Szép új világ
A járőröző lovagot leszámítva egyelőre nem látok más ellenfelet, és ez a hat óra során végig jellemző marad a játékra. Nem kihalt az Elden Ring világa, sőt, élőbb és aktívabb, mint bármelyik korábbi Souls, de nincs olyan sűrűn teleszórva ellenfelekkel, mint mondjuk egy Assassin’s Creed. A susnyásban lopakodva azért itt-ott megpillantok néhány alakot, akik láthatóan nem örülnének társaságomnak. A síremlékek közt farkasok alszanak, az egyik rom árnyékában pedig egyenruhás katonák apró tábora található: van közülük, aki a régi maradványokat vizsgálja, és van, aki magányosan járőrözik a közeli erdőben. Legnagyobb meglepetésemre sikerül az egész bandát szép csendben kivégezni, így dülledő mellkassal térek be a korában már látott templomromba, ahol egy újabb tábortűz, illetve egy kereskedő vár rám. Még naplemente után sem nehéz megtalálni az épületet: a még nem aktivált tábortüzeket ugyanis aranyszínű fényfonalak jelzik – magaslatokról néha egész sokat látni ezek közül.
[+]
Az árus a rám zúdított, végtelenül lehangoló élettörténetén túl természetesen rengeteg hasznos dolgot is kínál, mégpedig jóval magasabb áron, mint amit meg tudok engedni magamnak. Az első pillantásra mikulásruhát idéző szerelésben üldögélő fickó tanácsára egy Crafting Kitet azért vásárolok: ezzel lehet a leszüretelt cuccokból különféle dolgokat gyártani. A fennmaradó időben többször is tudok ehhez újabb és újabb receptgyűjteményeket vásárolni, de igazán hasznosan csak a gránátokat tudtam használni. Természetesen a más játékokra jellemző gyógyszerek nincsenek (egyelőre) a listán, e feladatra csak a pihenéskor újratöltődő flaskák használhatók. Szerencsére ezt a rendszert a nyílt világ elvárásai miatt okosan átalakították a designerek: messze a legjobb ötlet az, hogy ha végzünk egy csapat ellenféllel, a flaskák azonnal feltöltődnek. A „csapat” lehet egy falkányi goblin, három, vakon tántorgó élőhalott, vagy épp egy tábornál pihenő négytagú rablóbanda – a lényeg az, hogy mindenkivel végezni kell a brigádból. Ez a megoldás a kockáztatásra készteti a bázistól messzire kalandozott játékost, kiválóan illik tehát ebbe a játékmenetbe. A Souls-játékokhoz hasonlóan itt is találtam speciális bogarakat, amelyek elintézésére korlátozott idő van csupán – ezek közül az egyik fajta szintén a flaskák feltöltésére hasznos.
A következő két óra során szerintem teljesen feltérképezem a kezdeti zónát, méghozzá óvatosságomnak köszönhetően egyetlen további elhalálozás nélkül. Ebben benne volt egy külön minidungeon felderítése is: egy baljóslatú, sötét hasadékot felderítve először egy falkasfalka által lakott, véres maradványokkal, illetve leszüretelhető gombákkal teli barlangba jutottam, majd a mélyebbre vezető szűk járatot követve eljutottam az egész területet uraló vérfarkas fészkébe is. Ennek a képernyő alján végigérő életerő-csíkja jelezte, hogy tulajdonképpen ez is főellenség, de – bár nem sokon múlott –, ezt a villámgyors bestiát is sikerült elsőre felszeletelni. A játékidőm vége felé, a magasba nyúló romos híd egyik lábánál találtam egy másik hasonló minidungeont: az egy fagyos kripta volt, amelyben újra és újra és újra összeálló csontvázharcosok hozták rám a frászt a jeges sírok és csúszós lépcsők közt. (Spoiler: a „halott” csontkupacot is szét kell verni, akkor nem tudnak felkelni.) A játék fejleményeit szorosan követőknek persze nem meglepetés, hogy vannak ilyen kisebb, a fősodortól különálló helyszínek is a játékban, de az talán nekik is jó hír, hogy ezek korlátozott tapasztalataim alapján kitűnően működnek: kidolgozottak, változatosak, és egész szép jutalom lapul a mélyükön.
[+]
Sikeres túrázásom során elgyalogoltam a hatalmas várhoz is; pontosabban annak kőkapujáig, amely előtt egy komplett katonai sátortábor várt. Itt is megpróbáltam láthatatlan orgyilkos módjára mindenkit levadászni, de egy balul sikerült manővert követően muszáj volt menekülni – és ekkor kellett rájönnöm, hogy ez a rém egyszerű megoldás pokoli hatékonyan működik az Elden Ringben. A From Software korábbi játékaiban a menekülés ritkán volt igazán hasznos: a szűk, sokszor többszintes területeken a manőverezés, a távolodás sokszor nem egyszerű feladat, ráadásul a felidegesített lények is igen sokáig követték az embert. Itt viszont a futás nemhogy nem szégyen, de egyenesen életmentő, hiszen a nyílt tájon bármerre lehet sprintelni, ráadásul a lények is hamar feladták a nyomkövetést. A sátortábortól nem messze is találtam egy új tábortüzet, és az amellett vezető utat követve eljutottam egy olyan kőhídhoz, amit messziről már láttam – mint ahogy azt is, hogy egyetlen lovaskatona őrzi. Egy dolgot nem vettem számításba: azóta lement a nap, és az egyszeri katona helyett egy éjfekete páncélzatú, már ránézésre is rém gonosz szörnyeteg-lovas fogadott – én pedig elkönyvelhettem második halálomat. Ezen keresztül arra is rá kellett jönnöm, hogy éjszaka az Elden Ring világa sokkal veszélyesebbé válik, ezért azt, ha lehetett, a továbbiakban kerültem. Ezért is telepedtem le feltámadásom után a legutóbbi tábortűzhöz is – az idő előretekerése ugyanis itt lehetséges – azonban legnagyobb meglepetésemre valaki más is megjelent a tábor mellett.
[+]
Bemutatkozásakor kiderült, hogy Melinának hívják, és hogy egy vallásos szekta tagja. A régi szokások szerint a hozzám hasonló sehonnai lord-aspiránsok közül a kiválasztottakat mindig egy hölgy segítette, de manapság olyan kevés a jelentkező, hogy Melinának eddig nem jutott partner. Felajánlását elfogadva azonnal beleegyeztem a felkínált szövetségbe (kíváncsi vagyok, mi történik, ha ezt elutasítja a játékos…), és ezzel végre megnyílt a szintlépés lehetősége karakterem előtt. Melinával elbeszélgetve az is kiderült, hogy társult harcosként az egyik fő feladatom az lesz, hogy elvigyem őt az Erdtree nevű fényfához, amelyet majdnem mindig látni a horizont fölé tornyosulva. Hogy ez könnyebben menjen, kaptam tőle egy bármikor megidézhető szellemlovat is, amivel a felderítés, no meg a menekülés még könnyebbé vált.
[+]
Mivel túl voltam az engedélyezett játékidőm felén, ekkor vakmerő üzemmódba váltottam. Ennek köszönhetően például a korábban messziről került mocsárba is leereszkedtem, igaz, a teherautónyi rákokat még ekkor sem közelítettem meg – ám, mind kiderült, ez az óvatosság nem sokat ért. Merthogy pár perccel később, miközben békésen szeleteltem egy leginkább csápokon közlekedő agyra emlékeztető bamba szörnyeteget, megjelent egy fenyegetően hosszú életerő-csík a képernyő alján. Amikor nagy pánikban hátranéztem, akkor derült ki, hogy egy ménkű nagy sárkány szállt le mögöttem – és ezúttal a menekülés semmit nem ért, mert a mindent felégető tűzlehelet, és az az által hozott harmadik halál igen hamar utolérte sprintelő karakteremet.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
