Új világvége, old chap

A posztapokaliptikus világok sorában az Atomfall kies Észak-Angliája a kifejezetten barátságos vidékek közé tartozik. Környes-körül zöldellenek a hegyek, kéklik felettünk a derült ég, és a klasszikus brit falusi házakon egyetlen zsindely sem áll csálén. Jó, persze, Wyndham falucskán kívül könnyen kapzsi rablóbandákba, sarlót lengető druida mészárosokba, netán meglepően aktívan szaladgáló húsevő növényekbe futhatunk, de hát ezt posztapokalipszis-veteránként az ember talán természetesnek is veszi. Emitt egy csendesen rothadó lezuhant helikopter maradék kincseit fosztogatja pár maszkos alak, az alagutak kék spóráktól derengő mélyén szörtyögő mutánsok húzzák meg magukat, a régi katonai bunkerekben pedig már nem szigorúan titkos kutatások zajlanak, hanem kereskedők vagy hadurak fészkelték be magukat. A kereskedelem szigorúan a cserére épül, fegyvereink általában rozsdás, rozoga darabok – de mivel úgy is alig találni lőszert, ez talán nem is akkora gond. A kolosszális betonfalak határain belül cselekvési szabadságunk teljes – előmozdíthatjuk bármelyik frakciók ügyét vagy levadászhatjuk őket, kijátszhatjuk egymás ellen akár a legfontosabb karaktereket is, és még a legjobban őrzött helyekre is belopakodhatunk. És mégis: hiába tűnhet talán annak, az Atomfall nagyon nem egy britre festett Fallout.

A játék a valóságban is megtörtént 1957-es Windscale reaktorbaleset következményeit gondolja tovább erősen fikciós eszközökkel. Az atomkatasztrófa a játékban sokkal komolyabbra fordult, ezért egyre nagyobb körzeteket kell betonfalakkal elzárni a külvilágtól. Hónapokon keresztül próbálta a brit katonaság kimenteni titkait a területről, de aztán feladták a harcot, és az utolsó rést is lezárták a betongyűrűn: aki bent volt, az benn is maradt, annyira, hogy bármiféle kommunikáció lehetetlenné vált a külvilággal. Mi pár évvel később – egy kevéssé eredeti megoldással – amnéziás idegenként térünk magunkhoz a zónában, és a rövidke felvezetést követően a játék ránk bízza, hogy mihez is kezdünk magunkkal az ismeretlen, de legalább roppant veszélyes vidéken. Akármerre is indulunk, hamar kiderül, hogy a zóna titkai még felderítésre várnak, és természetesen csak rajtunk múlik, hogy a vetélkedő hatalmak közül melyiket vezetjük győzelemre.

[+]

A kifejezetten szívós, jobbára épen megmaradt vörös telefonfülkéken keresztül a magát operátornak nevező hang Oberon felégetését követeli, a druidák kántálása pedig épp ellenkezőleg, Oberon szabadon eresztéséért epedezik – a rendfenntartásra beküldött, majd magára hagyott katonaságból fasiszta jellegű elnyomó erővé vált Protocol pedig jó ideig már pusztán az Oberon név ismeretéért is tarkónlőne bárkit. (Épp csak arról nem beszél senki, hogy mi vagy ki a fene is az az Oberon – de hát néhány titkot meg kell hagyni a játék legvégére…) Lehetőségből már így is sok akad, és akkor még nem beszéltünk az eredeti tudósgárda túlélőiről, a humanitárius erők életben maradt tagjairól, no meg a nagy elszigeteltségben messianisztikus elképzeléseket kialakító őrültekről, no meg az ő kívánságaikról. Szép kis karnevál alakul ki az előbb-utóbb egymással összeütköző tervekkel rendelkező karakterek küldetései között, és mire elérjük a hat eltérő befejezés valamelyikét, már egész biztosan magunkra haragítottuk a fél zónát.

[+]

Akárhogy is döntünk, előbb vagy utóbb, de minden út az Interchange-be vezet, ebbe a hatalmas földmélyi kutatóállomásba, amely egy mutánsokkal és robotőrséggel alaposan ellátott dungeon formájában jelenik meg. Végső szándékainktól függetlenül egyik fő feladatunk a balesetben megsérült rendszer helyreállítása lesz, ehhez pedig egy rakás nukleáris akkumulátort kell megszerezni és a helyére pakolni – ami a tényleges teendőinket illeti, ez lesz az egyik legfontosabb dolgunk az Atomfallban. Emellett persze elveszhetünk az irdatlanul sok egyszerű, de néha egész hangulatos mellékküldetés között is: Wyndhamban a pékasszony férjét elérte a druidák őrülete, a templomban véres gyilkosságot titkol a lelkész, és legyen akármilyen szigorú is a falut vaskézzel irányító Sims kapitány, az orra alatt dolgoznak a régi tudósok és az új kultisták egyaránt.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!