A gyerekek szenvednek

A gyerekkori traumák hatása gigantikus. A fiatalokkal történő tragédiáknak olyan jellemformáló hatása is lehet, ami aztán egész közösségeken vagy akár teljes generációkon söpör végig. Ezen traumák azonosítása és megfelelő feldolgozása gyakorlatilag kötelező ahhoz, hogy ne csak az egyének, de a társadalom egészségesen tudjon funkcionálni. Az Emio – The Smiling Man, az 1988-ban indult, és egy évvel később rögtön hibernálódó Famicom Detectice Club-sorozat váratlanul bejelentett és megjelent harmadik tagja ezt a – Nintendóhoz képest meglepően – érett témát bújtatta egy 10-15 órás, sorozatgyilkosos-detektíves visual novelbe.

18 évvel ezelőtt egy sorozatgyilkos sokkolt egy Japán várost. Három fiatal lányt találtak holtan, megfojtva, papírzacskóval a fejükön – a zacskókra egy hátborzongató mosolyú arcot rajzoltak. A játék jelenében, egy fiatal fiút találnak meg, ugyanígy. A rendőrség túl van terhelve, így az ügy felgöngyölítésével megbízzák a Famicom Detective Club-szériából ismerhető Utsugi nyomozóirodát – az ő, vagyis a mi dolgunk pedig nem lesz egyszerű. Terjeng ugyanis egy városi legenda a Mosolygó Emberről, aki zokogó lányokkal végez hasonló módon. Ráadásul a mostani áldozatnál bizonyos részletek eltérőek. Vajon a gyilkos ihlette a modern mítoszt vagy fordítva? Erre és egyéb kérdésekre keresve a választ kell kiderítenünk, hogy ki áll a gyilkosságok mögött, és hogy miért történt épp most az újabb eset.

[+]

A játékmenet a Famicom Detective Club két eredeti részének 2021-es remake-jében használt rendszert vette át, és azon lényeges módon nem is változtatott. Hősünkkel, egy magánnyomozóval megszólíthatunk embereket, feltehetünk kérdéseket, megtekinthetünk dolgokat, illetve magunkba fordulva gondolkodhatunk. Az egész egy visual novel, ami időszakosan japán stílusú, vagyis menükre építő kalandjáték-elemekkel van megszakítva. Alapvetően tehát olvasunk, amit meg-megszakítanak ezek az interaktívabb szegmensek. Frusztráló azonban, hogy a legtöbbször próba-szerencse módjára kell eltalálni, hogy mi is gördíti tovább a cselekményt. Ha valakit már eléggé kifaggattunk, és csak mondatokat ismételget vagy dünnyög és morog, akkor biztosan a többi opciót végignyomkodva lelhetjük meg a helyes utat. Néha a játék vastagon szed egyes kulcsszavakat, így adva egyértelmű tippeket: például „Mit gondolsz?” vagy „XY furcsán néz”. Ez az önismétlő mindent-mindenhol-megpróbálunk megközelítés frusztráló ugyan, de legalább a végleges elakadást meggátolja.

[+]

Az Emio lelke azonban nem játékrendszerében, hanem hangulatában és jól megformált karaktereiben rejlik. Ugyan az írás eléggé túlnyújtott, és animés karakterklisékkel és egy-két fárasztó szegmenssel is találkozhatunk, az eredeti részekből visszatérő Yoshi Sakamoto író és a visual novelekben jártas Mages csapata pazarul összerakta figuráit. Nem feltétlenül önmagában emlékezetes szereplő mindenki, de fenntartják az érdeklődést a sztori során, és érdekes diskurálni velük. Ehhez társulnak gyönyörűen megalkotott városi helyszínek és szépen animált figurák, plusz a teljes japán szinkron, ami egy szuper audiovizuális csomaggá áll össze. Ráadásul maga a cselekmény és felépítése egyszerre merít a klasszikus krimikből, de mégis egy ma is aktuális mondanivalót helyez mögé. A tizenhárom fejezet – plusz egy bónusz szegmens – után minden összeáll, és egy kerek, korrekt, de elképesztően nyomasztó, sötét képet kapunk a történésekről.

[+]

Az azonban sajnálatos, hogy bár nyomozunk, valójában játékosként nemigen vagyunk hatással az eseményekre. Mivel nem hivatásos rendőrök vagyunk, inkább az interjúkra, beszélgetésekre korlátozódik munkánk, és nem fogunk elfeledett bizonyítékok után kutatni vagy bűntettek helyszínére belépni. Útközben kérdések merülhetnek fel a nyomozásról, a fejezetek végén pedig összegeznünk és felülvizsgálnunk kell az infókat. Ilyenkor van, hogy be kell pötyögnünk a helyes választ, vagy épp a jegyzetfüzetünkben megtalálni a fontos kulcsszót. Azonban hiába hibázunk, semmi következménye sincs – megy minden tovább –, ami valahogy súlytalanná teszi az egész nyomozási hangulatot. A japán stílusú kalandjátékok persze jószerivel mind ilyen passzív detektívmunkáról szólnak – mindenképpen érdekes lett volna, ha egy kicsit több interaktivitást, dinamizmust, point ’n’ click-elemet kevertek volna ebbe a vadonatúj epizódba.

[+]

Ugyan a játékmenet egyszerű mivolta és a túlírt jelenetek gyakran gáncsolják a sztori lendületét, a műfaj és a japán krimik – mint például Seishi Yokomizo vagy Edogawa Ranpo írók alkotásainak – szerelmesei számára kiváló, elgondolkodtató darab az Emio. Több hasznos funkcióval is rendelkezik, amikkel akár fokozatosan, és nem együltőben lehet fogyasztani: van egy jegyzetfüzet minden megszerzett infóval, bármikor visszahallgathatjuk és -olvashatjuk az elhangzott sorokat, és automatizálhatjuk is a dialógusokat, hogy hátradőlve kövessük a történéseket. Játékosként nem követel tőlünk többet a türelmünknél és figyelmünknél, azonban így is egy magával ragadó narratívában lehet részünk.

Az Emio – The Smiling Man: Famicom Detective Club Switch-re jelent meg.

A tesztjátékot a kiadó Nintendo biztosította.

Összefoglalás

Egyszerre ódivatú és nosztalgikus, gyönyörűen megálmodott, de döcögősen kivitelezett sorozatgyilkosos-nyomozós krimi. Mivel elsősorban visual novel, és csak másodlagosan kalandjáték, igazán komoly aktivitást nem követel meg a játékostól: olyan inkább, mintha egy interaktív krimit lapozgatnánk. A stílus szerelmeseinek azonban kiváló darab, fontos és mindig aktuális központi témával a gyerekkori traumákról és a fiatal életek törékenységéről.

Az Emio – The Smiling Man: Famicom Detective Club legfőbb pozitívumai:

• Gyönyörű képi világ;
• fontos és érdekes történet, jó karakterek;
• teljes szinkron.

Az Emio – The Smiling Man: Famicom Detective Club legnagyobb hiányosságai:

• Még minimális játékmenete is elavult;
• repetitív, próba-szerencse megközelítés a továbbjutáshoz;
• túl sok és gyakran fárasztó töltelékszegmensek.

Georgiadisz Leonidas