Digimon a zsebben
Ahhoz képest, hogy a Digimon csak a kifejezetten lányoknak tervezett Tamagotchi fiúkra kalibrált kvarcjáték-párjaként született meg, igen szép kalibert futott be. Hogy csak a számokat hozzam: a Survive már legalább a negyvenedik videojáték a franchise-ban (mobilos dolgok és remake-ek nélkül!), amely ezek mellett közel 500 anime-epizódot, 19 egészestés filmet, mangák, manhuák és képregények tucatjait, valamint alsó hangon is három különböző gyűjtögetős kártyajátékot is magában foglal. Már rögtön a cikk elején meg kell vallanom, hogy ennek az elképesztő médiadömpingnek csak elenyészően apró szeletét ismerem közelebbről, így előfordulhat, hogy például a történet egyes párhuzamait, utalásait nem értettem meg.
Szerencsére azt még így is állíthatom, hogy digimon-diploma nem alapkövetelmény az új játék megértéséhez: ahogy azt a széria megannyi tagja is tette, a Survive is mindent a nulláról indít el. Igen, ezúttal is egy csapat gyanútlan japán ifjoncot kísérhetünk el osztálykirándulásukra – ahogy azt megszokhattuk, hőseink az eseményekből sokáig mit sem értve átkerülnek a másik (ezúttal egyáltalán nem digitális) világba, ott megismerkednek az őket óvó jó, illetve az életükre törő gonosz digimonokkal, majd kis lényeik segítségével megpróbálnak visszajutni saját iskolájukba.
[+]
Ebből a vázlatos receptből igen sokféle programot (és egyéb médiát) sikerült már létrehoznia a Bandai által fizetett fejlesztőknek: volt ezek közt szerepjáték, verekedős játék és kártyajáték, láttunk már .hack-szerű MMO-szimulációt és valódi MMO-t egyaránt, a kifejezetten bizarr ötletekre vágyók pedig még versenyjátékban is meghajthatták a pokémon-átlagnál szerintem sokkal kevésbé aranyos bestiákat. A Survive sem akar járt utat járni: bár ezt a marketing sokán meglepő hatékonysággal titkolta, egy visual novelről van szó, amelyet nagyritkán négyzethálós terepen zajló digimon-csaták próbálnak érdekesebbé tenni. A heves rajongói ellenkezést is ez a titkolózás szülte: sok előrendelő túl későn szerzett tudomást arról, hogy ezúttal nem RPG vagy kalandjáték jelenik meg a Digimon logóval ellátva.
[+]
Egyrészt már csak az ilyen „félreértések” miatt sem feltétlenül éri meg előrendelni, másrészt pedig mi most már legalább tudjuk az igazságot: a Survive elsődlegesen egy visual novel. Egy átlagos végigjátszás körülbelül 25-30 órás játékidejének túlnyomó részét az apró lények sok tekintetben hasonló, más oldalról pedig teljesen idegen világába átkerült kölykök csevegése fogja kitölteni. A történet fix pontjain előkerülnek a klasszikus körökre osztott csaták is: általában egy-egy főellenféllel kell végezni ezek során, a győzelemhez szükséges fejlődést pedig a menüből indított, végtelenségig ismételhető „random” csatákban facsarhatjuk ki. Aki tehát minden ’monját maximumra akarná fejleszteni, az megteheti ezt, ha sokkal több órát beleöl a Survive-ba, mint az elvárt minimum – de ez olyan elképesztő monotonitást jelentene, amire én speciel nem voltam hajlandó.
[+]
A játék főszereplője egy Takuma nevű tipikus anime-gimnazista: egy homályos jófejségen kívül nincs személyisége, így aztán az alkotók reményei szerint majd minden játékos könnyen beleérzi magát a bőrébe. Ez bizonyos fokig még el is fogadható húzás, nem először látunk ilyet – ám ez szerintem csak akkor működhet jól, ha a többi szereplő kidolgozott, komplex karakter, akit a történet alakulásának megfelelően tényleg megkedvel vagy megutál majd a játékos. Sajnos a Digimon Survive-nak ez a bravúr nem sikerült: egyszerűen minden figurája olyannyira lapos, hogy egy mondatnál több nem szükséges teljes jellemzésükhöz. Tényleg minden karaktert számtalanszor láttunk már középszerű animében: két fő társunk az Okos Osztálytársnő, illetve a Lelkes, De Oktondi Haver lesz, de a partiban szerepel még a Pesszimista Tuskó, a Visítozó Szőke Lány, a Mogorva Báty és a Cserfes Húg kettőse, valamint a Túlontúl Óvatos Fickó is.
Másik világ
Ennek köszönhetően a Survive-nak szerintem csak akkor van esélye, hogy magával ragadja játékosát, ha az javarészt újonc a fiúknak szánt shounen animék világában, aki még meghatódik azon, hogy a barátság ereje mindent legyőz, és akit nem irritál, hogy egy könnyedén megnyert bossfight után 1) kiderül, hogy az ellenfél eleve mindent így tervezett, vagy 2) a harcot követő átvezető jelenetben seregeink halálközeli állapotban, rettegve várják a folytatást… Az viszont pozitívum, hogy a történet apróbb döntéseink egyesített következményeként néha elágazik, és így többféle végkifejletet is meg lehet nyitni – állítólag több karakter meg is halhat, ami egy Digimon-játékhoz képest meglehetősen sötét fordulat. Felteszem, ehhez kifejezetten rossz döntéseket kell sorban meghozni – én még nem tartok a játék legvégén, de nem fenyegetett ilyen esemény.
Biztos vagyok benne, hogy érdekesen is elő lehet azt adni, hogy egy csapat kamasz átkerül egy beszélni tudó, intelligens állatok által lakott világba. Sőt, egy-két Digimon-történetnek ez a bravúr szerintem korábban már sikerült is. A Survive sajnos nem tartozik ezek közé, ehhez egyszerűen nem történik elég dolog a történetben, és az egyes események is elnyújtottak, kiszámíthatók és sokszor logikátlanok is. A sztori ívét teljesen tönkreteszi, hogy a szereplők sokkal, de sokkal lassabban fogják fel az eseményeket, mint a játékos, így amikor már a harmadik ostoba elméletet rágják meg karakterünk valamiről, aminek természetét mi bő órája ismerjük, az bizony hamar idegesítővé válik. Nyilván én sem várom azt, hogy pár gimnazista különösebb sokk nélkül vészelje át azt, hogy egy bizarr szentélyt meglátogatva hirtelen átkerülnek egy másik világba (nem mellékesen ezzel elveszítve szeretteiket is), de ha azt – szó szerint – két perc alatt megemésztik, hogy mindegyiküknek lett egy beszédképes, halálig lojális harci állata, akkor talán nem kellene minden más piszlicsáré dolgon negyedórákat lamentálni.
[+]
Visual novelhez képest amúgy nagyon igényes kidolgozást kapott a játék, sokkal dinamikusabban mozog a kamera és több a karakteranimáció, mint ahogy azt a stílustól megszoktuk. A szimpla olvasgatós részek mellett vannak olyan szakaszok is, ahol a kurzort mozgatva kereshetünk a panorámaképen érdekességeket – karaktereket szólíthatunk meg és a háttérben levő dolgokat vizsgálhatjuk meg. Vörös felkiáltójel jelzi azokat, amelyekre bökve továbbgördül a sztori, de azok mellett is bőven lehet nézelődni. Sajnos ennek semmi értelme nincs: annyira semmitmondó dolgokat mond Takuma a megvizsgálható dolgokról, annyira érdektelen szövege van a társaknak ilyenkor, hogy ez csak időhúzásra szolgál. Akit kiemelten irritál az a japán szokás, hogy a karakterek más és más hangsúllyal is megismételnek, megrágnak minden információt, azok itt is összeszorított foggal nézik majd a nagy revelációk utáni jeleneteket, amelyekben egy kicsit átfogalmazva akár ötször is elhangzik ugyanaz…
[+]
Noha egy visual novelt a fentiek alapján akár temethetnénk is, a Digimon Survive-ban körökre osztott csaták is vannak. Ezekkel komoly gondom nem volt, bár az is biztos, hogy kreatívnak vagy újító szándékúnak sem nevezném az ütközeteket. A négyzethálós térképen az apró digimonok félelmetesen lassan manővereznek, fejenként két támadás vagy képesség közül tudnak csak választani. Oldalról vagy hátulról támadva nagyobbat sebzünk, és van egy csökevényes elementál-rendszer is a játékban, mechanikailag igen egyszerűek ezek az ütközetek. Nincsenek igazán különleges, esetleg dinamikusan változó pályák, nincsenek kombótámadások, a szárnyas lények sem repülnek, és a képességek közt nagyítóval kell keresni a nem-sebzőket, így a taktikázásnak nem sok szerep jut. A széria jó szokása a lények evolúciója, pontosabban digivolúciója, és ez itt sem maradt ki: igaz, ezúttal nem nekünk kell pátyolgatni az állatokat, hanem a forgatókönyv határozza meg, hogy melyik lény mikor kapja meg nagyobb verzióját. Ez amúgy nem permanens, hanem csata közben pár körre ölthetjük fel ezt az erősebb képességekkel rendelkező alakot.
[+]
Bár az állatokra lehet néhány bónuszt biztosító tárgyat pakolni, és az is csak rajtunk múlik, hogy a „Free Battle” helyszíneken hányszor ismételjük meg a fantáziátlan, monoton csatákat, a rendszer különösen érdekessé, trükkössé sosem válik – ellenben rémesen lassú, hiszen igen sok lény csak két mezőt tud lépni egy körben, ami a hatalmas pályákon azt jelenti, hogy sokszor nem is jutnak az összecsapások közelébe. Sebaj, legalább beszélgetni tudnak: a Shin Megami Tensei-játékokhoz hasonlóan ugyanis itt is bármikor megszólíthatjuk (a bossfightokat leszámítva) ellenfeleinket, és amennyiben teljesen véletlenszerű, logikátlan kérdéseikre jellemüknek megfelelően válaszolunk, bizonyos eséllyel csatlakoznak hozzánk – a történet mentén csatlakozó lényeken túl így lehet menazsériánkat bővíteni.
[+]
A Digimon Survive számomra méretes csalódás volt, és nem azért, mert nagy titokban végül visual novel lett. Igazából egyetlen tényleg jól sikerült része nincs a műfajban kiemelkedőnek számító körítést leszámítva – viszont mind története, mind pedig harcrendszere semmitmondó és jóindulattal is legfeljebb középszerű. (A körítést illetően azért meg kell jegyeznem, hogy angol szinkron nincs.) Az előző „nagy” Digimon-játék, a Cyber Sleuth sokkal szórakoztatóbb volt; ha valaki mindenképpen e furcsa lények társaságára vágyik, azt sokkal inkább tudom ajánlani kipróbálásra.
A Digimon Survive PC-re, PlayStation 4-re, Switch-re és Xbox konzolokra jelent meg.
Összefoglalás
Egy csapatnyi fiatal (meg egy öregember) egy japán hegyi szentélyben átkerül a furcsa, állandóan harcoló digimon állatok világába. Ezt a számtalanszor látott felütést ezúttal egy túlontúl lassú, és túlontúl klisés visual novel keretei közt mesélik el a fejlesztők – és a hamar bekövetkező unalmat még az archaikus harcrendszerrel zajló csaták sem feledtetik. Mindenképpen egyike a gyengébb Digimon-eresztéseknek.
A Digimon Survive legjobb megoldásai:
- A körítés nagyon igényes a stílushoz képest.
A Digimon Survive leggyengébb pontjai:
- Nem elég, hogy érdektelen a történet, de szörnyen lassú is,
- minden karakter egy kliséhalom,
- a harcrendszer túlontúl egyszerű.
