Vakmerő túra
Mivel a sárkány ezt követően sem tűnt el, a mocsár úgy, ahogy volt nemkívánatos területté vált. Ezért aztán jobb híján a már említett hídon keresztül ellovagoltam a hegyes vidék felé, útközben végezve az első lovasommal is; igaz, nem az éjszakai, és nem is az aranypáncélos fajtából. Amikor a híd másik oldalán balra, a lapály felé fordultam, egy útkanyart követően rossz helyen ugrottam le egy szikláról, és négy lándzsás meg egy nyilazó katona gyűrűjébe kerültem, akik rövid úton kilyuggatták sokat szenvedett bőrömet (#4).
[+]
Sebaj, a következő próbálkozásom a híd veszélyesebb oldalán a másik irányba vezetett. Mivel az úton egy óriások által húzott, és legalább 20 katona által őrzött szekérkaraván közeledett őrjítő lassúsággal, megint taktikát kellett váltanom, és szekérrablás helyett felugráltam a hegyek közé. Itt előbb egy napimádó papot kísérő csapatot vágtam le, majd megdöbbenve azon, hogy életben maradtam, bátran besétáltam a közeli, lilásrózsaszín növényekkel teli romos épületbe is. Naná, hogy rám támadtak, naná, hogy megmérgeztek, és naná, hogy túléltem az akciót – még a kisebb védelmezőket idéző óriásnövényt is sikerült feldarabolni. Igaz, a mérget nem tudtam meggyógyítani, így valamennyi flaskámat fel kellett használni, hogy életben maradásomhoz. Nem gond, egy csapat szerencsétlen bányászt és egyetlen felügyelőjüket osonva levadásztam, így visszatöltve nélkülözhetetlen italaimat, és tökéletes egészségben mehettem tovább a következő tábor felé. Nem kellett volna: noha az őröket sikerült az ekkorra már ösztönszerűen bemutatott hátbaszúrással kivégezni, a romok tetején sertepertélő varázslók kék lövedékei a vártnál sokkal messzebbről is megtaláltak (#5).
[+]
Mivel egyre jobban szorított a határidő, úgy döntöttem, teljesen szakítok az ezekben a játékokban rám jellemző végtelenül óvatos előrehaladással. Visszateleportáltam tehát a kastély kapujához, és elhatároztam, hogy itt én bizony bemegyek – hogy egyszerűen kinyírom a bejáratot védő négy, taktikusan elhelyezett íjászt, tekintet nélkül az általuk jelentett veszélyre. Mikor már csak centikre voltam az elsőtől, megrázkódott a föld, és én megint sárkányt vizionálva pördültem meg. Természetesen nem erről volt szó, nem volt sárkány a várudvaron. Nem, egy legalább nyolcméteres óriás ugrott le mögém egy magas kőhídról – és bár ennek öklétől sikerült elmenekülni, az íjászok számára kiváló célpontot jelentett hátam (#6). A következő nekifutások változatosan alakultak: a szerencsére nem mozgolódó íjászoktól messzire csalt óriással négy párbajt vívtunk, és bár végül 2:2-nél fejeztem be a meccset (#7-8), még a legjobb esetben is csak egy flaskám maradt az íjászokra. (Jóval később, amikor már tudtam szellemfarkasokat idézni, visszamentem, és szinte alig sérülve 3:2-re javítottam a meccsünket!)
[+]
Ekkor jutott eszembe eddig sajnálatosan hanyagolt hátasom: Torrent hátára pattanva egyszerűen átügettem a kapun, magam mögött hagyva az íjászokat és a bamba óriást is. Oké, közben bekaptam egy óriási pofont, és nem úsztam meg a lapockámba vágódó nyilak nélkül sem az akciót, de éltem! Mit éltem: elértem a következő tábortüzet, mellette az Elden Ring első óráinak legbizarrabb történetű karakterével. Sajnos a tovább vezető utat nagyon őrizték: bár két járőrcsapatot sikerült elkerülni, a barikádok közt nem találtam olyan utat, amit nem őriztek nagyon a változatos összetételű fegyveresek (#9), úgyhogy egyelőre feladtam a bejutással kapcsolatos terveimet, és az utolsó játékórámban elmentem felderíteni a lehető legtöbb területet. Mivel a kőmonolitok alján található térképdarabokat szorgalmasan gyűjtögettem, ekkorra a világ jelentős része már beszínezve várta, hogy meglátogassam, bőven volt lehetőségem erre – a nagyobb fizikai akadályokat pedig Torrent szinte repüléssel felérő dupla ugrásaival győztem le.
[+]
Egyhelyütt például megtaláltam az zöldellő, élő terület szélét: az örök rothadás birodalmában a vörösen ragyogó sziklafalak labirintusában először agresszív madárlényekbe ütköztem (#10), majd egy kifejezetten veszélyesnek tűnő, gonoszul füstölgő templomromnál egy vörös karakter szállta meg a játékomat, ide-oda vetődve támadásaim elől. Természetesen akkor ölt meg, amikor már csak egy-két csapásnyi életereje maradt, és ettől a ténytől túlzottan bátorrá váltam (#11). Sebaj, elteleportáltam a világ másik oldalára, oda, ahol korábban a varázslók lyuggatták ki az irhámat. Az útzárakon és járőrökön ezúttal is sikerült lóháton agyatlanul (vagy épp zseniálisan taktikázva?) átfutni, és így jutottam el a Köderdő hatalmas fenyőfái közé, ahol szekérnyi medvék (#12) és primitív fegyvereikkel hordában támadó goblinok veszélyeztették életemet. A tengerpartra eljutva minden-mindegy alapon belekötöttem a játék elején már megpillantott csápos lénybe, és sunyi, gyáva, menekülős módon sikerült azt legyőzni. Teljesen más élményben volt részem, amikor egy banditák által elfoglalt vár visszahódításába kezdtem egy rém arrogánsan parancsokat osztó nemesúr szavait követve: itt megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor torokkal veszek le egy ballisztalövedéket (#13), illetve, hogy milyen rossz ötlet is körültekintés nélkül beszaladni egy ellenséges erőkkel teli vár előterébe (#14). Taktikát váltva, bokortól bokorig osonva, hátulról orgyilkolva sikerült végeznem csaknem minden őrrel a vár külső részén, de aztán bent találkoztam a robbanó gránátokkal pánikot okozó őrökkel, és mikor azokat segítve vagy négy óriáspatkány rontott rám, kiderült, hogy ez sem volt egy tökéletesen megálmodott ötlet (#15).
[+]
Az utolsó percek már csak kétségbeesett kapkodást hoztak. Egy D néven bemutatkozó hullavadász explicit intelmei ellenére bemerészkedtem egy derékig érő vízzel elárasztott egykori faluba, ahol látszólag egyetlen, csónakon evező lila gonosztevővel kellett csak szembenézni. Ez a figura később egy izgalmas és teljesen új taktikát megkövetelő főellenségnek bizonyult: a csónakos alak ide-oda suhan a nálunk sokkal gyorsabb járművel, és sípjával mindenhol agresszív vízihullákat idéz meg. Mikor rájöttem, hogy sem a felszerelésem, sem az idegállapotom nem megfelelő ehhez a harchoz, egészen a világ második feléig futottam. Itt is sikerült akadálytalanul átjutni néhány útzáron, megküzdeni holmi lángoló agyarú pokoldisznókkal, teljes meglepetést okozó módon elsőre végezni egy legalább 20 méter magas, íjával egész fenyőfákat kilövő gigásszal, bejutni a mögötte levő várba, megszerelni a liftet, majd kevéssé hősies halált halni a feketemágiával félállati sorba sorvasztott egykori szolgálók seregének karmai közt (#16).
Az Elden Ring e hat, feszültséggel teli óra alatt engem meggyőzött; meggyőzött arról, hogy a From Software értő kezeiben a Souls recept minőségi módon lett átültetve egy nyílt világba. A fejlődéstől a harcrendszerig minden azonnal ismerős lesz a fejlesztő munkásságát kedvelőknek, de az átalakítást így is rengeteg okos húzás és apró változtatás kísérte, hogy a sokkal szélesebb játéktérben is működjön minden. (Egy, eddig még nem említett apróság: a csatákon kívül nem fogyaszt staminát a futás.) Az eddigiek alapján a legtöbb változás a világ hangulatát érte: míg Hidetaka Miyazaki korábbi játékai eónokkal a gótikus világokat ért teljes pusztulás után játszódtak, addig az Elden Ring egy még élő – bár kétségtelenül halálos sebtől vérző – birodalmat mutat be. A külvilág tényleg teljesen nyílt és lehetőségek meg titkok tömegét rejti, a belső részek viszont a klasszikus Souls-játékmenetet hozzák vissza. Az apró, néha 15 perc alatt is megtisztítható dungeonök tökéletes felüdülést jelentenek, de a látottak alapján a központi küldetések egy sor jóval nagyobb zárt területen is végig fognak vezetni, kiszolgálva mindenkit, aki imádta Anor Londo, Drangleic és Lothric kolosszális várait, megnyitható útlevágásait és értékes kincseit. Nagyon várom a pillanatot, hogy végre időkorlát nélkül deríthessem fel ezt a szerencsétlen, lepusztult, misztikummal teli világot!
[+]
És az utolsó halál? A szokásos, megalázó, szégyenteljes Souls-baki: az utolsó percekben neki akartam menni a sárkánynak, megnézve, hogy a nyersanyag-hiány miatt mindössze egyetlen szintet fejlesztett kezdő fegyverem meg tudja-e egyáltalán karcolni a pikkelyeket. Rossz helyen vetődtem le, és bár az Elden Ring sokkal nagyobb zuhanásokat enged meg, mint elődei, látványos légitámadás helyett centikkel a sárkány orra előtt csapódtam jó 50 méter zuhanást követően a savtócsába…
Az Elden Ring február 25-én jelenik meg PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, valamint Xbox One és Xbox Series konzolokra.
Bényi László
