We, kings
Tizenhárom évet és egy seregnyi epizódot követően nem hiszem, hogy különösebben részletes felvezetőt kellene írnom a tizenkettedik, fővonalbeli új Assassin’s Creedhez. A nyílt világú, ikonokkal telitömött térképet használó akciójátékok egyik első tagja mára igazi kolosszussá nőtte ki magát. Stúdiók tucatjai, fejlesztők ezrei dolgoznak minden felvonáson, egyensúlyozva az újítási vágy és a sikerrecepthez való ragaszkodás között. A tavalyi évet kihagyta a sorozat, így most feltehetően még többen várják a Valhallát, a sok változást beígért epizódot, amely ezúttal a vikingeket, és rajtuk keresztül a IX. századi Britanniát mutatja be.
Hősünk, Eivor (ezúttal is lehet férfi vagy nő, de most valamiért bármikor válthatunk is a verziók között) egy igazi harcimádó, gyorsharagú viking harcos. Persze nem egy bumburnyák izomtömegről van szó, hisz Eivor emellett költő is – ráadásul természetesen a nyakába szakad a feladat, hogy cselekedeteivel megszabja a történelem menetét. Karakterünk döntései a korábbiaknál jobban hatnak ki az eseményekre, de azért Telltale-féle elágazásokat, radikálisan eltérő végkifejletet nem várhatunk. Lényegében azt szabhatjuk meg, hogy Eivor meddig megy el a dicsőség hajszolása, a rokonokhoz és a klánhoz fűződő hűség, illetve ellenfelei megbüntetése terén.
Az Assassin’s Creedektől szokatlanul igényes felvezető Eivor gyermekkorában játszódik, bemutatva, hogy milyen kegyetlen is az északi törzsek élete és halála. A „rendes” játék egy bő, csatával teli évtizeddel később kezdődik, amikor Eivor már a Holló-klán egyik legismertebb harcosa. Fogadott testvére, Sigurd egy elképesztő, hároméves rablóhadjáratról tér vissza; az orosz városok és a mediterrán világ kincsei mellett néhány ismerős szerelést viselő arab úriemberrel a társaságában. Némi perpatvart és egy igen brutális párviadalt követően Sigurd elhatározza, hogy neki a fjordok világa már nem elég, és inkább elhajózik nyugatra, hogy saját birodalmat kanyarítson ki a szászok, anglik, jütök, kelták, dánok és a többi törzs által újra és újra feldarabolt egykori római provinciában, Britanniában.
Az első település létrehozása még viszonylag egyszerű feladat, de amikor Sigurd egy rejtélyes küldetésre indul, a falu életben tartása Eivor – és a játékos – feladata lesz. Nagyjából itt engedi el a játék a kezünket: innentől kezdve Britannia hatalmas keleti királyságait teljesen szabadon járhatjuk be – gyalog, lóháton, avagy viking sorhajóval. A feladataink nem lesznek radikálisan mások, mint a sorozat korábbi részeiben, de a tálalás igen sokat javult az elődökhöz képest.
Az előző Assassin’s Creed, az ógörög aranykorba helyezett Odyssey a bombasztikus helyzetek hajszolásáról szólt – hősünk már 15 óra után valódi szuperhősként mészárolt le szemvillanás alatt egész helyőrségeket, sokmilliós sebzéseket leadva, néha láthatatlanul osonva, máskor lángoló szigonyt lóbálva. Fegyverünk előtt küklopszok és minotauruszok estek el, a DLC-kben pedig már isteneket is móresre tanítottunk. A Valhalla nem kér ebből. A Valhalla világa koszos, sáros és latyakos .Az Akropolisz márványtemplomai helyett sárkunyhókat és téglából emelt apátságokat és lelakott római kori romokat és a szinte állandó háború hatására szinte tövig rombolt kastélyokat találunk mindenütt. Dekadenciának csak ritkán találni nyomát, ahol pedig mégis felhalmozódott némi kincs, hát az tökéletes célpont lesz egy viking rablóhorda számára.
Ez a földhöz ragadtság remekül áll a Valhallának. A trailerek alapján nem gondoltam, hogy ez a mind anyagiakban, mind morálisan szegény környezet ilyen érdekes lesz, de szerencsére Britannia tökéletesen működő ellenpontja Athénnak és Spártának. Élveztem, hogy Eivor nem egy terminátor, hogy az életerőt nem százezrekben mérik, hogy alaposan visszavettek a természetfelettiből. A kevesebb néha több, és az Odyssey vakító fényűzősége után, úgy érzem, pontosan erre volt szükség.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
