Hirdetés

The Dark Anthology: Little Hope teszt

A nyolcrészesre tervezett antológia második darabja a boszorkányperek legendáiról ismert elhagyatott kísértetvárosok témáját dolgozza fel.

Hirdetés

Witch-kereső kisködmön

Te követnél egy kukoricacsuhé babával játszó rejtélyes szellemkislányt a düledező templom recsegő deszkalépcsőjén a kiégett harangtoronyba? Még fényes nappal sem feltétlenül tűnik ez jó ötletnek, hát még egy rettegéssel és meneküléssel teli éjszaka végén, hajnali fél öt körül, nem sokkal azt követően, hogy valami élőhalott rettenet magával ragadta egyik ismerősödet. Én speciel nem hágnék fel a valami-köze-van-a-boszorkányokhoz lányka után a hágcsón, de a Little Hope karakterei a játékos esetleges vágyaira ügyet sem vetve nyilván újabb átvezető jelenetbe kezdenek, és felbaktatnak a toronyba. Most szólok: ha idegesítenek a horrorfilmek ostoba, önsorsrontó módon cselekvő karakterei, a Little Hope-pal sem fogsz megbarátkozni.

Aki persze ismeri a Supermassive fejlesztőcsapat előző játékát, a Man of Medant, azt az állandóan szét-szétváló csapat és az enyhén antipatikus karakterek nem fogják meglepni. Ahogy azt a széria bemutatkozásánál is leírtam, az Until Dawnnal hatalmas sikert arató fejlesztők gigászi vállalkozásba kezdtek: egy nyolcrészes horrorantológiát álmodtak meg. Nyolc epizód, melyeket csak a játékot kommentáló Kurátor személye köt össze – és nyolc epizód, melyek mindegyikeegy-egy jól ismert horrorklisét dolgoz fel. Az első rész a szellemhajós filmeknek állított emléket(igaz, mint végül kiderült, tényleges természetfeletti dolgok helyett egy hallucinogén gázzal a főszerepben), a most megjelent Little Hopepedig az elszegényedett és elhagyatott amerikai kisvárosok, valamint a XVII. század végi boszorkányperek témakörét dolgozza fel, mégpedig annyi köddel, ami a Silent Hillnek is becsületére válna.

Ezúttal is öt karaktert kapunk, és az előzményt ismerőknek az sem lesz meglepetés, hogy szinte percenként változik, hogy kit fogunk irányítani közülük. Részben azért, mert a történet során bármelyik karakter elpatkolhat, és részben azért, mert a forgatókönyv-írók mindent megtettek azért, hogy a legkevésbé hihető módon, mindig eltérő kombinációkban válasszák szét az ötösfogatot.(És mert, mint később kitérek rá, ez az alapja a kooperatív játékmódnak is.)

A karakterek közül talán Andrew nevezhető központinak, hisz ő kapta a legismertebb arcot: Will Poulter színész (Midsommar, The Revenant) formálja meg a fiatal srácot. Egy balesetet követően Andrew két vele egykorú, illetve egy idősebb osztálytársával, valamint a bandát tanulmányi kirándulásra vezető egyetemi tanár társaságában tér magához az elhagyatott főúton a felborult busz mellett. Hamar kiderül, hogy a szinte kézzelfogható tömörségű (és mágikus?) köd nem hagyja őket szimplán elmenekülni, így a karakterek úgy döntenek, az lesz legjobb ötlet, ha beballagnak a jó ötven éve lakatlan egykori bányavárosba, ügyet sem vetve arra, hogy mindenhonnan az 1692-es boszorkányperek emlékei bámulnak rájuk.

Innentől kezdve a játék pontosan olyan, mint amilyen a Man of Medan, az antológia előző része is volt: lassú, javarészt lineáris mászkálás, a karakterek egymás közti viszonyát elvileg meghatározó párbeszédek, illetve rosszul megkomponált QTE-jelenetek váltogatják egymást. Távolról a Little Hope hasonlít ugyan a QuanticDream játékaira, de közel sem annyira szétágazó, közel sincs annyira felkészítve a játékosi döntésekre, mint azok. Ez utóbbitalán a legidegesítőbb része a játéknak: a látott jelenetek, a karakterek reakciói, a párbeszédek hatásai egyre véletlenszerűbbnek tűnnek, és a végjáték már néha egyenesen értelmezhetetlen volt: mintha véletlenül összekeverték volna az elkészült jelenet- és párbeszéd-szilánkokat a fejlesztők. A karakterek nem a feltett kérdésekre válaszolnak, az átvezető videók logikátlan jelenetekből állnak, a karakterek pedig elfelejtik, hogy korábban milyen viszonyban is voltak egymással – néha már azt sem érteni, hogy pontosan mi történik.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Előzmények