Brutális tempó
A játékipar kiszámíthatatlan, volatilis szektor, ahol csak a leginkább tőkeerős cégek tudnak fél évtizedre és egy rakás játékra előre gondolkodni. No meg az angol Supermassive Games, akik jónéhány, HD remake-eléssel és DLC-termeléssel töltött sanyarú év után váratlanul nagy sikert arattak az Until Dawnnal. Az elsősorban rendkívüli nem-linearitása miatt dicsért programot – illetve két gyászos mellékszálat-előzményt – követően a stúdió sokak meglepetésére átigazolt a Sonytól a Bandai Namcóhoz, és most a japán kiadónál egy nyolcrészes (!) horror-antológián dolgoznak.
Ígéretük szerint félévente követik majd egymást az epizódok, melyek mindegyike egy-egy különálló horror-alműfajnak állít majd emléket: az első rész, a Man of Medan például javarészt egy szellemhajón játszódik, a következő epizód, a Little Hope pedig az isten háta mögötti amerikai kisvárosok, sötét erdőségek és fura szekták millió filmből ismert világát dolgozza fel. A nyolc játék nem kapcsolódik majd egymáshoz, legfeljebb annyiban, hogy az eseményeket mindig a Kurátor nevű fickó konferálja fel, aki menet közben is megszakítja néha a játékot, mintha csak egy tévésorozat epizódjait kommentálná.
Négy év alatt nyolc különálló játékot kiadni még akkor is brutális teljesítmény, ha a játékmotor, illetve a játékmenet várhatóan nem sokat változik majd a felvonások között. A megoldás, legalábbis a Man of Medan esetében az, hogy viszonylag rövid játékról van szó: körülbelül három-négy óra a teljes hossza, ami horrorfilmnek ugyan irritálóan hosszú is lenne, de játékként kicsit kevésnek tűnt. Nem, mintha én előírnék valami forint/perc szintet minden programhoz, de úgy éreztem, volt jónéhány olyan sztoriszál, amely megérdemelt volna még némi figyelmet.
A sztorinak is megágyazó rövidke oktatófejezetet leszámítva a Man of Medan napjainkban játszódik, a Csendes-óceán szinte végtelen kékjében (oké, szürkéjében, hisz természetesen vihar tombol körülöttünk). Mint a kicsit szájbarágósan sikerült első fejezetből kiderül, egy Alex nevű srác, és Julia nevű dúsgazdag barátnője utaznak el egy polinéziai – és paradicsomi – sziget mellé búvárkodni, és mindketten hozzák egy-egy testvérüket is. Az ötödik szereplő az akcióhoz kibérelt minijacht kapitánya, a fiatal Fliss – és a játék során mindegyiküket fogjuk többször is irányítani.
[+]
Maga a játékmenet leginkább a QuanticDream játékaihoz hasonlítható, vagyis QTE-vel bőven megszórt mászkálást kapunk, egész sok párbeszéddel (sajnos mindig csak két választási lehetőséggel), ám a hagyományos kalandjáték-komponensnek számító tárgyhasználat, vagy bármiféle logikai feladatok nélkül. Döntéseinktől és teljesítményünktől függően itt is meghalhat bármelyik karakter (akár az összes is), és persze döntéseink befolyásolják az eseményeket, no meg a végkifejletet is.
Ezzel még semmi baj nem is lenne, hisz a Heavy Rain már bizonyította, hogy ez a recept tökéletesen működhet – a Man of Medan azonban nem tud felnőni ehhez a szinthez, mégpedig két fő okból. Az egyik technikai jellegű: a gombnyomkodós QTE-jelenetek egyszerűen nem működnek jól. A QunticDream játékaiban megszoktuk, hogy minden QTE-jelenet az adott játékbeli cselekedethez van szabva, itt viszont teljesen logikátlanul tűnnek fel a gombok, mindig a képernyő közepén. Néha ráadásul abszolút váratlanul, bármiféle előrejelzés nélkül tűnik fel egy-egy lenyomandó gomb, máskor meg akár egyetlen elrontott időzítés is egy karakter halálához vezet. Nyilván egy horrorfilmben vagyunk, jó sok elhalálozási lehetőséggel, de bizony volt olyan következmény, amit cseppet sem éreztem fairnek.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
