Déloszi ifjú
Nyílt világú, ikongazdag térképpel és RPG-elemekkel alaposan megtűzdelt akciójáték a Ubisofttól, ráadásul megint a görög mitológia világába helyezve? Ne, ne csukd be az ablakot, az Immortals teljesen más lett, mint az Assassin’s Creed Odyssey! Ez egy könnyedebb, kompaktabb kaland, úgy játékmenetét, mint hangulatát tekintve – és noha ettől kicsit súlytalanná válik, ettől egyben kifejezetten lazítássá válik a végigjátszása.
Főhősünk neve Fenyx (nemét és kinézetét mi határozhatjuk meg), aki a játék elején egy kiadós hajótörésnek köszönhetően a mitikus Aranyszigeten landol – az istenek földjén, ahol bugyog az óbor, táncolnak a leányok és vidám az élet. Legalábbis általában, merthogy természetesen nekünk nem sokkal a világvége után sikerül megérkeznünk: Tartarosz gyermeke, Tüphón nemrég kiszabadult Zeusz börtönéből, első lépéseként a halandókat kővé változtatta, az épp a tetthely közelében tartózkodó isteneket pedig ártalmatlan alakba kényszerítette. Így aztán az Aranyszigeten nincsenek nyüzsgő városok, nem futunk bele random mellékküldetéseket osztogató civilekbe és nem vetjük bele magunkat óriási csatákba. Kis idő múlva kiderül, hogy a végtelenül cinikus Hermész túlélte az apokalipszist, az ő útmutatásai alapján felkeressük a többi istent, majd az ő támogatásuk birtokában megnézzük, hogy mit tudunk tenni a hellén világ megmentése érdekében.
A játék elején Fenyx a különféle jóslatok ellenére sem tűnik jó jelöltnek e feladatra, hisz kardja és bárdja lóbálásán kívül nem sok mindenhez ért. Később szerencsére ez megváltozik: az Immortals egy nem túl mély, de az átlagosnál mégis élvezetesebb fejlődési rendszerrel rendelkezik. Az első órákban nem egyszerűen egy íjat, illetve egy Foszfor nevű, nevéhez méltóan robbanékony madarat szerzünk, de Hermész segítségével kitanuljuk felszerelésünk (fegyverek, páncélok, madár, tegez, tarisznya) fejlesztésének módját is. A különféle mellékes feladatok után kapott Kharón-érmékkel mágikus támadásokat, illetve mozgásrepertoárunkat növelő képességeket vásárolhatunk, de életerőnk és staminánk is edzhető a megfelelő anyagok gyűjtögetésével. Amikor minden kötél szakad, akkor lesz szükség a varázsitalokra, így természetesen azok gyártása és fejlesztése is fontos dolog lesz.
Mindez oda vezet, hogy az Immortals is azon játékok csoportjába tartozik, amelyek csak az első órákban kínálnak kihívást a harc terén. Amint sikeresen eszközlünk pár felszerelés-fejlesztést, és amikor már nem számít fájdalmasan drágának egy-egy gyógyital, a hidrákat, minotauruszokat, sárkánykígyókat és gonosz katonákat különösebb erőfeszítés nélkül lehet felszeletelni. Ezen állapot elérése normál szinten olyan három-négy órát vesz igénybe, nehéz fokozaton mondjuk még kettővel többet, de ezt követően nincs sok kihívás a játékban. A területre ható képességek, illetve a sok tápos bónusszal rendelkező madár mellett néha alig kell egyet-kettőt suhintanunk a fegyverrel, és e „taktika” ellen még a főellenségeknek sincs ellenszere – beleértve a sok fázisból álló utolsót is. Ez nem feltétlenül baj persze, nem minden játéknak kell 101% koncentrációt megkívánnia minden pillanatban – ha valami olyan kalandot keresel, ami mellett tökéletesen lehet podcastet hallgatni vagy fél szemmel valami hasonlóan könnyed sorozatot nézni, az Immortals minderre tökéletesen alkalmas. Engem azért zavart kicsit, hogy nehéz fokozaton egyszer sem haltam meg a játékban, de igazából a harcrendszer nem olyan mély, hogy arra ennél többet lehetett volna építeni. A gyors és az erős támadásokat, a parry-t és az elgurulást ma már minden játékos ismerheti, ezzel igazán sokat nem akar kezdeni az Immortals.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
