Új világvége, old chap

A posztapokaliptikus világok sorában az Atomfall kies Észak-Angliája a kifejezetten barátságos vidékek közé tartozik. Környes-körül zöldellenek a hegyek, kéklik felettünk a derült ég, és a klasszikus brit falusi házakon egyetlen zsindely sem áll csálén. Jó, persze, Wyndham falucskán kívül könnyen kapzsi rablóbandákba, sarlót lengető druida mészárosokba, netán meglepően aktívan szaladgáló húsevő növényekbe futhatunk, de hát ezt posztapokalipszis-veteránként az ember talán természetesnek is veszi. Emitt egy csendesen rothadó lezuhant helikopter maradék kincseit fosztogatja pár maszkos alak, az alagutak kék spóráktól derengő mélyén szörtyögő mutánsok húzzák meg magukat, a régi katonai bunkerekben pedig már nem szigorúan titkos kutatások zajlanak, hanem kereskedők vagy hadurak fészkelték be magukat. A kereskedelem szigorúan a cserére épül, fegyvereink általában rozsdás, rozoga darabok – de mivel úgy is alig találni lőszert, ez talán nem is akkora gond. A kolosszális betonfalak határain belül cselekvési szabadságunk teljes – előmozdíthatjuk bármelyik frakciók ügyét vagy levadászhatjuk őket, kijátszhatjuk egymás ellen akár a legfontosabb karaktereket is, és még a legjobban őrzött helyekre is belopakodhatunk. És mégis: hiába tűnhet talán annak, az Atomfall nagyon nem egy britre festett Fallout.

A játék a valóságban is megtörtént 1957-es Windscale reaktorbaleset következményeit gondolja tovább erősen fikciós eszközökkel. Az atomkatasztrófa a játékban sokkal komolyabbra fordult, ezért egyre nagyobb körzeteket kell betonfalakkal elzárni a külvilágtól. Hónapokon keresztül próbálta a brit katonaság kimenteni titkait a területről, de aztán feladták a harcot, és az utolsó rést is lezárták a betongyűrűn: aki bent volt, az benn is maradt, annyira, hogy bármiféle kommunikáció lehetetlenné vált a külvilággal. Mi pár évvel később – egy kevéssé eredeti megoldással – amnéziás idegenként térünk magunkhoz a zónában, és a rövidke felvezetést követően a játék ránk bízza, hogy mihez is kezdünk magunkkal az ismeretlen, de legalább roppant veszélyes vidéken. Akármerre is indulunk, hamar kiderül, hogy a zóna titkai még felderítésre várnak, és természetesen csak rajtunk múlik, hogy a vetélkedő hatalmak közül melyiket vezetjük győzelemre.

[+]

A kifejezetten szívós, jobbára épen megmaradt vörös telefonfülkéken keresztül a magát operátornak nevező hang Oberon felégetését követeli, a druidák kántálása pedig épp ellenkezőleg, Oberon szabadon eresztéséért epedezik – a rendfenntartásra beküldött, majd magára hagyott katonaságból fasiszta jellegű elnyomó erővé vált Protocol pedig jó ideig már pusztán az Oberon név ismeretéért is tarkónlőne bárkit. (Épp csak arról nem beszél senki, hogy mi vagy ki a fene is az az Oberon – de hát néhány titkot meg kell hagyni a játék legvégére…) Lehetőségből már így is sok akad, és akkor még nem beszéltünk az eredeti tudósgárda túlélőiről, a humanitárius erők életben maradt tagjairól, no meg a nagy elszigeteltségben messianisztikus elképzeléseket kialakító őrültekről, no meg az ő kívánságaikról. Szép kis karnevál alakul ki az előbb-utóbb egymással összeütköző tervekkel rendelkező karakterek küldetései között, és mire elérjük a hat eltérő befejezés valamelyikét, már egész biztosan magunkra haragítottuk a fél zónát.

[+]

Akárhogy is döntünk, előbb vagy utóbb, de minden út az Interchange-be vezet, ebbe a hatalmas földmélyi kutatóállomásba, amely egy mutánsokkal és robotőrséggel alaposan ellátott dungeon formájában jelenik meg. Végső szándékainktól függetlenül egyik fő feladatunk a balesetben megsérült rendszer helyreállítása lesz, ehhez pedig egy rakás nukleáris akkumulátort kell megszerezni és a helyére pakolni – ami a tényleges teendőinket illeti, ez lesz az egyik legfontosabb dolgunk az Atomfallban. Emellett persze elveszhetünk az irdatlanul sok egyszerű, de néha egész hangulatos mellékküldetés között is: Wyndhamban a pékasszony férjét elérte a druidák őrülete, a templomban véres gyilkosságot titkol a lelkész, és legyen akármilyen szigorú is a falut vaskézzel irányító Sims kapitány, az orra alatt dolgoznak a régi tudósok és az új kultisták egyaránt.

Atomfallout?

Néhány alapvető tekintetben az Atomfall tényleg a Fallout-szériára hajaz – de legalább ennyi eltérő komponense is van, amelyek kombinációja végül teljesen más játékmenetet eredményez. Az Atomfall például nem mondható RPG-nek, mert fejlődési rendszere rém primitív: a fontosabb karakterek fészkének mélyén, illetve az egykori nukleáris intézetekben található ampullák begyűjtése ad képességpontokat, amelyeket aztán apró, nem egyszer felesleges bónuszokra válthatunk be. Ezen felül nincs semmiféle karakterfejlődés, ráadásul még ezek a skillek is javarészt értelmetlenek – ölni tudnék egy tárgylista-növelőért vagy gyorsutazásért, de hát ilyesmi nincs a játékban. Akad viszont egy craftolási rendszer, amivel gyógyszereket és gránátokat lehet készíteni, és egy képességgel a fegyverek minőségén is javíthatunk, de ezek az én végigjátszásom során ritkán használt lehetőségek voltak – szinte kizárólag csak a HP-t töltő gézeket gyártottam (már amikor volt helyem ezekre), és mivel sikerült összevesznem az illetővel, akitől a fegyverjavítás tudománya megszerezhető lett volna, egyszerűen elestem ettől a lehetőségtől.

[+]

Hogy a játékos karaktere ne tehessen szert túlerőre, a designerek nagyon durva limitekkel pakolták tele az Atomfallt – például ezért nincs semmilyen pénzalternatíva a játékban. Hátizsákunk nevetségesen kicsi, de még az ezen kívül tárolt komponensek és lőszerek mennyisége is botrányosan korlátozott – a játék első óráiban persze minden töltény kincsnek számít, de és úgy az ötödik játékórától kezdve szinte mindennel tele voltam, így temérdek hasznos cuccot kellett hátrahagyni. Mivel az ellenfelek sebzése igen brutális, muszáj lopakodni, jól védhető helyre csalni az ellenfeleket, majd fejlövésekkel elintézni őket. (A mutánsokra a tűzfegyverek alig hatnak, őket valami közelharci eszközzel kell szétverni.) Ez eleinte izgalmas, de amint kitanuljuk a meglehetősen ostoba gépi AI gyenge pontjait, onnantól kezdve gyerekjáték akár tíz, minden taktika nélkül, egyesével támadó katonát vagy druidát kilőni egy ajtó mögött meglapulva. És ha minden kötél szakad, hát olyan egyszerű elfutni és elbújni az üldözők elől, hogy nem sok gondunk lesz a túléléssel.

[+]

Sajnos az Atomfall minden része túl lett egyszerűsítve: nincsenek például extra felszerelések – nemhogy páncélok, de még extra hátizsákok sem léteznek, sőt, még valami sötétebb ruhát sem vehetünk fel, amivel mondjuk éjszaka jobban lehetne lopakodni. De hát miről is beszélek, itt nincs éjszaka – a játék nem kezeli az idő múlását, és amúgy az időjárás sem változik. Minden zóna teljesen statikus, abban csak a különféle, általában négyfős osztagok járják a végtelenségig scriptelt útvonalaikat. A játék legjobb része az, hogy küldetéseit nem szájbarágósan tálalja, hanem pletykákat, iratokat, kihallgatott információkat gyűjtögetünk eltérő témákról, majd totális nem-linearitással követhetjük bármelyik értesülést. Szintén remekül működik, ahogy az NPC-k a térképeinkre rajzolgatnak, bejelölve fontosabb helyszíneket, vagy akár csak azt, hogy „ott van valami, de nem tudom pontosan, hogy mi”. A felderítés élményei így kiváló marad, és ez volt az, ami végighajtott a rövidke kalandon (nekem 13 óra volt elérni a stáblistát). Más tekintetben azonban az Atomfall furán működik: akár boltokban, akár a legfontosabb karakterek szobáiban szabadon fosztogathatunk például.

[+]

Az Atomfall egyetlen komponense sem éri el a kiváló minősítést: a harcokat a revolveres fejlövésektől és az íjászkodástól eltekintve nem élveztem, a közelharc különösen irritáló a blokkolás hiánya miatt, a lopakodás és a gyenge AI kombinációja pedig igen könnyűvé teszi a túlélést. Noha bőven vannak gyenge pontjai a grafikának (a karaktermodellek például nem valami kidolgozottak), a belső helyeken, és főleg az Interchange-ben a minőségi bevilágítás roppant hangulatos látványt teremt. A szinkron is jól sikerült, megtömve annyi brit kifejezéssel, akcentussal és utalással, amennyi csak belefért – igaz, a Falloutok metsző politikai szatírája teljesen hiányzik belőle. Ahogy említettem, az Atomfall minden téren le lett egyszerűsítve, így tudása, tartalma össze sem hasonlítható a Falloutokkal, vagy mondjuk a Stalkerekkel. Game Passon „ingyen” kipróbálva tökéletesen kitölt néhány estét, de máskülönben csak valami leárazásnál érdemes beszerezni – vagy akkor, ha tényleg egy kevéssé komplex lopakodós akciójátékra vágyunk.

Az Atomfall PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, valamint Xbox konzolokra jelent meg. A játék része a Game Pass előfizetésnek.

Összefoglalás

A szokásosnál zöldebb posztapokaliptikus világ, ahol alig öt év alatt Mad Max-világgá vált a kies Anglia, eltérő frakciókkal, primitív cserekereskedelemmel és rengeteg titokkal. E világot élvezetes felderíteni, de az Atomfallt minden más tekintetben túlságosan leegyszerűsítették: nem élvezetes a gunplay, kifejezetten gyenge a közelharc, a lopakodás és elfutás pedig aduász megoldásként működik.

Az Atomfall legfőbb pozitívumai:

• Szabad felfedezés, nem szájbarágós küldetésekkel;
• a frakciókkal való viszony teljesen szabadon alakítható;
• az Interchange igen hangulatos helyszín.

Az Atomfall legnagyobb hiányosságai:

• Minden téren le van egyszerűsítve;
• a harc nem valami élvezetes;
• irritálóan kevés hely a zsákmánynak;
• nem lehet szakosodni a karakterrel, alig van fejlődés.

Bényi László