Új hozzászólás Aktív témák

• #132530 Miklós315 aktív tag

  Új Válasz 2020-02-22 11:29:07 #132530

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Miklós315

  aktív tag

  Bűn, bűnhődés és remény örök haláltánca
  #értékelés

  Death Wish (Bosszúvágy - 1974)
  Jókora lemaradásom volt ez a film, miközben mindenki úgy hivatkozott rá, mintha legalábbis általános iskolás tananyag lenne. Nos, amikor bepótoltam kettős érzéseket váltott ki belőlem. Maga a film, és talán leginkább a színészi játék annyira nem ragadott magával. Viszont el se hittem, amit látok.
  Charles Bronson egy new york-i építészt formál meg, aki igazi nyitott pacifista (próbálom kerülni a liberális szót, mert mára már számos jelentéssel, minőséggel bír), és éppen a világ császárának érzi magát lélekben – hiszen munkájában jól teljesít, szép családja van, tehát gondjai pont nincsenek –, amikor saját otthonukban támadják meg szeretteit nem kis brutalitással. Megdöbben, megijed, és természetesen várja, hogy a jól működő rendszer igazságot tegyen.
  Ez tehát az alapkonfliktus, és innen annyifelé indulhatna el a sztori, de a film végül főhősét a személyes poszt-traumatikus rettegésének kálváriájába taszítja. Ami azt illeti, rengeteg szimbolikával játszva tesz fel el nem évülő, meg nem válaszolt kérdéseket. New York híresen szigorú a fegyverviselés kérdésében, míg a szereplő egyik munkaútja során a fegyverpárti Arizonába is ellátogat, és a két világot jelképező karakterek közti párbeszéd lesz az intellektuális csúcspont: a két élet- és világszemlélet ütköztetése röpke pár mondat segítségével. Bronson karaktere épp saját vélt világának széthullását tapasztalja meg, mikor egy alternatív lehetőséggel szembesül.
  A legfőbb erénye a filmnek, hogy rendszerben gondolkodik, nem csak véletlenek kuszaságában hagyja vergődni hősét: a rendőrség túlterheltsége, a családja széthullása, a környezete impotens tétlensége, a belső vívódása és az „utca törvényei” mind egymás mellett fejtik ki hatásukat. A film címe halálvágy – ez esetben a magyar fordítás pontatlan, szűkíti a tartalmat, ugyanis jó kérdés, hogy bosszú, rettegés, tehetetlenség, vagy ezek kombinációja sarkallja-e tetteire az ex-pacifista karaktert.
  És ez, valamint a nyomozók reakciói, megnyilvánulásai adják majd az alapját a vitának, melynek tétje az otthon védelme, az önvédelem elve és joga. Amíg a civilizációt építő békés, jogkövető polgárokat korlátozza pl. a fegyverjog – és az ehhez szorosan kapcsolódó elvek –, addig a törvényen kívüli fosztogatókat a világon semmi nem gátolja pusztító hatásuk kifejtésében. Ma ebből a kérdésből filmet forgatni nagyon durva ellenszélben lehetne, komoly kompromisszumokkal, és akkor lássuk ehhez a remake-et: már nem elég megtört belvárosi építésznek lenni, a hős immáron hősiesen küzdő sürgősségis orvos a külvárosból, aki túlmegy minden határon önkényes-bestiális hadjáratával. Elidegeníti a nézőt a főhőstől, ahogy a piedesztálról a mocsokba rángatja. Már nem a civil és a bűn találkozásának tragédiájáról, hanem az öncélú gyilokpornóról szól a fáma. És ezt a különbséget alátámasztja a 74-es darab zárójelenete, amikor Bronson megérkezik nem csak új városába, hanem a tudatos-önkéntes bűnvadász mivoltába is, hogy felvesse a kérdést: miközben a főhőssel egyszerre jóízű mosoly húzódik arcunkra tudván, amit tudunk, felcsendül a sziréna is – vajon ez lenne a legtöbb/legjobb, mint megoldás?

  The Brave One (A másik én)
  Jodie Foster egy viszonylag ismert rádióst alakít, akit (és párját) teljesen felesleges és brutális támadás ér New York legismertebb parkjában. A várt igazságszolgáltatás és ezzel a remélt megnyugvás nem akar érkezni, így a főhős nem várt utakra terelődik. Foster jól formálja meg a traumatizált karaktert, és a film is képes bevonzani a nézőt. Látjuk, ahogy az addig „ismert” város felé elveszik a bizalom, és ennek helyét átveszi a tehetetlen kiszolgáltatottság.
  Itt is felmerül a kérdés, hogy amennyiben az átlag civil polgár lemond kiterjesztett önvédelmi jogairól (legális fegyverviselés), akkor vajon mennyiben képes az ezen polgárok építette-működtette civilizáció, rendszer megvédeni és kárpótolni alkotóit. Remélhetjük-e, hogy igazság tétetik, ha már megelőzni a rendszer nem tűnik képesnek a bajt? Azonban itt fontos néhány dolgot megjegyezni a film alapján: egyrészt itt egy közparkban történik meg az alapkonfliktus, ami tágabb körben érinti az ön- és rendvédelmi kérdést. Másrészt a főhős illegális megoldást alkalmaz, amikor nem regisztrált fegyvert szerez. Daenerys Targaryenhez hasonló figurává válik, akit - látva a rosszakkal szembeni fellépését - támogatunk lélekben, gondolván: „Ez az!", miközben teljesen túllépi a józan megfontolás kereteit. Sokkja után talán megtört benne valami, és „keresi a bajt”, ami a nagyváros éjszakáiban „könnyedén megtalálja”. A film cselekménye tehát itt kitérőt tesz, míg visszatér az alapesethez, a személyes ügyhöz.
  Ugyanakkor Terrence Howard nyomozó-karaktere is merészebben foglal állást, vagyis bár rossznak nem – sőt, jobbak a színészek, jobb a kidolgozottság –, de könnyebben félreérthetőnek tartom a Death Wish-nél.
  Izgalmas bűndráma egy civil mocsokba süllyedéséről, hangulatos kiállítású darab, melyet érdemes megtekinteni, ha épp egy ilyen műfajú filmre vevő az ember.

  Felon (Az elítélt)
  Kedvenc börtönös filmem kiváló színészek tálalásában, komolyan vett, tartalmas forgatókönyvvel, magával ragadó atmoszférával.
  Stephen Dorffhoz betörnek éjszaka, ő pedig ijedten igyekszik elkergetni a nem várt látogatót, akit egy szerencsétlen ütéssel agyonüt – a kertben. Ez a jog értelmezése szerint már nem számít önvédelemnek, úgyhogy a bíróság néhány kör kihagyására ítéli. Sebaj, hát mégiscsak elvett egy életet – gondolja hősünk, épp elég ez neki, legalább lesz ideje feldolgozni –, csakhogy nem számol a börtön, mint bűnkoncentráció természetével. Belecsöppen valamibe, ami végzetes örvényként szívja magába, próbára téve őt, szeretteit, és végső soron a rendszert magát.
  Bepillantást nyerhetünk különböző közép- és nehézsúlyú villa- cellalakó, az őket pátyolgató börtönőrök, és a jogrendszer (jegyezzük meg: jogszolgáltatás és nem! igazságszolgáltatás) viszonyába, mindennapjaiba. Kiválóan felépített, háttérrel, jellemmel, célokkal, szóval nagybetűs karakterrel bíró figurákat követhetünk, akik komoly hatást gyakorolnak egymásra. Val Kilmer élete alakítását nyújtja, ahogy Harold Perrineau és Dorff is pompásan teljesítenek. A börtön nyomasztó, veszélyes - ténylegesen klausztrofób hatást vált ki. „Élmény” minden perc.
  A film során továbbhaladunk a bűn és önvédelem témáján, és immáron a büntetőrendszert vizsgálhatjuk. Alapvetés, hogy az elítélt büntetése megoldja a problémát: kivonja a békés forgalomból, kezd vele valamit. De valóban? Mi van akkor – és számtalan film felveti e kérdést –, ha nem tud vagy nem áll szándékában bármit is kezdeni a rendszer fogvatartottjaival? Kilmer figurájának története a legkézenfekvőbb, hogy lássuk, ez a probléma eleve két felet kíván. De ha egyik vagy másik nem képes együttműködni a kiutat célozva meg, akkor egy egész élet (bármeddig is tartson) kerül kintről be. Ugyanakkor nincs éles elválasztó vonal a két világ közt, ezért a kiszolgáltatottság is elmondhatatlanul nagy lehet, így ekkor, ezért még egyéb felelősségi kérdések is felmerülnek.
  Ugyanekkor végre a másik oldalt is látjuk kibontani: az őrök is rabok, a maguk módján. Embert próbáló, lélekromboló, nem kívánatos közegben végzett e munka. Vagy hivatás? Ez esetben vajon milyen attitűd vezeti a szakmabélit? És mennyire becsüli meg eme őröket a civil világ, melyet a bentiektől védenek?
  Végső soron: van-e kiút, megoldás, feloldozás a büntetés végrehajtás (igazságszolgáltatás, sic!) bugyogó poklából?

  [ Szerkesztve ]

  "Szerintem."

Új hozzászólás Aktív témák