtöbb nyersanyagot összeszedni a könnyen „farmolható” helyszínekkel, és ezen igazán sokat még a két további fejezet új lapjai sem tudnak radikálisan változtatni. Emiatt én inkább kisebb etapokban, minden nap egy-két régiót haladva játszottam vele, úgy a kártyák és a helyszínek közti változatos kölcsönhatások ezt jobbára sikeresen fedték el.

A Foretales PC-re és Switch-re jelent meg.

Összefoglalás

A lapozgatós könyvek modern verziója, ahol minden lehetőséget kártyák jelképeznek. Meglepően mély rendszerek is dolgoznak benne, de mivel minden problémát sokféleképpen lehet megoldani benne, nehéznek semmiféleképpen nem nevezném. Kellemes történet, színvonalas megvalósítás, de valami extra különlegesség, valami ravasz, mindent felforgató húzás hiányzik belőle ahhoz, hogy kihagyhatatlan alkotásnak nevezzem.

A Foretales legjobb pontjai:

• Jó ötlet volt így prezentálni a lapozgatós könyveket;
• minden pillanatban rengeteg lehetőségünk lesz;
• az újrajátszhatóságot a történet elágazásai biztosítják;
• kifejezetten színvonalas megvalósítás.

A Foretales leggyengébb részei:

• A legjobb taktika sosem változik meg;
• a karakterfejlődés csak sokára indul be;
• egy kicsit lehetne gyorsabb.

Bényi László