North of Loathing

Öt éve az Asymmetric stúdió bebizonyította azt, amit sokan azért már sejtettek: 4K, eARC és HDR ide, QLED, VRR és ray-tracing oda, amennyiben egy játék remekül van kitalálva, hát akkor az a játék pálcikafigurákkal is szórakoztatni fog. Márpedig a West of Loathing kiváló alkotás volt, egyike a kevés tényleg működő videojáték-vígjátékoknak – egy végtelenül vidám vadnyugat-paródia, telis-tele abszurd poénokkal, metsző szatírával és elvadult bendzsó-zenével. Az elmúlt éveket a fejlesztők a legnagyobb titokban a széria következő részének készítésével töltötték, és nemrég bármiféle előzetes bejelentés vagy marketing nélkül a nyakunkba is szakadt a Shadows Over Loathing.

Az ingyenesen játszható, modernkori MMO-ból, a Kingdom of Loathingből kifejlődött sztorialapú (és a multiplayert teljesen nélkülöző széria) ismét korszakot váltott: egy háromévtizedes időugrást követően most 1927-ben járunk, továbbra is valahol Amerikában, éppcsak ezúttal a vadnyugati sztorik helyett Lovecraft kozmikus horrorjai fertőzték meg a környéket. Lelkes hősünk nagybátyja kérésére érkezik a kóla-háborúk által megtépett, kizárólag kocsmákban, csápokban és hobókban gazdag Ocean Citybe, hogy aztán kénytelen-kelletlen a kedves rokon megkeresésére induljon. Mint az hamar kiderül, bácsikánk antikáru-kereskedése csak afféle fedőszerv, valójában ugyanis a világra fenekedő átkozott tárgyak felkutatása és átoktalanítása az üzlet igazi profilja. Nincs más lehetőségünk, mint beszállni a családi vállalkozásba, és saját eszközökkel eredni az átkozott ketyerék nyomába – hátha az egyik körül ott találjuk majd a nagybácsit is.

[+]

Elődjével szemben a Shadows Over Loathing nem egyetlen óriási, különféle abszurd helyszínekkel telipakolt világot pakol a játékos elé, hanem számtalan kisebb, de ugyanilyen zsúfolt környéket prezentál. Az első fejezet például a düledező Ocean Cityben játszódik, a második egy közeli, kristálytiszta vizű tavacskájáról és kristálykitermeléssel foglalkozó bányájáról ismert erdőbe vezet, a harmadik pedig már egy meglehetősen furcsa szakokkal rendelkező egyetem patinás folyosóin és görögábécés lakóépületeiben játszódik – és az igazán bizarr vidékekről, az időutazásról és álomvilágokról még nem is esett szó.

[+]

A párbeszédeknek, küldetéseknek, véletlenszerű találkozóknak köszönhetően állandóan változó, de mindig kézműves kidolgozású térképünkön (az egyik fejezetben például egy szelet sajton iktatjuk a földrajzot) egyre több helyszín tűnik fel, és persze a hosszabb utazásokat is mindig megszakítja valami váratlan meglepetés. Ezek hozhatnak zsákmányt, harcot, avagy valami sokkal váratlanabb eseményt is – egyszer például saját magammal találkoztam, és azonnal egy húron pendülve rögtön el is kezdtük tervezgetni, hogy miként lehetne a legnagyobb anyagi hasznot hajtani a téridő törvényeinek efféle lebomlásából.

Se pókkal, se anélkül

Ahogy a nagyszerű előd, úgy a Shadows Over Loathing is egyedi módon keveri a szerepjátékok, illetve a klasszikus kalandjátékok ismerős elemeit. Az egyes fejezetek bejárása, a karakterfejlődés, illetve a körökre osztott harcok az RPG-kből ismerősek, de a tárgyhasználatra és párbeszédekre épülő feladatok, a többféleképpen megoldható küldetések és a teljesen őrült fejtörők már az utóbbi kategóriát idézik fel az emberben. Amikor például a beomlott, totálisan kitermelt bányából kellene valahogy feltölteni a kristálybolt kínálatát, az egyik ajtó mögött található időrést kell kihasználni, legalább három eltérő módon kihasználva az időutazásban rejlő paradox lehetőségeket.

[+]

Szintén emlékezetes terület az egyetem, ahol a számunkra fontos ajtón kizárólag a helyben szerzett diplomával a kézben lehet átlépni – így aztán hiába van a puszta távolság tekintetében aalig pár centire a megoldás, muszáj lediplomázni, elvégezve az általunk választott szakot, illetve az elektív tárgyakat és gyakorlati tanfolyamokat. Itt minden döntésünk egyedi küldetésekkel jár – a geológiát választva például meghökkentő módon szimplán egy bokaficamra specializálódott gyógyital megszerzése a feladat, hiszen ha ezzel lefizetjük a bicegni is alig tudó tanárt, már meg is kapjuk az ötöst.

[+]

Teljesen más jellegű a feladatunk, ha a „pókok” nevű tantárgyat választottuk: itt érthetetlen módon nekünk kell oktatni a nebulókat, akik mind arra kíváncsiak, hogy milyen érzés, amikor egy hatalmas bestia belénk mélyeszti méregben fürdetett csáprágóit. A szomszédos szobában ott várakozik a pókgenerátor, amellyel tetszés szerinti csatákat rendelhetünk, és azokon keresztül kell olyan információkat szereznünk, amelyek kielégítik vérszomjas tanítványainkat. (Itt mindenképpen megemlítem az inkluzivitás csodálatos példájaként, hogy az arachnofóbiások mellett az arachnofíliások is kaptak egy opcionális kapcsolót – ezek természetesen kikapcsolják, illetve elszaporítják a játékbeli pókokat.)

[+]

Ami a harcokat illeti, azok sokkal változatosabbak lettek az előző részhez képest: bár egyedül kezdjük a kalandot, egy hűséges állatka, illetve egy választható csapattag mindig velünk lesz – a néha-néha csatlakozó egyéb szövetségesekről nem is beszélve. A mi körünkben mindig használhatunk valamit a harci tárgyak szinte végtelen és teljesen ütődött listájáról, majd akciópontjaink számának függvényében speciális képességeinket is elsüthetjük – az akciók sorát pedig a kezünkben tartott fegyverrel megejtett támadás zárja le.

[+]

A tempó egész fürge, a sok bizarr tárgy és skill miatt pedig néhány órányi harácsolás és fejlődés után kellően változatos is lesz a sok csata. Mivel a végtelen számú csatát generáló szobák miatt a tápolás igen könnyű, a túlontúl erőssé válásra, a karakter idő előtti kimaxolására jelentős esély van, hacsak nem fogjuk vissza erősen ezzel kapcsolatos RPG-ösztöneinket. A „pacifizmus” gombbal a harcok egyébként teljesen ki is kapcsolhatók, ekkor hősünk kiválóan megírt, egyre vadabbá váló szöveges átvezető jelenetekben magyarázza meg, hogy miként is úszta meg a csatározást.

A lovecrafti humor

A harcokkal összefüggésben a fejlődés is kellemes élményt jelent: karakterünkre igen sok felszerelést aggathatunk, és azok jókora részét fejleszteni is lehet – állatkedvenceinket például speciális eledellel, páncélként működő ruháinkat pedig egy sor, változatos bónuszt adó felvarróval, trutymóval és fémbetéttel kezelhetjük. A Loathing-világ valutája még mindig a színhús, és bizony arra szükség is lesz: a méregdrága könyvekből újabb képességeket tanulhatunk, a boltok kínálata óriási, ráadásul a megvesztegetéstől a jótékonykodáson át a belépők megfizetéséig millió módon válhatunk többé-kevésbé legális lehúzások áldozatává.

[+]

A játék mechanikus részei egész jól működnek, de ahogy a korábbi részekben, így itt sem a harcrendszer vagy a karakterfejlődés a játék igazi sztárja, hanem a mindent átható abszurd, néha meglepően intelligens utalásokat, máskor meg a legotrombább szóviccet meglovagoló humor. Mindegy, hogy egy szimpla tárgyleírásról, expozíciós párbeszédről, avagy egy utazás közben talált esemény taglalásáról van szó, ez a humor mindenhol ott van, és fáradhatatlanul ingerli mosolyközpontunkat. Elképesztő, hogy megint sikerült lényegében minden dialógusba és leírásba poénok tömegét csempészni, ráadásul úgy, hogy az csak a legritkább esetben tartalmaz modern utalásokat vagy internetes mémeket.

[+]

Az eszmecserék a vámpírok halmazállapotáról, a mókás harci animációk, és a még ezt az elvont világot is teljesen kitekerő álomjelenetek között is folyamatosan érkeznek az új helyszínek és karakterek és mellékküldetések. Egyszerűen tele van tartalommal a Shadows Over Loathing – egy végigjátszás akár jóval 20 óra fölé is nyúlhat. Mindehhez a minden őrültséget megengedő látványvilág tökéletesen asszisztál, és a zenékre sem lehet egyetlen rossz szavunk sem.

[+]

Hacsak az nem, hogy a vadnyugatot feldolgozó West of Loathing talán hangulatosabb volt kicsit – a bendzsó már önmagában is vicces hangszer, és talán az errefelé jobban ismert, és így könnyebben kifigurázható környezet miatt a humor is talán hajszálnyit erősebb volt ott. Ezt azért javarészt ellensúlyozza, hogy a fejlődés és a harcrendszer jóval érdekesebb lett ebben a részben – bár nem mondanám rá, hogy mindenben előrelépés, abban biztos vagyok, hogy aki anno rácuppant a West of Loathingre, annak ez a játék is tetszeni fog. És most már arra is fogadnék, hogy a majd évek múlva megint a semmiből előbukkanó következő felvonás is kellemes, üde, és abszurdan oktondi színfoltja lesz az adott korszaknak!

A Shadows Over Loathing kizárólag PC-re érhető el.

Összefoglalás

Nagyszerű küldetésekkel, kiváló poénokkal és remek kalandjáték-elemekkel felturbózott szerepjáték. Egyes részei külön nézve talán nem számítanak a legjobbnak a piacon, de az összhatás fergeteges, és ezért az állandó humor-áradat a felelős.

A Shadows Over Loathing legjobb pontjai:

• Elképesztően tömény, imádnivalóan abszurd humor;
• a kevés szín és a pálcikafigurák ellenére/miatt imádnivalóan néz ki;
• nagyszerű, trükkös küldetések egész tömege;
• a harcrendszer sokkal élvezetesebbé vált.

A Shadows Over Loathing leggyengébb részei:

• Összességében nem jobb, mint az előd;
• egy kis tápolás, és máris túl könnyűvé vált.

Bényi László