17 halál a semmiből
Nagyritkán, évente legfeljebb egy-két alkalommal bejelentenek egy olyan játékot, amelynek első videói és információi annyira meggyőzőek, hogy teljes hírzárlatot és információblokkot rendelek el magam számára, hogy a majdani megjelenéskor lehetőleg mindent újszerű rácsodálkozással tudjak megélni. Az Elden Ring is ilyen különlegesség volt, és 2019 tavasza óta tökéletes hatékonysággal tudtam az életemből kiszűrni minden közeledő információmorzsát, bétaverziós élményeivel támadó ismerőst, YouTube-algoritmuson keresztül sunyin feltűnő videót. És alig hetekkel a megjelenés előtt mégis megtörtem; megtörtem, mert megérkezett a lehetőség, hogy teljesen szabadon hat teljes órát töltsek el a játék végleges verziójával. Gyarlóságom bizonyítéka a világ leggyorsabb kattintása volt a jelentkezési linkre, aztán egy kora februári napon a külvilágot kizárva végre elmerülhettem az Elden Ringben. A hat játékóra alatt karakteremet jegyzeteim szerint 17 alkalommal érte halál, és ezek körülményei alkalmasnak tűnnek arra, hogy bemutassam, milyen is lett a legújabb From Software-játék – vagy legalábbis annak indulása.
Az első, már-már elvárt, szinte boldog mosollyal – végre itthon vagyok! – tudomásul vett halál az indulás utáni percekben történt. Végignéztem a grandiózus intrót, amely a Hidetaka Miyazaki designer által kedvelt álomlogika-fesztiválnál pár fokkal közérthetőbb lett – vélhetően a történetírásra felkért George R. R. Martin hatására. A háttér tehát világos: a világot uraló Marika királynő eltűnt, az általa viselt, a játék címét is biztosító ősi koronát pedig gyermekei – mind groteszk félistenek – darabokra törték, hogy részesülhessenek annak hatalmából. Az ezt követően kirobbanó háború annyira szörnyűséges volt, hogy nem csak a birodalmat törte meg végérvényesen, de még a teremtő akarat is émelyegve távozott a létsíkról, magára hagyva kreálmányait. A látványos videó nem csak legfőbb ellenfeleinket villantja fel, de a látottakat kommentáló hóboszorkány célunkat is tisztán közli: összegyűjteni a korona minden darabját, és így Elden Lorddá válni.
[+]
Az idáig vezető út persze nyilván nem lesz egyenes – de legalább gyönyörködni tudunk az oly édes szenvedés során. Noha azt semmiképpen nem állítanám, hogy az Elden Ring igazi újgenerációs grafikai élményt nyújt (a PC-s verziót játszottam, de streamelve, szóval az apró részletek elvesztek), a továbbra is világbajnok művészeti design állandóan gyönyörködtetett. Az első helyszín például – a kötelező barlangos-ködkapus minitutorialt követően – egy hegytetőre épült templomrom volt, igen közel egy pulzáló aranyfényből álló fához. A sárga leveleket sírok szinte végtelen sora közt sodorta az állandó szél, az ólomüveg-díszeit rég elveszített ablakokon keresztül pedig feltűnt a szinte végtelen világ – engem pedig a stúdiótól megszokott módon az első nyílt téren rögvest egy főellenség várt. Biztos vagyok benne, hogy pár hónap múlva már lesz videó arról, hogy megszállott játékosok miként végeznek ezzel a harcossal horgászbot-kontrollert lábujjakkal irányítva, de én akkor és ott hamar elvéreztem. Hozzáteszem, ez így volt jó, ez egy kötelező halál, hiszen a történet így folytatódik. Hullánkat (?) ugyanis nem sokkal később egy fiatal nő találja meg, aki néhány tanács után ott is hagy minket – és itt kezdődik el a tulajdonképpeni játék.
[+]
Bár a kijárat is rögvest elérhető, érdemes menni egy kört az innen nyíló barlangban, legyőzve az első zombikat, elolvasva a legelső játékosi üzeneteket, megtekintve az első vérfolt-látomásokat, átgördülve az első hordókon. Jó, hogy itt van ez a rész, mert kell idő, hogy az ember visszarázódjon a klasszikus Dark Souls-játékmenetbe. Az első megnyitott tábortűznél – valójában apró láng csupán – elégetem a karakteralkotáskor választott tárgyat, így eggyel több gyógyító flaskám lesz. Mivel ikerszablyás, varázslatok nélküli fürge harcost indítottam, azt is beállítottam, hogy italaim közül mindegyik az életerőt töltse – aki mágiát is használna, annak mindenképpen kell hagynia manaregeneráló italt is, különben hamar ki fog fogyni a varázserőből. A barlang legnagyobb, szarkofágokkal és koporsókkal teli termében megtalálom az első „rendes” főellenfelet is. Ez nem valami gigászi bestia, vagy japán képzeleten átszűrt fantasy teremtmény, hanem egy lovag, lassan forgatott, ámde méreteset sebző pallossal. Már előre nyugtatgatom magam, hogy nem baj, ha elpusztulok, amikor legnagyobb meglepetésemre viszonylag könnyen legyőzöm a harcost – a Souls-reflexek úgy látszik hamar visszajönnek. Vagy csak a From designerei tervezték az első csatát a szokásosnál könnyebbre…
[+]
Itt tűnik fel, hogy a legyőzött ellenfelek után nem a megszokott lelkeket kapom, hanem rúnák potyognak zsebembe. Mindegy – mint később kiderül, ezek pontosan úgy működnek, mint a lelkek: ebből vásárolunk, ezeket költjük szintlépésre, és elhalálozás esetén fel kell őket szedni a következő életünk során, különben örökre elvesznek. Ennél sokkal fontosabb változásnak tűnik, hogy van dedikált ugrás gomb, illetve, hogy a bokrok rejtekében kiváló hatékonysággal lehet elbújni, majd előlopakodva a gyanútlan ellenfeleket hátba bökni. Noha ekkor még nem volt rá szükség, de már itt, a legelső, valószínűleg opcionális főellenfélnél is feltűnt egy görbe fakereszt, amely egyfajta checkpointként funkcionál: a tábortüzektől eltérően nem gyógyít és nem lehet hozzá teleportálni sem, ha meghalnánk, azok lábánál éledünk újra – vagyis nem kell a főellenfelekhez újra és újra elcaplatni.
[+]
Miután végeztem ezzel az opcionális, lényegében önmagába visszatekeredő járattal, magamra büszkén, önbizalommal eltelve meneteltem felfelé a másik járatban. A már messziről ragyogó kijáratnál nagy meglepetésre nem egy kapuőr fogadott, hanem a nagyszerű látvány, amit megpillantva mindenkiben tudatosul majd, hogy az Elden Ring a megannyi játékmenetbeli hasonlóság mellett is igencsak különbözik a Souls-sorozattól. A domboldalba süllyedt, egykor lenyűgöző épületromból kilépve hatalmas világ fogadott – északra egy, a felhőkig nyúló torony, nyugatra egy hegyoldalba épült gigászi kastély, velünk szemben pedig egy százméteres magasságban vezető íves híd maradványai láthatók. Kicsit közelebb a háborús pusztítás által összegyűrt tájon érdekesnek tűnő helyek egész tömege látszik – jobbra egy óriási harci paripán aranypáncéljában feszítő kopjás lovag járőrözik, balra egy megdőlt szobor alatt csillog valami, de a tetejét vesztett templomrom, az erdő mélyén lobogó máglya fénye, illetve egy szarkofágok szabályos sorát rejtő árnyékos terület is felkelti az ember figyelmét.
[+]
Ez a jelenet legalább olyan hatásos, mint amikor egy Elder Scrolls-játékban először vetünk pillantást a nyílt világra – és a képernyő tetején levő iránytű is hasonlít az ott látottakhoz. Ez persze sokkal szűkmarkúbban bánik az információval: nincs millió ikon rajta, általában csak azt jelzi az égtájakon túl, ha az előző életünkben elhagyott rúnákat még fel kellene vennünk. Első cselekedetként körbejárom a templomromot, és persze a másik oldalán is vár rám néhány meglepetés – kezdve rögtön a bokrokról szüretelhető bogyókkal és a réten begyűjthető virágokkal. Szintén nem számítottam ilyen sűrű állatvilágra: a tengerpartba szakadó kőfal tetején saspár szívja a magába a lemenőben levő nap utolsó sugarait, a bokrok közt óriásira nőtt mókushoz hasonlító rágcsálók motoznak, nem sokkal később pedig irritáltan röfögő vaddisznófalkát is találok. Ezek mind vadászhatók is, bár az értük kapott egyszámjegyű rúnamennyiség jelzi, hogy nem ettől fogunk szintet lépni. A meredek falról lenézve egy gyökeresen eltérő vidék tűnik fel: sötét tenger hullámai ostromolják a ködös fenyőerdővel borított, töredezett és sziklás partot, itt-ott le is szakítva maguknak egy kisebb szigetet. Mivel a parton egy ilyen messziről is jól láthatóan hatalmas csápos bestiát látok, hamar eldöntöm, hogy nem arra fogok menni; igaz, ötletem sincs, hogy egyáltalán miként is tudnék oda eljutni, hisz a térképem egyelőre egyenszürkében pompázik, csak a közepén látszik az eddig megnyitott néhány tábortűz ikonja.
Szép új világ
A járőröző lovagot leszámítva egyelőre nem látok más ellenfelet, és ez a hat óra során végig jellemző marad a játékra. Nem kihalt az Elden Ring világa, sőt, élőbb és aktívabb, mint bármelyik korábbi Souls, de nincs olyan sűrűn teleszórva ellenfelekkel, mint mondjuk egy Assassin’s Creed. A susnyásban lopakodva azért itt-ott megpillantok néhány alakot, akik láthatóan nem örülnének társaságomnak. A síremlékek közt farkasok alszanak, az egyik rom árnyékában pedig egyenruhás katonák apró tábora található: van közülük, aki a régi maradványokat vizsgálja, és van, aki magányosan járőrözik a közeli erdőben. Legnagyobb meglepetésemre sikerül az egész bandát szép csendben kivégezni, így dülledő mellkassal térek be a korában már látott templomromba, ahol egy újabb tábortűz, illetve egy kereskedő vár rám. Még naplemente után sem nehéz megtalálni az épületet: a még nem aktivált tábortüzeket ugyanis aranyszínű fényfonalak jelzik – magaslatokról néha egész sokat látni ezek közül.
[+]
Az árus a rám zúdított, végtelenül lehangoló élettörténetén túl természetesen rengeteg hasznos dolgot is kínál, mégpedig jóval magasabb áron, mint amit meg tudok engedni magamnak. Az első pillantásra mikulásruhát idéző szerelésben üldögélő fickó tanácsára egy Crafting Kitet azért vásárolok: ezzel lehet a leszüretelt cuccokból különféle dolgokat gyártani. A fennmaradó időben többször is tudok ehhez újabb és újabb receptgyűjteményeket vásárolni, de igazán hasznosan csak a gránátokat tudtam használni. Természetesen a más játékokra jellemző gyógyszerek nincsenek (egyelőre) a listán, e feladatra csak a pihenéskor újratöltődő flaskák használhatók. Szerencsére ezt a rendszert a nyílt világ elvárásai miatt okosan átalakították a designerek: messze a legjobb ötlet az, hogy ha végzünk egy csapat ellenféllel, a flaskák azonnal feltöltődnek. A „csapat” lehet egy falkányi goblin, három, vakon tántorgó élőhalott, vagy épp egy tábornál pihenő négytagú rablóbanda – a lényeg az, hogy mindenkivel végezni kell a brigádból. Ez a megoldás a kockáztatásra készteti a bázistól messzire kalandozott játékost, kiválóan illik tehát ebbe a játékmenetbe. A Souls-játékokhoz hasonlóan itt is találtam speciális bogarakat, amelyek elintézésére korlátozott idő van csupán – ezek közül az egyik fajta szintén a flaskák feltöltésére hasznos.
A következő két óra során szerintem teljesen feltérképezem a kezdeti zónát, méghozzá óvatosságomnak köszönhetően egyetlen további elhalálozás nélkül. Ebben benne volt egy külön minidungeon felderítése is: egy baljóslatú, sötét hasadékot felderítve először egy falkasfalka által lakott, véres maradványokkal, illetve leszüretelhető gombákkal teli barlangba jutottam, majd a mélyebbre vezető szűk járatot követve eljutottam az egész területet uraló vérfarkas fészkébe is. Ennek a képernyő alján végigérő életerő-csíkja jelezte, hogy tulajdonképpen ez is főellenség, de – bár nem sokon múlott –, ezt a villámgyors bestiát is sikerült elsőre felszeletelni. A játékidőm vége felé, a magasba nyúló romos híd egyik lábánál találtam egy másik hasonló minidungeont: az egy fagyos kripta volt, amelyben újra és újra és újra összeálló csontvázharcosok hozták rám a frászt a jeges sírok és csúszós lépcsők közt. (Spoiler: a „halott” csontkupacot is szét kell verni, akkor nem tudnak felkelni.) A játék fejleményeit szorosan követőknek persze nem meglepetés, hogy vannak ilyen kisebb, a fősodortól különálló helyszínek is a játékban, de az talán nekik is jó hír, hogy ezek korlátozott tapasztalataim alapján kitűnően működnek: kidolgozottak, változatosak, és egész szép jutalom lapul a mélyükön.
[+]
Sikeres túrázásom során elgyalogoltam a hatalmas várhoz is; pontosabban annak kőkapujáig, amely előtt egy komplett katonai sátortábor várt. Itt is megpróbáltam láthatatlan orgyilkos módjára mindenkit levadászni, de egy balul sikerült manővert követően muszáj volt menekülni – és ekkor kellett rájönnöm, hogy ez a rém egyszerű megoldás pokoli hatékonyan működik az Elden Ringben. A From Software korábbi játékaiban a menekülés ritkán volt igazán hasznos: a szűk, sokszor többszintes területeken a manőverezés, a távolodás sokszor nem egyszerű feladat, ráadásul a felidegesített lények is igen sokáig követték az embert. Itt viszont a futás nemhogy nem szégyen, de egyenesen életmentő, hiszen a nyílt tájon bármerre lehet sprintelni, ráadásul a lények is hamar feladták a nyomkövetést. A sátortábortól nem messze is találtam egy új tábortüzet, és az amellett vezető utat követve eljutottam egy olyan kőhídhoz, amit messziről már láttam – mint ahogy azt is, hogy egyetlen lovaskatona őrzi. Egy dolgot nem vettem számításba: azóta lement a nap, és az egyszeri katona helyett egy éjfekete páncélzatú, már ránézésre is rém gonosz szörnyeteg-lovas fogadott – én pedig elkönyvelhettem második halálomat. Ezen keresztül arra is rá kellett jönnöm, hogy éjszaka az Elden Ring világa sokkal veszélyesebbé válik, ezért azt, ha lehetett, a továbbiakban kerültem. Ezért is telepedtem le feltámadásom után a legutóbbi tábortűzhöz is – az idő előretekerése ugyanis itt lehetséges – azonban legnagyobb meglepetésemre valaki más is megjelent a tábor mellett.
[+]
Bemutatkozásakor kiderült, hogy Melinának hívják, és hogy egy vallásos szekta tagja. A régi szokások szerint a hozzám hasonló sehonnai lord-aspiránsok közül a kiválasztottakat mindig egy hölgy segítette, de manapság olyan kevés a jelentkező, hogy Melinának eddig nem jutott partner. Felajánlását elfogadva azonnal beleegyeztem a felkínált szövetségbe (kíváncsi vagyok, mi történik, ha ezt elutasítja a játékos…), és ezzel végre megnyílt a szintlépés lehetősége karakterem előtt. Melinával elbeszélgetve az is kiderült, hogy társult harcosként az egyik fő feladatom az lesz, hogy elvigyem őt az Erdtree nevű fényfához, amelyet majdnem mindig látni a horizont fölé tornyosulva. Hogy ez könnyebben menjen, kaptam tőle egy bármikor megidézhető szellemlovat is, amivel a felderítés, no meg a menekülés még könnyebbé vált.
[+]
Mivel túl voltam az engedélyezett játékidőm felén, ekkor vakmerő üzemmódba váltottam. Ennek köszönhetően például a korábban messziről került mocsárba is leereszkedtem, igaz, a teherautónyi rákokat még ekkor sem közelítettem meg – ám, mind kiderült, ez az óvatosság nem sokat ért. Merthogy pár perccel később, miközben békésen szeleteltem egy leginkább csápokon közlekedő agyra emlékeztető bamba szörnyeteget, megjelent egy fenyegetően hosszú életerő-csík a képernyő alján. Amikor nagy pánikban hátranéztem, akkor derült ki, hogy egy ménkű nagy sárkány szállt le mögöttem – és ezúttal a menekülés semmit nem ért, mert a mindent felégető tűzlehelet, és az az által hozott harmadik halál igen hamar utolérte sprintelő karakteremet.
Vakmerő túra
Mivel a sárkány ezt követően sem tűnt el, a mocsár úgy, ahogy volt nemkívánatos területté vált. Ezért aztán jobb híján a már említett hídon keresztül ellovagoltam a hegyes vidék felé, útközben végezve az első lovasommal is; igaz, nem az éjszakai, és nem is az aranypáncélos fajtából. Amikor a híd másik oldalán balra, a lapály felé fordultam, egy útkanyart követően rossz helyen ugrottam le egy szikláról, és négy lándzsás meg egy nyilazó katona gyűrűjébe kerültem, akik rövid úton kilyuggatták sokat szenvedett bőrömet (#4).
[+]
Sebaj, a következő próbálkozásom a híd veszélyesebb oldalán a másik irányba vezetett. Mivel az úton egy óriások által húzott, és legalább 20 katona által őrzött szekérkaraván közeledett őrjítő lassúsággal, megint taktikát kellett váltanom, és szekérrablás helyett felugráltam a hegyek közé. Itt előbb egy napimádó papot kísérő csapatot vágtam le, majd megdöbbenve azon, hogy életben maradtam, bátran besétáltam a közeli, lilásrózsaszín növényekkel teli romos épületbe is. Naná, hogy rám támadtak, naná, hogy megmérgeztek, és naná, hogy túléltem az akciót – még a kisebb védelmezőket idéző óriásnövényt is sikerült feldarabolni. Igaz, a mérget nem tudtam meggyógyítani, így valamennyi flaskámat fel kellett használni, hogy életben maradásomhoz. Nem gond, egy csapat szerencsétlen bányászt és egyetlen felügyelőjüket osonva levadásztam, így visszatöltve nélkülözhetetlen italaimat, és tökéletes egészségben mehettem tovább a következő tábor felé. Nem kellett volna: noha az őröket sikerült az ekkorra már ösztönszerűen bemutatott hátbaszúrással kivégezni, a romok tetején sertepertélő varázslók kék lövedékei a vártnál sokkal messzebbről is megtaláltak (#5).
[+]
Mivel egyre jobban szorított a határidő, úgy döntöttem, teljesen szakítok az ezekben a játékokban rám jellemző végtelenül óvatos előrehaladással. Visszateleportáltam tehát a kastély kapujához, és elhatároztam, hogy itt én bizony bemegyek – hogy egyszerűen kinyírom a bejáratot védő négy, taktikusan elhelyezett íjászt, tekintet nélkül az általuk jelentett veszélyre. Mikor már csak centikre voltam az elsőtől, megrázkódott a föld, és én megint sárkányt vizionálva pördültem meg. Természetesen nem erről volt szó, nem volt sárkány a várudvaron. Nem, egy legalább nyolcméteres óriás ugrott le mögém egy magas kőhídról – és bár ennek öklétől sikerült elmenekülni, az íjászok számára kiváló célpontot jelentett hátam (#6). A következő nekifutások változatosan alakultak: a szerencsére nem mozgolódó íjászoktól messzire csalt óriással négy párbajt vívtunk, és bár végül 2:2-nél fejeztem be a meccset (#7-8), még a legjobb esetben is csak egy flaskám maradt az íjászokra. (Jóval később, amikor már tudtam szellemfarkasokat idézni, visszamentem, és szinte alig sérülve 3:2-re javítottam a meccsünket!)
[+]
Ekkor jutott eszembe eddig sajnálatosan hanyagolt hátasom: Torrent hátára pattanva egyszerűen átügettem a kapun, magam mögött hagyva az íjászokat és a bamba óriást is. Oké, közben bekaptam egy óriási pofont, és nem úsztam meg a lapockámba vágódó nyilak nélkül sem az akciót, de éltem! Mit éltem: elértem a következő tábortüzet, mellette az Elden Ring első óráinak legbizarrabb történetű karakterével. Sajnos a tovább vezető utat nagyon őrizték: bár két járőrcsapatot sikerült elkerülni, a barikádok közt nem találtam olyan utat, amit nem őriztek nagyon a változatos összetételű fegyveresek (#9), úgyhogy egyelőre feladtam a bejutással kapcsolatos terveimet, és az utolsó játékórámban elmentem felderíteni a lehető legtöbb területet. Mivel a kőmonolitok alján található térképdarabokat szorgalmasan gyűjtögettem, ekkorra a világ jelentős része már beszínezve várta, hogy meglátogassam, bőven volt lehetőségem erre – a nagyobb fizikai akadályokat pedig Torrent szinte repüléssel felérő dupla ugrásaival győztem le.
[+]
Egyhelyütt például megtaláltam az zöldellő, élő terület szélét: az örök rothadás birodalmában a vörösen ragyogó sziklafalak labirintusában először agresszív madárlényekbe ütköztem (#10), majd egy kifejezetten veszélyesnek tűnő, gonoszul füstölgő templomromnál egy vörös karakter szállta meg a játékomat, ide-oda vetődve támadásaim elől. Természetesen akkor ölt meg, amikor már csak egy-két csapásnyi életereje maradt, és ettől a ténytől túlzottan bátorrá váltam (#11). Sebaj, elteleportáltam a világ másik oldalára, oda, ahol korábban a varázslók lyuggatták ki az irhámat. Az útzárakon és járőrökön ezúttal is sikerült lóháton agyatlanul (vagy épp zseniálisan taktikázva?) átfutni, és így jutottam el a Köderdő hatalmas fenyőfái közé, ahol szekérnyi medvék (#12) és primitív fegyvereikkel hordában támadó goblinok veszélyeztették életemet. A tengerpartra eljutva minden-mindegy alapon belekötöttem a játék elején már megpillantott csápos lénybe, és sunyi, gyáva, menekülős módon sikerült azt legyőzni. Teljesen más élményben volt részem, amikor egy banditák által elfoglalt vár visszahódításába kezdtem egy rém arrogánsan parancsokat osztó nemesúr szavait követve: itt megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor torokkal veszek le egy ballisztalövedéket (#13), illetve, hogy milyen rossz ötlet is körültekintés nélkül beszaladni egy ellenséges erőkkel teli vár előterébe (#14). Taktikát váltva, bokortól bokorig osonva, hátulról orgyilkolva sikerült végeznem csaknem minden őrrel a vár külső részén, de aztán bent találkoztam a robbanó gránátokkal pánikot okozó őrökkel, és mikor azokat segítve vagy négy óriáspatkány rontott rám, kiderült, hogy ez sem volt egy tökéletesen megálmodott ötlet (#15).
[+]
Az utolsó percek már csak kétségbeesett kapkodást hoztak. Egy D néven bemutatkozó hullavadász explicit intelmei ellenére bemerészkedtem egy derékig érő vízzel elárasztott egykori faluba, ahol látszólag egyetlen, csónakon evező lila gonosztevővel kellett csak szembenézni. Ez a figura később egy izgalmas és teljesen új taktikát megkövetelő főellenségnek bizonyult: a csónakos alak ide-oda suhan a nálunk sokkal gyorsabb járművel, és sípjával mindenhol agresszív vízihullákat idéz meg. Mikor rájöttem, hogy sem a felszerelésem, sem az idegállapotom nem megfelelő ehhez a harchoz, egészen a világ második feléig futottam. Itt is sikerült akadálytalanul átjutni néhány útzáron, megküzdeni holmi lángoló agyarú pokoldisznókkal, teljes meglepetést okozó módon elsőre végezni egy legalább 20 méter magas, íjával egész fenyőfákat kilövő gigásszal, bejutni a mögötte levő várba, megszerelni a liftet, majd kevéssé hősies halált halni a feketemágiával félállati sorba sorvasztott egykori szolgálók seregének karmai közt (#16).
Az Elden Ring e hat, feszültséggel teli óra alatt engem meggyőzött; meggyőzött arról, hogy a From Software értő kezeiben a Souls recept minőségi módon lett átültetve egy nyílt világba. A fejlődéstől a harcrendszerig minden azonnal ismerős lesz a fejlesztő munkásságát kedvelőknek, de az átalakítást így is rengeteg okos húzás és apró változtatás kísérte, hogy a sokkal szélesebb játéktérben is működjön minden. (Egy, eddig még nem említett apróság: a csatákon kívül nem fogyaszt staminát a futás.) Az eddigiek alapján a legtöbb változás a világ hangulatát érte: míg Hidetaka Miyazaki korábbi játékai eónokkal a gótikus világokat ért teljes pusztulás után játszódtak, addig az Elden Ring egy még élő – bár kétségtelenül halálos sebtől vérző – birodalmat mutat be. A külvilág tényleg teljesen nyílt és lehetőségek meg titkok tömegét rejti, a belső részek viszont a klasszikus Souls-játékmenetet hozzák vissza. Az apró, néha 15 perc alatt is megtisztítható dungeonök tökéletes felüdülést jelentenek, de a látottak alapján a központi küldetések egy sor jóval nagyobb zárt területen is végig fognak vezetni, kiszolgálva mindenkit, aki imádta Anor Londo, Drangleic és Lothric kolosszális várait, megnyitható útlevágásait és értékes kincseit. Nagyon várom a pillanatot, hogy végre időkorlát nélkül deríthessem fel ezt a szerencsétlen, lepusztult, misztikummal teli világot!
[+]
És az utolsó halál? A szokásos, megalázó, szégyenteljes Souls-baki: az utolsó percekben neki akartam menni a sárkánynak, megnézve, hogy a nyersanyag-hiány miatt mindössze egyetlen szintet fejlesztett kezdő fegyverem meg tudja-e egyáltalán karcolni a pikkelyeket. Rossz helyen vetődtem le, és bár az Elden Ring sokkal nagyobb zuhanásokat enged meg, mint elődei, látványos légitámadás helyett centikkel a sárkány orra előtt csapódtam jó 50 méter zuhanást követően a savtócsába…
Az Elden Ring február 25-én jelenik meg PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, valamint Xbox One és Xbox Series konzolokra.
Bényi László
