Accio!

Ki gondolta volna, hogy a Hogwarts varázslóiskola környékén orvvadászok, képességeiket áruba bocsátó aljas varázslók, illetve Sötét Mágiát használó goblinok egyre jobban szervezett seregei terrorizálják a helyieket és a nebulókat? Ki gondolta volna, hogy a baglyok tornyának tetején egy lefejezett tolvaj tengeti örökké tartó mindennapjait? Ki gondolta volna, hogy egy mágustanonc az órái helyett szervezett alvilági sárkányviadalokat, magas hegyek ormán álló csillagvizsgálókat és tavak mélyén levő, halálos csapdákkal teli kriptákat fog majd felkeresni? De komolyan, ki gondolta volna, hogy 2023-ban Harry Potter világát megannyi gyorsan összecsapott fércmunka után ennyire igényesen dolgozzák majd fel?

Mivel a játék pontos működését oly sokáig gondosan titkolta a fejlesztő Avalanche (az amerikai Avalanche Software, és nem a Just Cause-okról és a Mad Maxről ismert svéd Avalanche Studios), mindenképpen érdemes röviden behatárolni a Hogwarts Legacy műfaját. Egy kizárólag egyedül játszható, nyílt világú akció-szerepjátékról van tehát szó, amely az 1890-es évekbe vezeti a játékost, sok-sok esztendővel Potterék, vagy akár a Fantastic Beasts-filmek időszaka elé. Nem csak az egész varázslóiskola járható be a legmagasabb tornyától a legmélyebb rejtett folyosókig, és nem csak a könyvekben is sokszor meglátogatott kisebb városkák kereshetők fel, de dél felé hatalmas hegyek és mély völgykatlanok, jéghideg tengerszemek és omladozó kastélymaradványok, tengerparti barlangok és veszélyekkel teli sötét erdők várják a kalandorkedvű tanulót. (És egy másik, más jellegű előrebocsátandó tény: én teljesen kimaradtam a Potter-mániából, így a magyar fordításokkal, illetve mélyebb ismereteket igénylő megfigyelésekkel nem tudok szolgálni.)

[+]

Karakterünk egy ötödéves mágustanonc, akit merőben szokatlan módon előzetes képzés nélkül vesznek fel Hogwartsba – tehetségét óriásinak mondja a rá felfigyelő Fig professzor, de mivel hősünk nem ismeri még a legalapvetőbb varázslatokat sem, kemény tanulmányi év vár rá, ígéri a játék. Ez be is igazolódik, igaz, nem úgy, ahogy talán várnánk: fiatal hősünk repülő hintaját valahol Skócia felett javarészt felzabálja egy sárkány, mi pedig a professzorral együtt egy különleges, rejtett mágustorony mellett landolunk. Itt több fontos dolog is kiderül: egyfelől karakterünk azon kiválasztottak közé tartozik, akik látják, sőt, irányítják is az Ősmágiát – másrészt pedig erről egy Ranrok nevű kegyetlen goblinmágus is tudomást szerez, ő pedig mindent és bármit megtenne azért, hogy kifacsarhassa belőlünk e tudást.

[+]

Ez a Ranrok nevű kisnövésű boszorkánymester, az őt követő „lojalista” goblinsereg, no meg emberi szövetségeseik és szolgáik jelentik majd a fő kihívást a történet során. Szerencsére a mi oldalunkon is vannak néhányan: noha eleinte csak Fig professzor hisz nekünk, a megfelelő erőfeszítéseket követően néhány iskolai cimboránk, valamint az Ősmágiát korábban már megismert egykori Hogwarts-tanárok is az általunk elnevezhető hős mellé állnak – előbbiek a kalandokban és az információszerzésben segítenek, utóbbiak pedig négy oktató jellegű, ám mégis igen veszélyes próba kiállását sürgetik.

[+]

A kipróbálás előtt nagyon érdekelt, hogy a Hogwarts Legacy miként kezeli majd az iskolai életet – a gyakorlást, a vizsgákat, az órarendet. Az utóbbi hónapokat elég tömény Persona-lázban töltöttem, így az is érdekelt, hogy a tanulmányokon kívüli időt miként modellezi majd a játék; a baráti kapcsolatokat, a szórakozást, a szüneteket, esetleg a romantikát vagy az iskolai élet negatív oldalát. Nos, jobbára sehogy: a játékban ugyan múlik az idő, mozognak az égitestek, besötétedik, majd kivilágosodik, ám ennek az égegyadta világon semmi hatása nincs a játékmenetre. Nem kell aludni, nincs napirend, éjszaka is oda megyünk, ahová akarunk – teljesen úgy, mint mondjuk egy Assassin’s Creedben. Ha egy küldetést pont éjfélre, reggelre, vagy mondjuk naplementére álmodott meg a designer, hát akkor ott helyben egy gombnyomással addig várunk (akár a tanterem vagy erdő közepén), amíg kell. A sztori nem ágazik el, a játék írói határozták meg, hogy kikkel fogunk barátkozni, hogy mikor szerzünk repülő hátast, és hogy milyen sorrendben kapjuk meg a varázslatokat.

Confringo!

A játék felépítése ezen túl is meglehetősen egyszerű: mindent küldetésként tálal a játék, legyen szó a tanórákról, a minijátékokról, vagy épp baráti kapcsolataink ápolásáról. Ezeken felül természetesen Hogsmeade boltosainak, illetve a többi falucska lakosainak is rengeteg kérése lehet, így az egyedi, igényesen szinkronizált és tálalt küldetések száma 115 körül van. A tanórák tulajdonképpen látványos oktatómódnak felelnek meg, ezeken megtanuljuk a varázspálca használatának, a varázsfőzetek keverésének, vagy akár a mandragóra ültetésének szabályait – e részletekkel soha többet nem kell foglalkozni, de így szerezzük az új varázsigéket, így tanuljuk meg az újabb és újabb varázslói lehetőségeket. A világ bejárása eleinte természetesen gyalogszerrel történik, de az első repülésórát követően saját seprűnk is lesz – még később pedig akár több repülő hátasállatra is szert tehetünk. (A küldetések közti ide-oda mászkálásban persze a teleport-állomások még többet segítenek majd.)

[+]

Bár a legtöbb diáktársunk számára ez az év is békében telik, mi természetesen nem ússzuk meg tanulmányainkat több száz gyilkosság elkövetése nélkül – varázspálcánk még az opcionális Megbocsáthatatlan Átkok használata nélkül is halálos eszköz lesz. A harcok teljesen valós időben mennek, és legtöbbjüket a jobb ravaszra bekészített négy varázsigénk, illetve a telekinézisre (ha vannak tereptárgyak a környéken), valamint szupertámadásokra (amennyiben feltöltöttük a mércét) is alkalmas Ősmágia uralja. A rendszerbe nem csak a változatosan kombinálható varázslatok visznek színt, de még inkább az, hogy ellenfeleink rendszeresen védővarázslatokat alkalmaznak, és amíg ez él, addig a közönséges varázslataink lepattannak róluk – minden ilyen buborékot csak egy azonos színű varázslattal lehet kipukkantani.

[+]

A harcok kellemesen pörgősek (főleg a félrevetődések és saját védőgömbünk használatánál fontos az időzítés), és amíg nem kezdjük el a világtérképen ikonként megjelenő banditatáborokat, farkasfalkákat és pókfészkeket monoton egymásutánban megtisztítani, addig nincs is belőlük zavaróan sok. Sajnos azért a rendszer messze nem hibátlan, elsősorban az irányításnak köszönhetően. Sem a manuális, sem az automatikus befogás nem tökéletes, és így zavaróan sokszor váltunk a legrosszabbkor a célpontok között, néha pont úgy, hogy két tartalékolt varázslatunkat épp a rossz pajzsszínű ellenlábasokra lőjük el.

[+]

A másik gond azzal kapcsolatos, hogy csak négy varázslat lehet egyszerre aktív – igaz, később további három ilyen négyes varázslatkupacot lehet megnyitni, de még ez a 16 hely is sokkal szűkösebb, mint amennyi varázslatunk ténylegesen van (ráadásul a mágia hevében ezek közt váltogatni nem feltétlenül egyszerű), így varázslatkészletünk átrendezése csaknem állandóan szükséges – vagy elfogadjuk, hogy a harcban kizárólag négy mágiát fogunk használni. Ez is működik – még ha rosszat is tesz a beleélésnek –, mert a játék szintezi az ellenfeleket, így hiába fejlődünk, egy farkas vagy ashwinder bérgyilkos mindig pontosan ugyanannyi találatot bír ki. Nehéznek az azonnal ható gyógyitalok túltengése miatt nem nevezném a Hogwarts Legacyt, de a sokszereplős csaták azért sokkal több kihívást hoznak, mint bármelyik eddigi Potter-feldolgozás.

Lumos!

A Hogwarts Legacy tehát a vártnál jóval kevésbé szól az iskoláról és az iskolai életről – igazán még barátkozni sem lehet benne, mert bár van három osztálytársunk, akik teljes küldetéssorozatot kaptak, igazán közel azért nem kerülünk hozzájuk. Annak sincs érezhető hatása, hogy melyik házba sorol be minket az ütött-kopott süveg, és bár az csak rajtunk múlik, hogy mennyire ássuk bele magunkat a tiltott átkok rejtelmeibe, e döntésünknek sincsenek olyan mértékű következményei, mint amit vártam volna. Karakterünk jellemét jószerivel csak a párbeszédek során tudjuk alakítani: sok esetben csupán egy negédesen kedves, illetve egy váratlanul tuskó mondat közül lehet választani. Az viszont tetszett, hogy a „szerezd vissza”, „fogd be”, „hozd ide” jellegű küldetéseknél választható az az opció is, hogy megtartjuk a szajrét.

[+]

Most, hogy nagyjából megismertük a Hogwarts Legacyt, arra is ki kell térni, hogy a csaknem minden játéktechnikai téren a „jó” kategóriában levő program miért is tűnik többnek ezek összegénél. Ez pedig a fejlesztők igényessége – egyszerűen látszik, hogy a több halasztással szerzett hónapokat és éveket mire használták fel az animátorok, a kezelőfelület tervezői, vagy épp azok, akik felépítették a világot. Már a játék legeleje, a karaktertervező sokkolóan kidolgozott – elképesztően változatos karakterek kidolgozására ad lehetőséget, ráadásul az általam próbaként összerakott arcok mind teljesen illeszkedtek a világba. Igaz, az arcmimika nincs a Naughty Dog-játékok szintjén (az én karakterem ajkán mindig kis mosoly játszadozott, sajnos akkor is, amikor valakinek a fivére halálhírét kellett átadni), de így is mindenki meg fogja találni a számításait. A fontosabb karakterek is mind nagyszerű kidolgozást kaptak, főként tanárainkra figyeltek oda a fejlesztők – nem csak szinkronjuk pazar, de mind saját viselkedéssel, apró kis mozdulatokkal, valami egyedi kettyenéssel is rendelkeznek.

[+]

És persze, aki imádja a könyveket és filmeket, azt az kastély is rabul fogja ejteni, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy itt van minden, amit ott láttunk – a négy ház főhadiszállásától a hatalmas csarnokokon át a specializált osztálytermekig. A festmények animálnak, a páncélok mozognak, a hangszerek maguktól játszanak, és néha még a kiállított csontvázak is randalíroznak egy kicsit. E gyermeteg mókák mellett az iskola tele van titkokkal, amelyek a hagyományos gyűjtögetnivalók helyét veszik át – szárnyas kulcsokat kell a megfelelő zárba kergetni, bronz lepkéket lehet a Lumos varázslattal visszacsalni tükrükhöz, de a begyújtott parázstartók, a magunkhoz szívott repkedő könyvoldalak és feltöltött szobrok is adnak apró jutalmakat. Ugyanezt a gyűjtögetős-időtöltős szerepet a világtérképen a kipukkantható lufik, illetve az ikonokkal jelölt csillagvizsgálók, Ősmágia-források, Merlinig visszavezethető fejtörők és kincsesbarlangok töltik be.

[+]

Sok varázslat használható a harcokon kívül is – a Revelio megmutatja az álfalakat és a mágiával rejtett dolgokat (és az ellenfeleket meg a zsákmányt is), az Alohomora a zárakat nyitja, de csak akkor, ha ezt a pedellus szolgálatába állítjuk, de van varázslat befogott állataink dögönyözésére is. A láthatatlanságot biztosító Disillusionment főleg akkor hasznos, ha a talentumok menüjében kibontjuk a hozzá járó bónuszokat, mert akkor szinte lehetetlen lebukni vele, és amikor kővé változtatjuk a megközelített ellenfelet, az az effekt területre hat. Néhány komplexebb fejtörő során a terepet kell manipulálni: a kedvencem az volt, amikor a mágikus kapuk nyíltak meg a pályán, és ezek másik világba vezettek attól függően, hogy melyik oldalról keltünk át rajtuk. Amikor ebbe bejöttek az olyan ötletek, mint a kapuk forgatása, vagy a kapukon keresztül való varázslás, akkor tényleg elismerően csettintettem.

[+]

Az is kifejezetten ötletes, ahogy a sokszor látott RPG-funkciókat a könyvekben szereplő megoldásokkal kötötték össze. A játék negyedénél-harmadánál a Hogwarts rései közt rejlő dimenzióban saját lakosztályt kapunk, amit mi rendezhetünk be, és ez egy csomó lehetőséget nyit meg. Itt lehet egy mágikus szövőgéppel az amúgy színkóddal jelölt ritkaságú ruháinkba extra tápokat fonni, és itt lesz elérhető az is, hogy ruháinknak – tulajdonságaik megőrzése mellett – más kinézetet adjunk. Ez fontos, mert a sapkák és szemüvegek közt rendkívül sok az idétlen darab; nagyon idegesített, amikor egy több száz éve halott varázslónő sírját kirabolva egy kidülledő hüllőszemet mintázó Halloween-szemüveg, vagy vörös bársonycilinder volt a jutalmam. Lehetőség van egy porszívó-táskával állatokat foglyul ejteni (a mindig optimista játék szerint ekkor megmentjük őket az orvvadászoktól) és e zsebdimenzióinkban szabadon engedni őket, és ugyanitt állíthatjuk fel növénytermelő, illetve varázsital-főző állomásainkat is.

Revelio!

A látványvilág amúgy is lenyűgöző – Hogwarts környékén az iskola impozáns tornyai jelent mindig tájékozódási pontot, a távoli messzeségben pedig megdöbbentően kidolgozott vadont kapunk. Szarvasok menekülnek előlünk a dombokon, pillangók csalnak mélyebbre egy mohával teli mocsárban, egy oromról körülnézve pedig alant egy nagy goblinbázis, egy minden bizonnyal kincset rejtő, félig leomlott torony, valamint egy trollméretű sátor tűnik fel, és mint egy klasszikus fantasy szerepjátékban, itt is azonnal kimegy a fejünkből aktuális küldetésünk, és megyünk felderíteni az ismeretlent.

[+]

Érdekes, hogy ezzel szemben az egyébként remek minijátékok milyen limitáltak lettek: a varázspárbajok, a légiseprűs versengés, illetve a Summoner’s Court nevű, kicsit talán a pétanque-ra vagy a curlingre hasonlító labdajáték is csak három-négy alkalommal érhető el, és miután „megnyertük” őket, soha többé nem játszhatók. (A seprűverseny kivétel, ott a három pályát később is ki lehet próbálni, de itt is sokkal több lehetőséget tudnék elképzelni.) A Hogwarts Legacy sztoriküldetései amúgy körülbelül 25-30 játékóránál érnek véget, és bár a későbbi ikontisztítással jó sok időt lehet még eltölteni, az szerintem már közel sem olyan élvezetes dolog, mint a remek átvezető jelenetekkel tarkított kampány. A magam részéről értékeltem ezt: nem kell mesterségesen száz óra fölé növelni még a nyitott világú játékok által igényelt időt sem.

[+]

Minden persze nem lehet tökéletes, és a Hogwarts Legacy is rendelkezik pár apró, de azért idegesítő vonással, még a harcok táján már említetteken túl is. Furcsa például, hogy szabadon lehet lopni, és akár tanáraink irodájában, akár a boltokban vagy lakóházakban simán kifoszthatjuk a ládákat. Hogwarts térképe is meglehetősen nehezen használható a millió egymás hegyén-hátán levő épület, girbegurba lépcső és az eltérő részeket összekötő híd miatt. Ezen persze segít a célpontunkat mutató aranypor, de ez sokszor túl agresszív – néhány, kifejezetten eldugott holmik (vagy elveszett emberek) keresgéléséről szóló küldetés során is vígan megmutatja, hogy merre kell menni. A nagyobb próbatételek alatt sokszor kapunk egész összetett fejtörőket, és karakterünk a fennhangon való gondolkodással néha túl hamar árulja el a megoldást; igaz, e téren azért még így is sokkal jobb a helyzet, mint a Ragnarökben.

[+]

Nem tudom, hogy a látvány méltatására a videók és a képek után még ki kell-e térnem, de a rend kedvéért azért szögezzük le: a Hogwarts Legacy gyönyörű lett. Nekem főleg a vadon kidolgozottsága tetszett – a sötét, néha tényleg félelmetes erdők, a repülés közben feltáruló óriási, érdekességekkel teli játéktér, vagy épp az évszakról évszakra változó hangulat igen sokat tesz hozzá az élményhez. Az eltérő évszakok ugyan a játékmenetre nincsenek kihatással, de így is radikálisan eltérő a tökökkel díszített, vagy épp a karácsonyra készülő Hogsmeade utcáinak hangulata. A szinkron is hasonló minőséget képvisel, viszont számomra a zene teljességgel jellegtelennek tűnt; nemrég álltam fel a játék elől, de már egyetlen dallamra sem emlékszem.

[+]

A Hogwarts Legacy tehát a lehetőségekhez képest tökéletesen dolgozta fel a világot – annak szinte minden pozitívumával és negatívumával együtt. Igen, az eredetileg gyerekkönyvnek készült Potter-univerzumban mindig tudni, hogy ki a jó és ki a gonosz, de hát valószínűleg senki nem ettől a játéktól várta, hogy friss megközelítésű antihősökkel és az emberi lélek sötétségét filozófiai mélységben boncolgató történettel fog előállni (egyébként az egyik barátunk küldetései végül mégiscsak ide vezetnek). Aki anno szerette, netán most is kedveli e varázslóvilágot, az egészen biztosan megint el fog veszni az iskola falai között, akinek pedig e franchise mindig kicsit bárgyúnak tűnt, aki szerint mélyen logikátlan a regények világépítése és mágiarendszere, azt ebben a formában, váratlanul igényes videojátékként tálalva el fogja kapni a Hogwarts Legacy. Velem legalábbis ez történt.

A Hogwarts Legacy PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, Switch-re, valamint Xbox konzolokra jelent meg.

Összefoglalás

Ritka jól sikerült feldolgozás: a keményvonalas rajongókat ugyanúgy kiszolgálja (még egy enciklopédikus tudást tesztelő kvízmester is van), mint azokat, akiket mindig is hidegen hagyott az egész Potter-mizéria. Még ha drámája nem is csap igazán magasba, akkor is jóval kevésbé gyerekes, mint várnánk, mágiáit a harcokban és azokon kívül is élmény használni, a világ pedig tényleg lenyűgözően szép és tágas lett. Nem játékmenetbeli újításairól és forradalmi megoldásairól lesz híres, hanem arról, hogy milyen igényesen, milyen odafigyeléssel dolgoztak fel egy teljes univerzumot.

A Hogwarts Legacy legjobb vonásai:

• Elképesztően igényes megvalósítás;
• meglepően hatalmas és változatos világ;
• rengeteg jól kidolgozott küldetés;
• Potter-újoncoknak is fogyasztható, rajongóknak pedig mennyei lehet;
• fantasztikus karakterszerkesztő.

A Hogwarts Legacy leggyengébb pontjai:

• Kisebb irányítási és térképgondok;
• Nincs szabad barátkozás és időtöltés;
• Teljesen jellegtelen, felejthető zenék;
• A minijátékok csak korlátozottan játszhatók.

Bényi László