HD horror, remaszterizált rettegés
Az eredeti Resident Evil 1996-ban valóságos csoda volt, amely nem csak a PlayStation végül elsöprőnek bizonyuló sikeréhez járult hozzá jelentősen, de a Capcom óriáskiadóvá válása is nagyrészt e programnak köszönhető. Pedig fiatal designerek munkája; vagy hát éppen ezért lehetett annyira újító, mert sikerre éhes, a konvenciókkal nem törődő emberek dolgoztak rajta. Mára persze a sorozat igencsak más körökben mozog, mint a legendás első rész, de talán pont ezért volt itt az ideje annak, hogy a HD-kiadások korszakában a Resident Evil is visszatérjen egy újabb körre. És vissza is tért, mégpedig az alaposan felújított 2002-es, GameCube-ra megjelent kiadás alapján készített verzióval.
Az alapfelállást vélhetően mindenki számára ismert: különleges rendőrségi kommandónk tagjai egy Raccoon City melletti ősi villában ragadnak, miután helikopterük lezuhan a kivonulás közben. A segélyhívások kannibalizmusról szóltak, de a valóság még borzasztóbb: a hullák agresszív zombiként térnek vissza az árnyékvilágba, és mivel társaink rövid úton eltünedeznek mellőlünk, egyedül kell felfedeznünk a labirintus-szerű, többszintes kúriát és néhány hasonlóan félelmetes helyszínt. Noha e játékban is szerepel Wesker, szóba kerül az Umbrella cég és végén a T-vírus nevet is megismerjük, az első játék még követhető, mondhatni szimpatikusan egyszerű történettel rendelkezik – igazi felüdülés a legutóbbi részek sokszorosan megkevert hatalmi harcai, őrült összeesküvés-elméletei és szimplán ostoba sztorijai mellett.
Miután egyedül maradunk a Spencer-villában, hamar rádöbbenünk, hogy bár a látványvilágot közel hozták a mai szinthez, a járékmenet egyetlen fontos változtatást leszámítva megmaradt a régi. Azoknak persze, akik ma is pontosan tudják, hogy melyik teremben is van a shotgun, vagy hol találhatóak a mentési pontok, ez nem lesz gond, de újoncokkal szemben a HD Remaster pontosan olyan ellenséges, mint amilyen az alapjáték volt. És nem is csak arról van szó, hogy normál fokozaton két harapás is elég az elhalálozáshoz, hanem arról is, hogy a megannyi, objektíven nézve meglehetősen ostoba, logikátlan fejtörő megoldása annyi felderítést, ide-oda mászkálást és próbálkozást igényel, amihez egyszerűen nem vagyunk hozzászokva. Persze amikor már a megjelenés napján video-végigjátszások várnak az emberre, nem feltétlenül akadunk fenn ezen, de aki magától akar rájönni, hogy melyik nyílvessző hegyét letekerve nyitható meg egy átlagosnak kinéző koporsó (és ezáltal a továbbvezető út), vagy hogy hol muszáj használni a kutyasípot, mert csak egy specifikus halálos bestia nyakláncából kotorható ki egy nélkülözhetetlen tárgy, arra kemény napok várnak.
Az egyszeri zombik és persze kutyák mellett más veszélyekkel is találkozhatunk. [+]
Szerencsére legalább a kalandozás kevésbé idegesítő, hála az új irányítási rendszernek. A már a 2002-es remake idejében is ósdinak számító tankszerű közlekedési metódus helyett választható új, dinamikus futkosás sokat könnyít az életünkön, még akkor is, ha a fix kameranézetekkel nem mindig ésszerűen működik együtt. Egy-két óra beletelik, míg megszokjuk, hogy a kameraváltásoknál miként kell reagálnunk, de néhány nem várt nézet még így is megzavar. Szerencsére azonban az életünk nem sokszor múlik ezen – kevesebb ellenség vár ránk az egész játékban, mint az utóbbi idők Resi-játékainak egy-egy pályáján. Igaz, épp ezért a velük való elbánás sem lesz egyszerű – amíg nincs nálunk a shotgun vagy a magnum, zavaróan sok töltény kell egy-egy bestiának, ráadásul ha a fejük véletlenül szét nem toccsant, muszáj lesz felgyújtanunk őket a végleges kiiktatáshoz. És persze, ne feledjük, itt célzás közben nincs mászkálás – csak egyhelyben álldogálva tudunk lövöldözni, így minden csata sokkal izgalmasabb, mintha tudnánk hátrálni, vetődni.
A hatalmas kastély kiismerése, az egyre nyakatekertebb módon kinyitható ajtókon való átjutás, az egyre furább kulcsok megszerzése általában igen kellemes élmény. Az üvegen átvetődő zombi-dobermannok még mindig a frászt hozzák az emberre, és úgy általában is félelmetes a hangulat, köszönhetően a zenéket általában helyettesítő környezeti hangoknak és stílusosan belőtt kameranézeteknek. Igaz, a rendkívül szűkös tárgylimit és a precíziós célzás hiánya néha zavaróvá válik (főleg, amikor rosszul emlékszünk rá, hogy a következő szobában a drágakő vagy az embléma fog-e kelleni, és caplathatunk vissza a legközelebbi tárgytárolóhoz), de a tintapatronokat igénylő mentés kiváló eszköz a stresszérzet növelésére.
Noha a grafikai turbózás és a kezelés megreformálása mellett nincsenek igazán tartalmi újítások (a Resi 5-ös kosztümök említésre is alig méltók), aki rákattan a játékra, az bizony sokáig szórakozhat vele. A két, kicsit eltérő módon induló és irányítható karakter, a négy nehézségi fok és tíz befejezés már alapból is rengeteg újrajátszásra ad lehetőséget, ráadásul a 2002-es verzió extra játékmódjai is itt vannak, a tényleg csak a profiknak, az egész játékot kívülről ismerőknek készült láthatatlan zombis változattól a minket agyondinamitozva követő kamikaze zombis megvalósításig (igaz, néhány remek fegyvert is megnyithatunk). Noha a Resident Evil ma már korántsem szól akkorát, mint két évtizede, vagy akár 12 évvel ezelőtt, még mindig kellemes szórakozást nyújt. Főleg, ha hajlamos vagy megbocsátani néhány furcsa húzását…
Pro:
- A hangulat még ma is magával ragadó
- Rég volt részünk egy ennyire a túlélésre koncentráló játékban
- Az új kezelési mód új életet lehel a programba
Kontra:
- A kamera és a dinamikus irányítás igen sűrűn akad össze
- A játékmenet tekintetében is kibírtunk volna némi modernizálást
80
