Mika – a boszorkányfutár
Meglelni a helyünket a világban mindig nehéz. Vannak szülői és társadalmi elvárások, előre kitalált narratívák és mindenféle egyéb nyomás, ami nem feltétlen vág egybe azzal, amit valójában szeretnénk csinálni, illetve, akik szeretnénk lenni. Van, aki könnyebben leli meg az útját, míg másnak vért kell izzadnia ehhez. A Mika and the Witch’s Mountain egy bájos történet, ami leegyszerűsítve ugyan, de ilyen sztorikat prezentál, mindezt könnyű, kellemes játékmenettel fűszerezve, színes, animés stílussal tálalva. Nem nyújt túl sokat, nem is követel nagy elköteleződést, de a szíve a helyén van.
Hirdetés
Mika nagy lelkesedéssel és elánnal érkezik, anyukája bíztatására és unszolására, cókmókokkal megpakolva Mont Gaunra, hogy a helyi, vén boszorka kiképezze. A bába azonban egy laza mozdulattal letaszítja a magasból, és feladja az első leckét: „gyere fel a hegyre!”. Fő közlekedési eszközünk, seprűnk eltört, motivációnk megcsappant, szomorúak és csalódottak vagyunk. A sziget kis városkájába érve azonban egy helyi mesterember segít nemcsak helyrehozni, de továbbfejleszteni is célszerszámunkat, ehhez azonban egy kis pénzre lesz szükség – azt pedig csomagszállítással kereshetünk. Így kezdődik a Mika and the Witch’s Mountain, amelyben seprűn lovagló futárként ismerhetjük meg a helyieket, és talán, ami még fontosabb, magunkat. Kezdetben a térség egyetlen futárszolgálatának dolgozva, majd csupán önszorgalomból kell eljuttatni csomagokat A-pontból B-be. Eleinte a terep nagyobb kihívást jelent, ugyanis csak piciket szökkenhetünk kezdő seprűnkkel, de később már fürgébb lesz járművünk, és jobban ki tudja majd használni a környezet adta lehetőségeket, például a légáramlatokat, amik kellően felgyorsíthatnak minket. A csomagokra vigyázni kell: van, hogy nagyon törékenyek, máskor vízbe nem kerülhetnek, és van olyan is – például fagyi esetén –, hogy időre kell kiszállítanunk őket. Persze nincs nagy baj, ha elszúrjuk a feladatot, ugyanis egy gombnyomással visszakerül eredeti helyére a pakk, és próbálkozhatunk újra. Elméletben értékelést is kapunk, de ez valójában nem tényező: a játék ugyanis a sztorihoz, és nem teljesítményünkhöz igazítja a minősítéseket.
Nagyon leegyszerűsítve a Death Stranding és a Kiki – A boszorkányfutár találkozásaként lehetne jellemezni, de egyik mélységét sem éri el – és nem is akarja. Játékmechanikai szempontból a legnagyobb kihívás a seprűlovaglás elsajátítása. Kifejezetten jó kezelni Mikát és „paripáját”, de – főleg az elején – megkövetel egy kis gyakorlást. Utána azonban hamar azon kaphatjuk magunkat, hogy vígan szeljük az égboltot, vagy szlalomozunk a fák között, esetleg kerülgetjük a helyieket és az épületeket, hogy eljuttassunk egy újabb csomagot a célba. Másról nem is igen szól a kaland, mint erről: repkedni, szállítani, majd beszélgetésekben részt venni. Utóbbiak esetében statikus kis rajzolt képeket láthatunk a meseszerű figurákról – az emberek mellett van itt macskalény és jetiszerű bányász is –, akiknek szintúgy megismerhetjük élettörténetét. Ezek leegyszerűsített, de tipikus életutak, ahol egy-egy aprócska löket kell az önfelismeréshez: ezt pedig mi adhatjuk meg.
Ne számítsunk komolyabb narratív mélységre, inkább amolyan szirupos, gyerekmesés-animés felépítésre. Ezzel persze nincs baj, és pazarul beilleszkedik abba a világba, amit a Chibig fejlesztői teremtettek. Kifejezetten pozitív azonban a hétköznapi dolgozók melletti állásfoglalás, amit szembeállítanak a kizsákmányoló főnökség kapzsiságával. Egy csepp anti-kapitalizmus minden jó animébe elfér (sőt!), és itt is teljesen helyén van, ahogy az iparosodás természetre gyakorolt hatása is. Ezek pár mondatnál jobban nincsenek kibontva persze, és a fókuszban az önfelfedezés áll. A karakterek egyébként aranyosak, még ha nem is túl emlékezetesek, és lefedik a klasszikus archetípusokat és sztereotípiákat. Elkényeztetett gyerekek követelik a fagyijukat, míg apjuk egy a kreativitását kereső, elvarázsolt művész. Vagy épp egy apa-fia matrózpáros próbálja feldolgozni, hogy az idősebbik már képtelen tengerre szállni, míg a fiatalnak ideje lenne távolabbi vizekre eveznie. Minden egyes csomaggal nemcsak mi ismerjük meg őket jobban, hanem ők is magukat – és egy lépéssel közelebb kerülnek az elfogadáshoz vagy épp változáshoz. Ez pedig nélkülünk nem menne.
Ha épp nem a fő sztorival haladunk, találhatunk extra csomagokat, amelyeknél kifejezetten jópofa, hogy a helyiek ismeretére hagyatkozik a játék: ki kell találnunk, hogy kihez kell elvinni őket. Lelhetünk kis szobrocskákat is, amiket extra ruhákra, seprű-kondenzcsíkokra vagy kulcstartókra válthatunk (bevallom, nem jöttem rá, hogy utóbbiak hol jelennek meg). Ezek csupán vizuális extrák, más jelentőségük nincs. Ilyen tekintetben kínálhatott volna a játék valami kis plusz motivációt, mert pár egysoros mondaton és látványbeli változáson túl nemigen motivál a visszatérésre. Pedig maga a sziget csodálatosan fest, még úgy is, hogy Nintendo Switchen kissé szaggat, illetve helyenként grafikai malőröket produkál. Kellemes repkedni, dallamos zenék kapcsolódnak a különféle régiókhoz, és szuper, ahogy elkap a lendület – majd véget ér hirtelen, mert 3-4 óra elteltével végig is játszottuk a játékot.
A Mika and the Witch’s Mountain PC-re és Switch-re jelent meg.
A tesztjátékot a fejlesztő/kiadó Chibig biztosította.
Összefoglalás
Kellemes, főleg gyerekeknek és gyerekeseknek ideális, animés stílusú kalandjáték. Relaxáló, kellemes repkedés és futárkodás kockázat nélkül. Amolyan Death Stranding ultra-lite, tipikus mesés sztorival, ami nem túl mély, de legalább kedves. A játékmenet is hasonló – ha végigvitted, aligha találsz tennivalót benne, azonban arra a pár órára kellemes kikapcsolódást jelenthet, főleg hangulata és képi világa miatt.
A Mika and the Witch’s Mountain legfőbb pozitívumai:
- Kellemes élmény bejárni világát;
- könnyen kezelhető, kifejezetten családbarát kaland;
- üzenete kedves, általános.
A Mika and the Witch’s Mountain legnagyobb hiányosságai:
- Nagyon felületes mind a narratíva, mind a játékmenet;
- mire beindulna, már vége is;
- nemigen motivál a játék az extra felfedezésre;
- grafikai bakik, technikai malőrök jellemzik.
Georgiadisz Leonidas