Állatfarm, Mad-Max módra

Mindig örvendetes olyan játékokat látni, melyek képesek valami rendhagyóval előrukkolni a műfajukon belül, így feszegetve annak határait – igaz ez még akkor is, ha ez a fajta kísérletezés nem hoz egyöntetűen pozitív eredményt. A Laika: Aged Through Blood bár az általunk korábban tesztelt Blasphemous 2 és The Last Faith családfájába tartozik – tehát egy Metroidvaniaról van szó – mégis több ponton jelentősen elüt társaitól és neves felmenőitől. A zsánerre jellemző középkori fantasy körítés helyett itt színhelyként a Mad Max világára emlékeztető, disztópikus pusztaság szolgál. A főszerepben emberek helyett állatok állnak, kik külön törzsekbe tömörülve igyekszenek az omladozó világ közepette fenntartani saját fajukat és kultúrájukat. A játék az állatvilág lakóinak érdekes dinamikájával és viselkedésével igyekszik nem csak egy – sokszor szó szerint – húsbamaró történetet elmesélni, de fel is hívni a figyelmet korunk releváns problémáira, például a környezet erőforrásainak gátlástalan kizsákmányolására.

A történet középpontjában Laika, a prérifarkasok törzsének egy tagja áll, aki bizonyos értelemben két világ között rekedt, különleges képességeit felhasználva pedig próbál mindkettőben békét teremteni. Laika ugyanis vérvonalából adódóan képes nem csak a frissen elhunytakkal kommunikálni – így átsegítve őket a túlvilágra és teljesíteni kérésüket – hanem újra és újra feléledni minden egyes elhalálozásakor is. Mondhatni tehát, hogy egy ötletes megoldással a klasszikus game over képernyők itt történeti szintre lettek emelve, főhősnőnk számára pedig ez lesz az elsődleges fegyver a törzsét, az egy szem gyermekét, s végérvényben a világ más lakosait rettegésben tartó, hatalomra törő madarak seregével szemben. Itt pedig fontos kihangsúlyozni, hogy bár állatok vannak a főszerepben, és időről időre át fogunk élni szívmelengető pillanatokat, a mű rendkívül nihilista és naturalista: világa sokszor reménytelennek érződik, az erőszak pedig kendőzetlenül kerül ábrázolásra benne, amely sokszor érinti a kiskorúakat is.

[+]

Hangulatában és témájában tehát eléggé egyedi programról van szó, a műfaji kekeckedést viszont tovább fokozza annak a ténye, hogy a világot itt nem gyalogosan, hanem kétkeréken, motorunk társaságában fogjuk felfedezni – a játékmenet és pályadizájn pedig teljes mértékében ennek lett alárendelve. Megmászható falak helyett félköríves rámpákat kapunk, míg dupla ugrás helyett sörétes puskánk egy jól irányzott lövésével tudunk majd továbblendülni ugratás közben. Motorunkat csak a legritkább esetekben – például lakóhelyünk, vagy útbaeső benzinkutak meglátogatása esetén – fogjuk elhagyni, melyek során lehetőségünk lesz a pusztaság lakosaival és törzsünk tagjaival interakcióba lépni. Ha pedig már megálltunk, tudunk majd kereskedni, kártyajátékozni, ételeket főzni harci képességeink ideiglenes megnöveléséhez, fegyvereket vásárolni és arzenálunkat fejleszteni, illetve mások ügyes-bajos dolgaiban segítő kezet nyújtani – igaz, utóbbit többnyire elhanyagolható jutalmakért cserébe.

[+]

Számos játékeleme dacára viszont az Aged Through Blood a hangsúlyt érezhetően az összecsapásokra helyezi, mely terén a legtöbb egyediséget tudja felmutatni. A motorunk ugyanis nem csak egy eszköz az elénk tornyosuló homokbuckák leküzdésére, hanem egy harcászati kellék is egyben. Hátsókerékre állva például nem csak a kifeszített köteleken tudunk áthajtani, hanem ki tudjuk védeni a fölénk repülő lövedékeket is, vagy akár visszapattintani őket az alvázról egy jól időzített gombnyomás segítségével. Emellett természetesen tüzelhetünk a választott lőfegyverünkkel is, mely során az időlassítás segít, hogy el tudjuk találni a célpontjainkat féktelen száguldások és ugratások közepette is. Ha pedig már ugratások: a levegőben való hátrapörgéssel tudjuk újratölteni a fegyverünket, előrepörgéssel pedig a golyóhárítás képességét, így folytonosan ösztönözve leszünk a mozgalmas, pörgős játékstílusra – már csak azért is, mert a fegyverek alapvetően nagyon kis tárkapacitással rendelkeznek.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!