Portable?

1994, valahol Tokió szívében. Az Atlus kiadóhoz befutnak a Shin Megami Tensei If…, egy korai mellékszál első kritikái és eladási adatai. A tanulság egyértelmű: a játékosoknak nagyon tetszik a középiskolába helyezett történet, és szívesen látnának valami hasonló játékot, ami még mélyebbre merül ebbe nosztalgikus környezetbe. A fejlesztők ennek megfelelően el is kezdték a munkát, és a japán gimnáziumba helyezett horror-szerepjáték angolul végül (a világ legótvarabb lokalizációját követően) Revelations: Persona néven jelent meg. A japán fogadtatás a vártnak megfelelő volt, így a Persona saját jogú sorozattá alakul, igaz meglehetősen furán: a második rész például két eltérő játék formájában jelent meg, amiből angolul eredetileg csak a másodikat sikerült kiadni, biztosítva ezzel, hogy senki ne értsen belőle semmit.

Az új csapat által tervezett Persona 3 már PlayStation 2-re jelent meg, és teljesen más felfogásban készült, mint a korábbi epizódok – itt indult el ugyanis a ma már milliók által kedvelt széria radikális átalakulása. A korábbi igen lassú, tényleg a jungiánus filozófiából és avantgárd művészek alkotásaiból műveiből táplálkozó, helyenként kifejezetten brutális és sötét történetvezetés helyét valami más vette át: ez volt a hiper-stilizált, a vidám iskolai hétköznapokra is hangsúlyt fektető újgenerációs Personák origója. A recept persze az első résszel még nem forrott ki teljesen, így az újabb epizódokhoz szokott játékosok eleinte biztosan hiányolnak majd hasznos funkciókat és érdekes lehetőségeket – de az érdes külső alatt így is egy érdekes játék rejtőzik.

[+]

Ez tulajdonképpen a szerencsére-nem-hiányzó láncszem az igazi horrorok, illetve a modern, bombasztikus Personák között. Története más jellegű, mint a frissebb játékoké, például itt nem mi vagyunk az elsők, akik felfedezik a másik, árnyakkal és koporsókkal teli világ létét, hanem egy már régóta tartó ember-démon háborúba csöppenünk bele. Fontos tudni, hogy az igazi tétekről és ellentétekről csak a nyárvégi és őszi hónapokban rántják le a leplet az írók – érezhetően lassabban indul be tehét a játék, mint az egyre hiperaktívabbá váló folytatások. Az új iskolába, új városba, új barátok közé érkező főszereplő furcsa kollégiumában találkozunk a SEES nevű szervezet meglehetősen tapasztalatlan tinikatonáival, és bizony hamarosan már mi fogjuk vezetni a kizárólag Sötét Órában – ez az éjfélkor kezdődő, csak kevesek által megtapasztalható időszak – felkereshető Tartaruszt, a démonok szinte végtelen birodalmát felfedező osztagot.

[+]

Célunk – a későbbi, igen jelentős fordulatok megemlítése nélkül – a 12 démonfejedelem megregulázása, ennek módja pedig ismerős lehet a későbbi játékokból. Tartarusz szintjei véletlengeneráltak és szögletesek, a lassan kúszó démonokat hátulról kupán vágva előnnyel vághatunk neki a csatáknak – a csatáknak, ami itt is körökre osztott, és az elemi sérülékenységek kihasználására épít. Hősünk kivételes módon több démont, több perszonát tud magához csatolni, de társaink – akik között egy kutya is lesz – ugyanúgy egyetlen lényhez vannak kötve, mint az újabb részek pajtásai. A harcokon kívül természetesen a ma már megszokott módon iskolai életünk naptár szerinti vezénylése a feladat. Ez volt az első Persona, amelyben megjelentek a kiemelt barátságok ápolását szimbolizáló Social Linkek (igaz, itt társaink még képesek irtózatosan megsértődni, ha rosszul bánunk velük), és szintén itt debütált karakterünk „civil” tulajdonságainak fejlesztése.

[+]

A történet meglehetősen sötét: társaink közt nem nagyon akad úgy istenigazából életvidám alak, és mindenkit valami trauma gyötör – ezt tökéletesen jelképezi, hogy e játékban a perszonák megidézésének egyetlen módja, hogy karaktereink reszkető kézzel fejbelövik magukat egy Evoker nevű fegyverrel. A különböző NPC-k (még akár egy könyvesbolti eladó is) szinte kivétel nélkül érdekes alakok, de a hangulat itt is ritkán igazán vidám vagy felemelő – a szentélyben megismert fiatal Maiko története például kifejezetten lehangoló.

Persona 3

Ezen a ponton érdemes lehet kitérni a sokak számára hazugságot jelentő alcímre: a Persona 3 korábban három jelentősen eltérő verzióban jelent meg, a most konzolokra és PC-re megjelent átirat ezek közül a 2009-ben debütált PSP-s remake-en alapul. Ez pedig azért fontos, mert ez a Portable verzió, illetve a korábbi PS2-es bővített kiadás, a talán többek által ismert FES radikálisan eltérő kiadásai ugyanannak a játéknak. A FES néhány kisebb bővítés mellett egy jó 30 órás (az iskolai életet teljesen mellőző) epilógussal toldotta meg az alapjáték eseményeit, de ezen túl nem változtatott annak működésén, és ennek legszomorúbb következményeként a főszereplőt leszámítva a csatákban nem lehetett manuálisan irányítani a többi karaktert.

[+]

A Portable már az időközben megjelent Persona 4 egyes megoldásait átemelve modernizálta a játékmenetet. Megjelent például a diákmunka lehetősége és feszesebbre vették a történetmesélést is – de a legnagyobb narratív extra egy új főszereplő megjelenése volt. A játék elején kell választani, hogy az eredeti srácot, vagy az újabb leányt akarjuk-e irányítani, és ez a Social Linkek alakulása mellett rengeteg párbeszédre is kihat. Ami a harcokat illeti, a védekezés bevezetése mellett e verzió már lehetővé tette az egész csapat közvetlen irányítását, ami a trükkösebb főellenfeleknél kis túlzással nélkülözhetetlen előnyt jelent. A manuális irányítás egyben sokkal hatékonyabb előrejutást is biztosít, és önmagában ez az „extra” legalább tíz órát farag az alapsztori végigjátszási idejéből.

[+]

Azonban a Portable nem csak pozitívumokat hozott: sokan már rögvest bűnnek tekintették az epilógus elhagyását is, de tekintve, hogy az szerintem nem volt egy kihagyhatatlan történet, ezt a magam részéről simán megbocsátottam neki. Ennél jóval fájdalmasabb volt, hogy a PSP tudása (és még inkább az UMD-lemezek limitált kapacitása) miatt alaposan át kellett alakítani a program kinézetét. A Tartaruszon kívüli részek PS2-n még 3D-ben bejárható „klasszikus” Persona-helyszínek voltak, PSP-n azonban már csak egy-egy statikus állóképként jelentek meg, amin ikonok jelzik az interaktív részeket. Az, hogy nem lehet ténylegesen bejárni az iskolát, a várost és a többi helyszínt, alaposan betesz a hangulatnak – és ha ehhez hozzávesszük, hogy emellett eltűntek az anime videók, illetve, hogy mennyit csökkent a poligonszám és a hangminőség, akkor nyilvánvaló, hogy ez minden pozitív vonása ellenére sem nevezhető definitív verziónak.

[+]

Megbízhatónak tűnő pletykák szólnak arról, hogy az Atlus egyik nagy idei bejelentése a Persona 3 teljes remake-je lesz; függetlenül attól, hogy ez igaznak bizonyul-e, jelenleg konzolon és PC-n is a Persona 3 Portable e kiadása az egyetlen legális út a játék kipróbálására. Bár a felszínen a játék új kiadása ugyanazt a bánásmódot kapta a fejlesztőktől, mint a Persona 4 Golden (60 fps, quick save opció, angol és japán szinkron), a helyzet azért nem ilyen egyértelmű. A feltehetően valami automatizált algoritmussal 480x272 felbontásból 4K-ba nagyított háttérképek helyenként egészen elborzasztóan néznek ki, és még a karaktermodelleket felváltó portrék sem olyan stílusosak, mint a Golden karakterképei. Sajnos a PSP-s eredet a hangminőséggel is kibabrált – aki 5.1-hez, Dolby Atmoshoz, netán kiváló fejhallgatókhoz szokott, azt minden bizonnyal sokkolja majd, hogy az amúgy remek zenék milyen minőségben kerültek át az új platformokra.

[+]

Bár ezek után nehéz azt mondani, hogy szívesen ajánlom a Persona 3-at, a játék érdekében azért azt fontosnak tartom elmondani, hogy a Persona 5 ultramodern neonszín kavalkádja és a Persona 4 laza, vidéki detektívtörténete után nekem kifejezetten tetszett az itt átélhető, olykor tényleg horrorisztikus (máskor meg tagadhatatlanul abszurdba forduló) történet és hangulat. Érezhetően más megközelítéssel készült, mint a könnyebben befogadhatóra vett folytatások – és pont ezért kár, hogy nem nevezhető ideálisnak az, amilyen állapotban megkaptuk ezeket az átiratokat. Maga a játék cseppet sem rossz, éppcsak teljesen érthető módon a legtöbbek lepattannak majd arról, amibe azt csomagolták.

A Persona 3 Portable új kiadása PC-re, PlayStation 4-re, Switch-re, illetve Xbox konzolokra jelent meg.

Összefoglalás

Kis túlzással egy prototípus, amelyre aztán a két sokkal sikerültebb és ismertebb folytatás épült. Itt is megvan a grindelés a végtelen és irritálóan monoton labirintusban, de a harcokban kevesebb a lehetőség. És nem hiányoznak a diákélet szimulációjához szükséges dolgok sem: a baráti kapcsolatok ápolása, a tanulás, és persze a ramen-zabálás – de itt is minden érezhetően érdesebb, nehézkesebb még. Remélem, tényleg kap majd egy rendes remake-et a Persona 3, mert ez a kiadás nem igazán képes arra, hogy tömegeknek bizonyítsa be, hogy a mélyén igenis egy nagyszerű szerepjáték lapul.

A Persona 3 Portable legjobb pontjai:

• A történet és a karakterek itt is nagyszerűek;
• megvan benne a korábbi Personák igazi horrorja.

A Persona 3 Portable leggyengébb részei:

• A Portable verzió beépített negatívumai;
• a 4K-ba húzott hátterek és a hangminőség.

Bényi László