A hetedik generáció
Mióta a Paradox felvásárolta az asztali szerepjátékokkal foglalkozó White Wolf kiadót, gyakorlatilag mindenki előtt megnyílt a lehetőség arra, hogy licenszeljék ezeket a világokat – és azóta csak úgy burjánzanak a híres-hírhedt World of Darkness univerzumba helyezett videojátékok. Az utóbbi két év áradatában a Swansong már a 12. játék ebben a világban, és akkor is a nyolcadik, ha kizárólag a vámpírcentrikus programokat számolgatjuk. Az ilyen tömegtermelés nyilvánvalóan azonnal gyanús lesz a kellően cinikus játékosok számára – mégsem szabad előre ítélnünk, hiszen a Swansong mind a fejlesztők kilétét, mind pedig a játékmenetet tekintve új irányt jelent ebben az univerzumban.
A program legközelebbi rokona a Big Bad Wolf fejlesztőstúdió előző, varázslatos játéka, a sajnálatosan kevesek által ismert The Council. Ha ez kimaradt volna (akkor irány bepótolni, szinte állandóan le van árazva valahol!), akkor is van egy gyors műfajmagyarázatom: végy egy modern, a Telltale-játékokhoz hasonló, a játékos döntéseire kiválóan reagáló kalandjátékot, és tegyél bele egy kis RPG-t, egész pontosan a cselekvési lehetőségeket meghatározó karakterlapot. Ha nincs megfelelő szinten a vonatkozó skill, hát nem ismered fel a pecsétgyűrűt, nem tudod megfélemlíteni az őrt, nem tudod meghackelni az elektromos zárat – de természetesen úgy van felépítve minden, hogy véglegesen elakadni ne lehessen. A The Council ezt mesterien csinálta, és lenyűgözően szerteágazó történetet biztosított; nem létezett objektíven rossz döntés és nem létezett rossz irányba fejlesztett karakter sem – sőt, sokszor éppen az efféle mechanikus kudarcok térítették igazán érdekes irányba a történetet.
[+]
A Swansong tehát egy ilyen könnyed, elágazó történetű kalandjáték, természetesen a Vampire: The Masquerade papír-kocka szerepjáték világába helyezve. Mindenkit megkímélek attól, hogy saját élményeim alapján megpróbáljam ezt részletesen bemutatni, a lényeg mindenesetre az, hogy a modern korban vagyunk, az olykor sokszáz éves vámpírok köztünk járnak, és persze meglehetősen nagy hatalmuk van. Igaz, a vámpírközi háborúk, az állandó politikai hadviselés, no meg a millió külső fenyegetés hatására sokhelyütt már nem ők a világ teljhatalmú irányítói. Így van ez Bostonban is, ahol az új herceg is legalább három eltérő hidegháborúban vesz részt aktívan, többszörös árulásokkal és titkos alkukkal teli karriert egyengetve. Legutóbbi diadala egy varázslókból álló vámpírszekta magához édesgetése volt, és ezt most egy minden luxust felvonultató partival akarja megünnepelni. Remélem, mindenki tudja már ennyiből is, hogy a buli lezajlik-e atrocitások nélkül, avagy ismeretlen eredetű vérengzés következik be, megkarózott és megégetett vérszívók egész hekatombáját eredményezve…
[+]
Hogy a világot és persze a történetet a lehető legtöbb oldalról mutathassák meg, a fejlesztők a megszokásokat felrúgva három játszható karaktert biztosítanak – és nem választanunk kell köztük, mint néhány másik Vampire-játékban, hanem felváltva fogjuk őket irányítani. Általában a központban töltött idő során fix sorrendben kapjuk meg őket, majd mikor a város hercegétől mindenki megkapta a maga feladatát, a küldetéseket már tetszés szerinti sorrendben indíthatjuk el. Bár az intrikákkal, árulásokkal és titkokkal teli világ felderítése kellően érdekes (és nem csak a Maskarádé világát jól ismerők számára!), azt mindenképpen kihagyott lehetőségnek érzem, hogy a három karakterrel történt események, a velük hozott döntéseink lényegében nincsenek kihatással a többiek útjára. Mivel a három személyes sztori elég sokfelé ágazhat el – és mivel a Quantic Dream-történetekhez hasonlóan a permanens karakterhalál a Swansongban is bárkivel megtörténhet –, azt nyilván nem várom el, hogy minden egyes helyzetkombinációt lekezeljen a forgatókönyv, de az nem ártott volna, ha legalább néha tudomást vesznek egymásról antihőseink.
[+]
A három karakter egyébként egész érdekes figura lett, legalábbis abból a szempontból, hogy mindnek csavaros, meglepő részletekkel és rejtélyes karakterekkel telipakolt háttértörténetet kreáltak, és ez tulajdonképpen kárpótol is azért, hogy vámpírként igazi személyiséggel, emberi érzelmekkel nem igazán rendelkeznek. Mivel akció híján a Swansong fordulatos története kiemelt fontosságú, nem akarom ellőni azt, hogy pontosan miről is szól a játék – általánosságban szólva a központi szál a váratlan támadást, sőt, mészárlást követő nyomozást, majd a különféle reakciók végrehajtását mutatja be a herceg utasításainak megfelelően. A történet másik felét a személyesebb szálak uralják: Galeb például egy korábbi vámpírgyermekének piszkos (?) ügyeivel kénytelen foglalkozni, Emem idejét egykori szerelmével kapcsolatos vergődése foglalja le, a látomások által gyötört, mindig parányi lánya társaságában levő Leysha pedig még a többiekénél is komplexebb baráti és mentori körrel rendelkezik.
[+]
A történettel minden érdekes kunkora és izgalmas elágazásai ellenére is volt két komoly bajom. Az egyik a már említett különutasság: végig úgy éreztem, hogy nem egyetlen történet hömpölyög, hanem inkább három majdnem teljesen különálló sztori megy a maga független útján. A másik gond tematikus jellegű: időnként kifejezetten zavart, hogy a vámpírközösség sorsának befolyásolása, az intrika, az átverés, a politika a Swansongban mindig olyan dolog, amit mások művelnek. Mágikus hatalmunk ide, évszázados tudásunk oda, végig gyalogok maradunk ebben a magaspolitikai sakkjátszmában – gyalogok, akik ugyan látják a királynőt, képesek felkutatni a többi fontos figura titkait, és talán közvetve még mások terveit is össze tudják kuszálni, de végig pontosan tudjuk, hogy csak apró fogaskerekek vagyunk. Más környezetben ez talán nem is tűnne fel, de például Galeb egy 1710 óta vámpírként „élő”, nagyhatalmú karakter (bár a két éjszakát felölelő játékban így is nulláról kell kezdenünk fejlesztését), és emiatt kevésnek éreztem asszertivitását.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
