Sonic Colors: Ultimate teszt

Bő tíz évvel ezelőtt az optimisták egy új korszak kezdetét, a Sonic-játékok második aranykorának bekövetkeztét látták a Colorsban. Most kiderül, hogy a játék időtálló tudott-e maradni!

A legtöbb 3D-s Sonic-játék egyetlen, sokszor igencsak erőltetett alapötletre épül. Mi lenne, ha Sonic vérfarkassá válna vagy kardot fogna? Mi sülne ki abból, ha Sonic helyett a sok ellenszenves barátjára koncentrálnánk? És persze: hová vezetne, ha Sonic árnyékának Uzit és rakétavetőt tennénk a kezébe? Ebből a megközelítésből az eredetileg 2010-ben Wii-re megjelent Sonic Colors a következő kérdésre ad választ: mi lenne, ha Sonic ideiglenes szuperképességeket kaphatna? Akkor egy legfeljebb a középszerűség tetejét kapirgáló játék lett a végeredmény, amely azonban a borzalmas Sonic Team-ötletek sötét temetőjéből még így is ki tudott emelkedni; olyannyira, hogy még olyan elvetemültek is akadtak, akik a sorozat legjobb tagjának merték nevezni…

A Sega 2021-ben újabb kérdést tett fel: mi történne, ha a remaster-láz közepén újra kiadnánk ezt a játékot? Sajnos a válasz ezúttal még annyira sem lett pozitív, mint egy évtizeddel korábban. De a végső értékelés előtt lépjünk vissza kicsit, és nézzük meg, hogy mit is jelentenek a címbéli színek ebben a kontextusban! Minden részletbe nem mennék persze bele, attól például maradék agysejtjeink kollektív megóvása érdekében mindenképpen eltekintenék, hogy a játék történetét mélyebben nekiálljak kielemezni. Legyen elég annyi, hogy a köpcös Eggman doki megint a világ feletti uralomért küzd, ezúttal egy galaktikus vidámparkkal elfedve militarista álmait – Sonic pedig nyilván jól ismert módszereivel küzd a mechanikus seregek ellen.

A címadó újdonságot a wisp névre hallgató apró lények jelentik; csillagközi jószágok, valóságos idegen kocsonyalszörnyecskék ezek, amelyek különleges képességeit mind Eggman, mind Sonic megkísérli saját céljaira felhasználni – előbbi hadigépezetek üzemeltetése, utóbbi pedig ideiglenes powerupok megszerzése terén. A konkrét játékmenet terén ez annyit jelent, hogy Sonic a sok száguldozás és ugrándozás közepette a jól megszokott ikonok mellett a nyolcféle, színkódolt wispet is gyűjtögetheti, és az épp nála levőt egy gombnyomással aktiválhatja is. Bár a tálalás miatt ez talán valami komplexebb dolognak tűnhet, az aranyos lények lényegében egyszerű navigációs powerupként működnek. A fehér wispek például extra sebességet adnak, a rózsaszín lények hatására Sonicból a falon és plafonon is gurulni képes kristálygolyóvá válik – más árnyalatokat használva pedig többek közt rakétává, óriási dinóvá, vagy éppen földben haladni képes fúrófejjé is átalakíthatjuk a sündisznót.

Ez önmagában persze nem rossz ötlet, hisz ezekkel az új mozgáslehetőségekkel igen trükkös pályákat lehetne építeni. Sajnos azonban nemhogy a képességek nem kombinálhatók, de a pályák nagy része sem ravaszul megtervezett utak dinamikus hálózata, hanem sokkal inkább egy kaotikus, átláthatatlan katyvasz lett. A powerupok használata nem igazi élmény, még akkor sem, ha a pályák titkos részeire általában ezekkel lehet elkeveredni. A jó platformjátékok – mondjam ki? elsősorban a Nintendo platformjátékai – egyszerre tudnak lendületesek, fantáziadúsak és élvezetesek lenni, míg a Sonic Colorsnak úgy istenigazából egyik sem megy.

Néha persze lendület azért akad, hisz Sonic szeret a csak rá jellemző tempóban rohanni – sokszor azonban sajnos ez úgy megy, hogy hosszú másodpercekig nem is kell hozzáérnünk a kontrollerhez, hisz lényegében játékmenetnek látszó videó megy a képernyőn. Az sem feltétlen öröm azonban, ha irányítanunk kell a sünt, hiszen a nagy sebesség azt jelenti, hogy a játékmenet ilyenkor megáll a háromsávos pályán való jobbra-balra manőverezésben; emlékszem, ’89 körül volt egy ilyen játékot tartalmazó kvarcórája egy osztálytársamnak – megdöbbentően hasonlít egymásra a két program. És az igazán szomorú az, hogy még így is azt kell mondanom, hogy a fürge részek a jobbak: mert amikor a hatalmas tempó minden átmenet nélkül szinte nullára lassul, akkor még kevesebb élményt ad a Sonic Colors. Az újabb, döglassú szakaszok elérése mindig lelombozó; egyszerűen nem élvezetes a lötyögős, a precizitást hírből sem ismerő irányítás segítségével tüskés platformok labirintusában mászkálni vagy teljesen a áttekinthetetlen vizes pályákon úszkálni.

A Sonic Colorsra, nem kis részben a korábbi Sonic-játékok sokszor botrányos mivoltának köszönhetően a legtöbben pozitívan tekintettek. Igaz, mára sem javult sokat a sorozat 3D-s tagjainak minősége, de szerintem ez a jóindulat már kevesekben lesz meg. Míg sok retró játék narratív megoldásait, komplex rendszereit, újító megoldásait még ma is sokan kedvelik, e programban ilyesmiből tulajdonképpen semmi nem akad – ami meg van benne, az ma már nem elég, és főleg nem ilyen formában. Az egy dolog, hogy az egykor Wii-n egész pofásnak számító program 4K-ban már nyilván nem lenyűgöző, ezt nem is várta senki. Az viszont már idegesítő húzás, hogy az eredetihez képest az egész játék jóval sötétebb lett – sokhelyütt annyira, hogy egyszerűen nem látni a barna vagy szürke háttér előtt Sonic-ot. A zenéket remixelték – és a régi számok az összes hasonló újrakiadás receptjét felrúgva opcionálisan sem elérhetők. A játék hangeffektjei érthetetlenül pokoli hangosak lettek, sokszor elnyomva a régi-új dallamokat. Az átvezető videókat sem csinálták meg újra, hanem felskálázták a 480p-s videókat. És ehhez vegyük össze a millió apró programhibát, a lefagyásokat, a valahogy összeszedhetetlenné vált gyűjtögetnivalókat, a szárazföldet is hullámoztató vízeffektet; plusz Switch-en a rossz memóriakezelés miatt hamar bekövetkező, videokártya-halálhoz hasonlító pszichedelikus effekteket…

A tényleges újdonságok listája nem hosszú, és a legfontosabb ezek közül a Rival Rush játékmód, amelyben amúgy már végigjátszott pályákon kell még egyszer átfutni, lehetőleg gyorsan, hiszen ilyenkor Metal Sonic száguld mellettünk (aki lelassít, ha nagyon lemaradnánk). Vagyis: time trial mód, ami nem épp a legizgalmasabb ajándék. Részben az itteni jó szerepléssel rengeteg kozmetikai elemet lehet megnyitni a programban az átszínezett cipőktől a „vicces” kesztyűkön át az új suhanás-effektekig. Ezek igen sokfélék, az egyetlen közös bennük, hogy egyik sem néz ki jobban, mint az eredeti, ikonikus kombináció… E mellett elérhetővé vált egy kilencedik wisp-tapus is, amely lényegében a klasszikus Doom idspispopd kódját hozza el a játékba – vagyis a szilárd falakon, akadályokon is szellemként libbenhetünk át a segítségével.

Mi van még? A gyűrűk ellenére is azonnali, elsőre szinte elkerülhetetlenül halállal végződő részek. Végtelenül fantáziátlan főellenfelek. Egy néha tényleg piszkosul gyors sündisznó, akinek az irányítása azonban így is nélkülöz minden dinamikát. És legyünk fairek: ha valakinek mégis megtetszik a program, hát ő legalább sokáig el lesz vele – noha a „kampány” a rövid pályák következtében letudható akár négy óra alatt is, de igen sok játékórát vesz igénybe, mire 100%-ra teljesítünk minden világot és helyszínt. A Sonic Colors: Ultimate egy néha túl gyors, máskor meg irritálóan lassú, de mindig rossz irányítású platformjáték. A főszereplő irányítása sokkal több idegeskedést szül, mint ami még megbocsátható lenne, és a remixelt új kiadás itt-ott még ront is a problémákon. Valaki most már igazán kitalálhatná, hogy Sonic miként is működne jól 3D-s világban is – meglehetősen ciki, hogy e téren már két évtizede ballépést ballépésre halmoz a Sega minden téren kényeztetett stúdiója…

A Sonic Colors Ultimate PC-re, PlayStation 4-re, Switch-re és Xbox One-ra jelent meg.

Pro:

  • Az új zenék sokszor jobbak az eredetinél

Kontra:

  • Az alap játékmenet egyáltalán nem működik jól;
  • Idegesítő irányítás, főleg a lassú részeken;
  • Új programhibák tömege, főleg Switch-en;
  • Pocsék főellenfelek.

35

Grath

Azóta történt

Előzmények