Új hozzászólás Aktív témák

  • #71562240

    törölt tag

    válasz #71562240 #49705 üzenetére

    Előzmények:
    (#49702) kammerer
    (#49705) kammerer

    Második rész:

    ----------------------------

    A fekete macska farka II.

    - A High Fidelity kritériumai - II.

    Cikkem első részében arról értekeztem, hogy amikor a High Fidelity
    kritériumait kutatjuk, akkor úgy érezzük, mintha elsötétített szobában
    kergetnénk egy fekete macskát. A probléma (és a macska)
    megközelítésének három módozatát taglaltam. Az első lett volna az
    úgynevezett lánc-analógia ("minden lánc csak annyira erős, mint a
    leggyengébb láncszeme"), de ez sokkal jobban sántít, mint a hasonlatok
    többsége. Másodiknak a műszaki-auditív korrelációt tettem kritika
    tárgyává, és azt találtam, hogy a paraméterek nem modellezik elég jól
    a valóságot. Harmadik nekifutásra azt firtattam, mennyire lehet
    megbízni a szaktekintélyekben: a konstruktőrökben, az elméleti
    szakemberekben, a hangmérnökökben, illetve a zeneművészek fülében és
    (hogy ne kerülgessem, mint macska a forró témát) az audio-újságírók
    ítéletében. A helyzetet meglehetősen sötétnek festettem le. Most, a
    második részben csak egyféleképpen próbálom fülön csípni a macskát:
    egy olyan módszerrel, amelyet jobb híján tapasztalati megközelítésnek
    nevezek. Madách Imre, miután Az ember tragédiájában tizenöt színen
    keresztül halálosan elkeserít bennünket, a végén egyetlen mondattal
    próbál lelket verni belénk: "Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál."
    Nagy drámaírónkhoz képest zsenerőz az ismeretlen pesti viccköltő,
    akinek mindig két híre van, egy jó meg egy rossz (habár a kettőnek az
    aránya nem éppen fifti-fifti). Ami engem illet, én három fejezetnyi
    aggályoskodás után adagolok egy optimista zárófejezetet. Ez éppen 25
    százaléknyi derűlátás - igazán nem is rossz arány.

    *

    Azzal kezdem, hogy visszamenőleg rehabilitálom az előző három
    "megközelítési módot". A lánc-analógiát nyilván nem szabad szó szerint
    és túl komolyan venni, de azért mint irányelv, helytálló lehet. Hiszen
    a gyakorlatban folyvást az egyes láncszemek erejét próbálgatjuk, és
    igyekszünk jobbra, erősebbre cserélni hol a hangsugárzót, hol a
    lemezjátszót, hol az erősítőt, hol a többit. Amelyiken a legkevesebb
    pénzzel a legtöbbet tudunk javítani, az a leggyengébb láncszem.
    (Vagyis utólagos a bölcsességünk, akárcsak az egyszeri gombavizsgálóé,
    aki onnan tudja, melyik a bolondgomba, hogy attól a kuncsaft mindig
    megbetegszik.)
    Önmagában véve a műszaki megközelítés sem elegendő - de már azt a
    puszta tényt, hogy vannak készülékeink, jobbak és rosszabbak, már ezt
    is a "paramétereknek" köszönhetjük. És a mérnökök újabban egyre
    okosabb kérdéseket intéznek a Természethez...
    A tekintélyérvek, önmagukban véve, nevetségesek és ostobák, ez
    igaz. De ha tényleg nem bízunk meg a konstruktőrökben, a kutatókban, a
    hangmérnökökben, akkor miért, hogy mégis minduntalan konzultálni
    akarunk velük?! Miért tesszük próbára újból és újból zeneművész
    barátaink fülharmóniáját?! (És miért fogadják meg mégis annyian a
    hifi-újságok tanácsait?!)
    Lehet, hogy az egyes érvek, szempontok és szaktekintélyek
    külön-külön csődöt mondanának, de ha következetesen figyelembe vesszük
    valamennyit, akkor mégiscsak közelebb kerülünk az igazsághoz? Ez annál
    is inkább így lehet, mert (mint a figyelmes Olvasó bizonyára
    észrevette) az általam körvonalazott megközelítési módok átfedésben
    vannak, nem lehet őket élesen elválasztani egymástól - és a hétköznapi
    tapasztalattól.
    Tudok egy próbát, jobban mondva egy gondolatkísérletet, a jobb
    módúak tényleg el is végezhetik. Cseréljük vissza hifi-készülékeinket
    az 1-2-5 évvel ezelőtt használt példányokra. Véleményem szerint
    Olvasóim többségének nagyon-nagyon nem fog tetszeni a zene,
    fellélegeznek majd, amikor újra visszaállnak a jelenlegi hifijükre.
    Tehát akkor mégiscsak van értelme a "természethűség" fogalmának?
    Mégiscsak útbaigazít a lánc-analógia, a valóságot tükrözik a
    paraméterek, meg lehet bízni a különféle szakértőkben? Mégiscsak
    létezne a Fekete Macska?
    Vagy talán nem is csak egyetlen Fekete Macska létezik, hanem egy
    cica, két cica, száz cica, jaj, és tudtunkon kívül néhányat - ki
    többet, ki kevesebbet - már meg is fogtunk belőlük? Jó volna tudni,
    hogyan csináltuk. Megpróbálom rekonstruálni a macskafogás folyamatát.
    Nem állítom, hogy ismerem a High Fidelity összes kritériumát - de
    ismerni vélem bizonyos kritériumait. Azt tapasztaltam, hogy ezek néha
    külön-külön is beválnak, együttvéve pedig igen gyakran a helyes
    irányba terelnek. Igyekszem felidézni őket. Lássuk a macskát.

    Két stádium

    Hadd különböztessem meg mindenekelőtt a High Fidelity két
    stádiumát. Nem válnak el élesen egymástól, de azért fel lehet ismerni
    őket.
    Az első, mindenki által ismert stádiumban a zene "jól szól".
    Vannak "mélyek" és "magasak", fel lehet ismerni a különféle hangszerek
    hangját, egyáltalán: a berendezés lesugározza a zenemű teljes
    információtartalmát. (Habár ezt sohasem tudhatjuk biztosan. Elég
    kicserélni egy hangszedőt, hogy olyan szólamokat ismerjünk fel a
    zenében, amelyeknek létezéséről addig fogalmunk sem volt. Hacsak nem
    partitúrával a kezünkben fülelünk.) Ez a "korszerű elektroakusztika"
    világa, amelybe a közhasznú hifi-tornyokkal, a DIN 45500 szabvánnyal
    válthatjuk meg a belépőjegyet. Aki ebben a világban él, úgy képzeli,
    hogy a még drágább és még jobb készülékek "még jobban szólnak"; a
    mélyek "még mélyebbek", a magasak "még magasabbak és "még
    tisztábbak" lesznek. Ennél tovább nemigen terjednek a képzetei.
    Nehezen fogja megérteni, hogy létezik a High Fidelitynek egy másik
    stádiuma is, amelyben nem annyira a zene információtartalmát
    reprodukáljuk, mint inkább a zenehallgató embert szembesítjük a
    zenei-akusztikai történéssel. Ezt a fajta élményt a hifi-tornyok
    tulajdonosai nem ismerhetik; a stúdió-emberek se nagyon. Ebben a
    stádiumban sem veszíti el fontosságát a magas- és mélyátvitel, a
    torzítatlanság stb., de ezek valahogy másodlagossá válnak, helyükbe
    térérzet és arányérzet lép. Nem állítom, hogy most aztán "jelen
    leszünk" a koncerten, de - és ez nagyon fontos! - azt kell éreznünk,
    hogy az itteni hangkép úgy aránylik az ottanihoz, mint a szobánk
    mérete a koncertterem méreteihez. A hangerő most sem nagyobb, mint az
    első stádiumban volt, és mégis, az ember a teljes testfelületével ki
    tudja tenni magát a zene áradatának.
    Hangsúlyozom, hogy nem a lárma nő. Én úgy interpretálom a dolgot,
    hogy ha a hangátvitel bármilyen szempontból is egyenetlen (azaz torz),
    akkor egyes részletei már igen kis hangerőn is kellemetlenül hangossá
    válhatnak, holott a zene - tehát a hangkép törzse - viszonylag halk.
    Ilyenkor a zene egyszerre túl sok és túl kevés. Ha viszont a hangkép
    nagyjából kiegyenlített, akkor nem kell túlságosan felerősíteni, mégis
    elegendően hangosnak hat, hiszen minden regiszterében azonos a
    hangereje. Ezzel azt akarom mondani, hogy ha a családtagjaink és a
    szomszédaink eddig elviseltek bennünket, akkor ezután sem fognak
    többet panaszkodni. A High Fidelity két stádiumát nem a hangnyomás
    mértéke különbözteti meg egymástól. Többet ésszel, mint hangerővel.

    Nyiss nekem tért!

    Azt mondtam: térérzet. A sztereofóniát úgy idézzük elő, hogy két
    pontot, két hangsugárzót jelölünk ki a térben. Ezek elvileg
    egydimenzós hangképet kell hogy szolgáltassanak. Egyetlen dimenziónak
    két irány felel meg: a "jobbra" és a "balra" - és valóban, a kommersz
    hifi-berendezések egydimenziósan szólnak, kétirányú sztereofóniát
    produkálnak. És a zene bizony tényleg a hangsugárzókból jön, úgy,
    ahogyan azt a múltkoriban az én akusztikusom állította. Pedig
    egyáltalán nem szükségszerű, hogy így legyen. A hangfelvételek
    iszonyatosan sok információt hoznak magukkal a felvétel színhelyéről,
    és a hangmesterek minden igyekezete kevés ahhoz, hogy ezt az
    információáradatot kiirtsa. (Pardon.) Már viszonylag olcsó készülékek
    is képesek rá, hogy feltárják a hangfelvétel második dimenzióját,
    "színpadmélységét", amelynek értelemszerűen az előre-hátra irányok
    felelnek meg. A kis Heybrook HB1 ízelítőt ad ebből az élményből: nem
    két pontból szól, hanem egy összefüggő légtérből, és zenéjének nemcsak
    szélessége, de mélysége is van.
    Ha idáig eljutottunk, hamar fel fogjuk fedezni a zene harmadik
    dimenzióját (amelyre egyébként manapság még alig-alig van
    pszichoakusztikai magyarázat!), nevezetesen, hogy a zene nem
    feltétlenül a hangsugárzók magasságából szól, hanem jóval magasabbról;
    olykor a teljes hátsó szobafalat lefedi. Tessék próbát tenni az
    Ortofon 0003-as tesztlemez I/6. számával. Kórust és orgonát hallunk
    róla, valamint egy kőtemplom akusztikáját, amelynek a mennyezetig kell
    érnie!
    Véleményem szerint a High Fidelity egyik legfontosabb kritériuma,
    hogy a zene teljesen leváljon a hangsugárzókról. Mintha csak két ládát
    vagy fiókosszekrényt látnánk: ott vannak ugyan, de semmi közük a
    zenéhez. Ezt az effektust némiképpen imitálni lehet azzal, hogy durván
    megvágjuk a rendszer basszusátvitelét. Tapasztalataim szerint ha nem
    érezzük dohogni a hangsugárzónk rezonanciafrekvenciáját, akkor a
    hangkép függetlenebbé válik a dobozoktól, de persze változatlanul két
    pontból fog szólni, és szétesik (!). Ha viszont a két hangkép közül
    egyiknek sem rosszabb a basszusa, akkor érdemes arra koncentrálni,
    hogy melyik szól inkább a "levegőből". Később csaknem bizonyosan
    igazolódni fog, hogy ez a hangkép a kellemesebb és a természethűbb.
    A térérzet nem egyetlen paraméterrel, hanem paraméterek
    sokaságával függ össze. Előbb a hangsugárzó rezonanciáját említettem.
    Ez csaknem minden evilági hangsugárzó zenéjében jelen van. (Az igazán
    jól csillapított mélysugárzónak hamar elfogyna a basszusa. Az olyan
    basszus, amely csillapítva is van, meg még mélyre is megy,
    nagyon-nagyon sokba kerül.) A hangsugárzók rezonanciáját -
    helyesebben: a legalsó rezonanciájukat - mindenki jól ismeri. De
    minden egyéb hangátviteli eszköznek is megvannak a maga rezonanciái. A
    rezonancia nem okvetlenül mechanikai jelenség: ismerjük az elektromos
    megfelelőit! A lemezjátszó-futómű vagy a hangkar, de éppígy az erősítő
    vagy a kábelezés (!) is okozhat rezonanciát vagy rezonancia gyanánt
    interpretálható effektust. Ez általában szimmetrikusan, mindkét
    csatornán jelentkezik, vagyis monó jelet szolgáltat. Ha ki tudjuk
    oltani, a hangkép sztereóbb lesz, azt érezzük, hogy függetlenebbé
    válik a hangsugárzótól. A térérzet mindenesetre olyan jelenség, amely
    kényes az amplitúdó- és fázisátvitel minden elképzelhető és el nem
    képzelhető hibájára. Érdemes nagyon-nagyon figyelni rá!

    Zenével élni

    A hanglemez idejétmúlt találmány. Legnagyobb hibája, amelyet
    mindenki jól ismer, a lemezzaj: egy kellemetlen, intenzív
    sercegés-pattogás, amely úgy tapad a zenére, mint kutyára a bogáncs...
    Hadd álljak elő egy meglepő közléssel: ez a sercegéspattogás
    tökéletesen elviselhető maradna, ha nem találkozna az olcsó
    lejátszóberendezés hasonló hatású hibáival! A brutális sercegésért
    elsősorban a kommersz lemezjátszók felelnek, de a közhasznú erősítők
    és persze a hangsugárzók is megteszik a magukét. Jó átlagos minőségű
    berendezésen lejátszva, a hanglemez o1y kevéssé serceg, hogy nem
    zavarja a zeneélvezetet. Annál kevésbé, mert a zene (=sztereofónia)
    hátrébbról, a térből jön, a sercegés pedig (=monó zörejek) csaknem
    kizárólag a hangsugárzókból. A préshibák, a karcolások már
    kellemetlenebbek, de tisztességes berendezésen még ezeket is el lehet
    viselni, és ugyanez vonatkozik a lemeztorzításokra is. Ha zavaróan
    nagy a lemezzaj: a hiba az Ön rendszerében van! Tudom, hogy ezt sokan
    nem fogják elhinni, de én se hittem el addig, amíg csupán olvastam
    róla, s nem éltem át. Az, hogy mennyire lehet elviselni a lemezzajt,
    igen fontos hifi-kritérium.
    Szeretnék egy másik babonát is eloszlatni, egy olyan babonát,
    amelyben jómagam is sokáig hittem. Hifisták gyakran mondogatják, hogy
    "minél jobb a berendezés, annál rosszabbul szól a zene". Ezzel a
    paradoxonnal azt akarják kifejezni, hogy a jóminőségű
    lejátszóberendezés úgyszólván kinagyítja a hibákat. Ez a jelenség
    azonban csak az Első Stádiumra jellemző, a kommersz készülékekre, a
    hifi-tornyokra, a házigyártmányú berendezések többségére. Habár éppen
    nemrégiben hallottam panaszkodni egy barátomat (méregdrága berendezése
    van, az elején egy DD-lemezjátszóval!), hogy az ő összes hanglemeze
    közül csak egyetlen egy szól jól; egy különleges demólemez, a többit
    sajnos nem jó hallgatni...
    Később, amikor eljutunk egy magasabb színvonalra, s főleg, amikor
    rendbe tesszük a lemezjátszónk ügyét, ez a tendencia megfordul, és
    helyreáll a dolgok természetes rendje: minél jobb a berendezés, annál
    szebben szól a zene. Hogy a jobb berendezés a hibákat is kinagyítja?
    Persze! Kinagyítja - de nem dörgöli az orrod alá! Felveszi a
    hibajegyzéket és diszkréten a kezedbe csúsztatja, anélkül, hogy
    elterelné figyelmed a muzsikáról!
    Hanglemez - általában erről beszélek, minthogy a Compact Disc
    világában még nem érzem magam járatosnak. De valószínűleg LP-re is,
    CD-re is igaz, hogy sokkal többet tudnak, mint amennyit mi ki tudunk
    facsarni belőlük. Mindenkinek vannak széphangú lemezei meg (főleg)
    csúfhangú lemezei. Ha össze akarsz hasonlítani két hifi-berendezést,
    melyik lemezedet fogod feltenni? Ugye, hogy a legszebb hangút, a
    "demót" veszed elő és azt mondod: amelyik rendszeren szebben szól, az
    a jobbik... Most én egy kiegészítő módszert ajánlok. Ha szeánszra
    indulsz, vidd magaddal a legcsapnivalóbb lemezedet is: amelyik
    rendszeren e1viselhetőbben szól, az a jobbik! (Valójában persze
    mindkét módszert alkalmazni kell.)
    Az előző motívumhoz még annyit, hogy a High Fidelity sohasem
    szolgáltat teljesen torzításmentes hangot. (Habár nekem titokban az a
    véleményem, hogy a torzítások egy része már eleve "be van építve" a
    zenébe. A hegedű mellékzörejei, goromba vonóindításai néha élőben is
    csúnyák, közelmikrofonozva még csúnyábbak. A terem csörgővisszhangjai
    pedig hűségesen utánozzák, az az, hogy jó előre felidézik a hanglemez
    belsőbarázda-torzítását, az erősítő túlvezérlődését.) Zenehallgatás
    közben időről időre hallani fogunk olyan hangokat, amelyek nem
    kellemesek, tehát tudatunk alá kell nyomni, magyarán: el kell viselni
    őket. Sávszűrőkkel semmire se megyünk, az auditív irritációkkal együtt
    az elevenséget is kiszűrnénk a zenéből. Nyugodtan tekinthetjük a High
    Fidelity egyik fontos kritériumának, hogy többnyire az a rendszer a
    jobbik, amelyik nem hagyja magát felidegesíteni a rossz műsoranyag
    által, és mindig legalább elviselhetően szól.
    Ugyanez hosszabb távon: a hallgathatóság kritériuma. A
    legkáprázatosabb hifi sem ér semmit, ha rövid idő elteltével
    fárasztóvá válik. Hogy ki mitől és mennyi idő alatt fárad ki, ez
    szélsőségesen szubjektív dolog, ráadásul a pillanatnyi hangulatunktól
    is függ. De ha számon tartjuk, hogy valamely berendezéshez hányszor
    ültünk oda zenét hallgatni, és hányszor álltunk fel egy félóra múlva
    azzal, hogy "ma valahogy nincs kedvem hozzá", akkor a szubjektív
    adalékok szép lassan objektív ítéletté kristályosodnak. Mielőtt
    megvásárolnátok egy-egy drágább készüléket, próbáljátok meg
    kölcsönkérni, vagy ugyanannak a típusnak egy másik példányát
    kölcsönképpen megszerezni, és hallgassatok rajta végig legalább 20
    lemezt. (CD játszók potenciális tulajdonosai, ez nektek is szól!)
    Gyanakvással kell fogadni az "elsöprően" jó hangzást, az agresszív
    hifit, amelyre "oda muszáj figyelni", még akkor is, amikor a zenében
    éppen semmi sincs, ami hangsúlyt érdemelne. Ez 20-30 percig izgalmas
    és szórakoztató lehet, de milyennek hallod majd 2 óra múltán? Pláne a
    jövő héten vele eltöltött 2 óra múltán? Elismerem, hogy amit mondok,
    az elsősorban komoly zenére, másodsorban dzsesszre, harmadsorban a
    "klasszikus" slágerzenére vonatkozik, s csak negyedsorban a tisztán
    elektronikus popzenére (abban mások a normák és az abnormák), de azt
    hiszem, a hallgathatóság kritériuma a könnyűzenei műfajokban sem
    veszti érvényét. A High Fidelitynek az az egyik legfőbb mércéje, hogy
    mennyi ideig hallgatható.
    És hogy mekkora hangerővel hallgatható. Nem, nem jól mondom: az a
    fontos, hányféle hangerővel hallgatható. Bizonyára észrevettétek már,
    hogy a legtöbb hifi-berendezésnek van egy hangerő-optimuma. Ennél
    hangosabbra állítva már csörömpöl a zene, halkabbra véve pedig
    lapossá, érdektelenné válik. Ez részben az arányérzékünkkel
    magyarázható. A karmester sem veheti tetszőlegesen hangosra a
    fortisszimót, halkra a pianisszimót, minthogy tekintettel kell lennie
    a terem méreteire, a zenekar összetételére és egyéb körülményekre.
    Ugyanígy a lakószoba mérete, akusztikája, valamint a saját zenei
    ízlésünk is meghatároz egy optimális sávot, amelyen belül a forték és
    a pianók még éppen arányban állnak egymással. De hogy ez az optimális
    hangerősáv mennyire széles, az nemcsak a lakószoba akusztikájától,
    nemcsak a zenei ízlésünktől, nemcsak a szomszédaink tűrőképességétől
    függ, hanem igen nagy mértékben a hifi-berendezésünk minőségétől is.
    Minél jobb a hifi, annál kötetlenebbül bánhatunk a
    hangerő-szabályzóval. A High-Fidelitynek ezt a kritériumát, sajnos, a
    szeánszokon nemigen lehet figyelembe venni.
    Még aki csak a lehető legegyszerűbb módon hasonlít is össze két
    erősítőt, lemezjátszót stb., az is ösztönösen ügyelni fog rá, hogy a
    hangerejük nagyjából azonos legyen, ami pedig a Hifi Magazin
    gyakorlatát illeti, mi az AB-vaktesztek előtt hangnyomásmérővel is
    ellenőrizzük a hangerőt, hiszen csak így lehet közös nevezőre hozni a
    kétféle hangképet. (Ismert jelenség, hogy "a hangosabbik jobban
    szól".) Ez egy kötelező procedúra, része annak a szertartásnak,
    amellyel a teszt objektivitását, elfogulatlanságát biztosítjuk. Így
    azonban csak azt tudjuk megítélni, hogyan szólnak a tesztkészülékek
    egy bizonyos, előre meghatározott hangnyomásszinten. Nem derül ki,
    melyikük tudna hangosabban is kellemesen szólni.
    Vagy halkabban is kellemesen - ez még fontosabb kritérium. Este 10
    óra múlt, a család és a szomszédság nyugovóra tért, Te pedig éppen
    most szeretnél zenét hallgatni. Fejhallgatód viszont nincs. (Vagy nem
    elég jó. Vagy utálod a fejhallgatót mint olyat.) A zenét csak annyira
    hangosíthatod fel, hogy, ki ne szűrődjék az ajtó résein. Érdemes-e így
    zenét hallgatni egyáltalán? Azt mondod, nem? Bizonyára igazad van. De
    azért azt javaslom, hogy egyszer majd (jónéhány készülékcsere után)
    tégy újra próbát a félárbocra eresztett hangerővel. Nines kizárva,
    hogy kellemes meglepetés ér.

    Hangzatos szólamok

    Nyilvánvaló, hogy a High Fidelitynek ezenkívül még nagyon sokféle
    kritériuma van, és hogy valamennyit figyelembe kell venni, ha nem
    akarjuk, hogy tévútra jussunk. Nem soroltam fel azokat, amelyeket
    mindenki ismer, inkább csak az újabb keletű szempontokra szorítkoztam.
    Befejezésül szóba szeretnék hozni még egyet, amelyet a legtöbben nem
    ismernek, némelyek pedig éppenséggel kétségbe vonnak. Az úgynevezett
    szelektív hallásra gondolok.
    A természethűség kritériumát ma már sokan elavultnak tartják. Azt
    állítják, hogy a High Fidelity alapvetően más műfaj, más médium, mint
    a koncertzene, a kettőnek úgyszólván semmi köze egymáshoz. Egyik
    legfőbb érvük azon alapul (lásd: "Hűséges hűtlenség", HFM 16.), hogy
    az emberi fülnek csupán élő zene hallgatásakor van meg az a képessége,
    hogy tetszés szerint ide-oda pásztázzon a hangszereken, a különböző
    zenei szólamokon. Azt állítják, hogy amikor gépet hallgatunk, fülünk
    elbizonytalanodik, nem képes szelektálni, "masszában" hallja a
    zenekart, hacsak a hangmérnök nem siet a segítségére mindenféle
    manipulációkkal, s nem ugratja ki a mindenkori domináns szólamokat. A
    hangmérnöknek tehát már csak a High Fidelity gyatraságai miatt is meg
    kell hamisítania (vagy ahogyan ő mondaná: újra kell teremtenie) a
    hangképet.
    Hogy a hangmérnökök mi miatt kényszerülnek rá a különféle
    manipulációkra, azt ők maguk gyakran elmondották már a Hifi
    Magazinban; eljárásukat el tudom fogadni, mint esztétikai hitvallást
    vagy mint bocsánatos bűnt. De hogy a hamisítás ódiumát a High
    Fidelityre hárítsák, az ellen ünnepélyesen tiltakoznom kell.
    Véleményem szerint az egész okoskodás egy ördögi körben forog. A
    hangmérnökök, tisztelet a kivételnek, nem ismerik a High Fidelity
    képességeit. (Ez kiderül nyilatkozataikból is - lásd a 19. és a 21.
    lapszámot.) Legfeljebb kommersz hifi-gépeket ismernek, vagy olyan
    stúdióberendezéseket, amelyek szintén nemigen alkalmasak rá, hogy
    tisztességgel leképezzék a tér három dimenzióját. Ezt nyugodtan
    állíthatom, miután volt (bal)szerencsém zenét hallgatni mind az MHV,
    mind a Rádió, mind pedig a MAFILM stúdióiban. Persze, hogy azt hiszik:
    gépzenét hallgatva a szelektív hallás felmondja a szolgálatot. Tehát
    manipulálni kezdenek a szólamokkal - és ettől a zene zsúfolttá,
    fárasztóvá, tolakodóvá válik.
    Én azt tapasztaltam, hogy jó minőségű hifi-berendezést hallgatva,
    a szelektív hallás jelensége igen nagy mértékben fennmarad, vagyis
    függetlenül a domináns szólamtól, könnyedén figyelemmel kísérhetjük a
    többit is, főleg a kevés mikrofonos, kevéssé manipulált felvételeken.
    Ebből kiindulva két fontos hifi-kritériumot fogalmazok meg.
    Az egyik: kihalljuk-e, mit mesterkedett össze a hangmérnök. (Ehhez
    azonban nem elég a jó hifi-berendezés, gyakorlat is kell hozzá,
    jómagam is mostanában tanulom.) A másik kritérium: a hifi-berendezés
    hallgatásakor milyen mértékben marad fenn a szelektív hallás.
    A hifisták nagyon szeretik mások előtt demonstrálni, hogyan tudnak
    megszólaltatni egy-egy szólamot a lakószobában: "hallod ezt a
    hegedűt?", "hallod ezt a trombitát?" Helyes: hallgassátok azt a
    hegedűt, trombitát, de közben próbáljatok odafigyelni a többi szólamra
    is, különösen a basszus-szólamra. (Le tudnátok kottázni, mit játszik a
    bőgő?) Azonkívül, ami különben eretnekség volna, figyeljetek egyszerre
    a zenére és egymás beszédére! Sikerül? Könnyen sikerül? Nem zavarja
    egyiket se a másikat? Akkor gratulálok: a berendezésetek tényleg
    nagymértékben természethű.
    Nem tudom, sikerült-e újat is mondanom az Olvasónak. Vagy
    csupa-csupa magától értetődő bölcsességgel terheltem? Ha így van,
    akkor újra Madáchot idézem (csak most Karinthy paródiájából): "Mostan
    hányjál egy bukfencet, / Mert a tanító csak henceg, / Nem tud ő se
    jobbat ennél, / Amitől okosabb lennél!" Vagy, ami nagyjából ugyanaz,
    és talán ér is valamit, mert eddig minden társadalom ezzel próbálta
    csillapítani polgárai türelmetlenségét:

    ORA & LABORA!

    ami latinul annyit tesz: dolgozz és imádkozz. De azért a mi
    közösségünk, az audiofilek társadalma többet érdemel ennél. Egészítsük
    ki a latin mondást olyképpen, hogy kitűnjék belőle hobbink lényege.
    Aki a zeneművek hangképét igyekszik közös nevezőre hozni a műszeres
    mérés eredményével, annak ez lehetne a jelmondata:

    ORATÓRIUM & LABORATÓRIUM!

    Darvas László

    -----------------------

    Folyt. köv.

Új hozzászólás Aktív témák