Ágyútáncos

Ma már a Strider sincs a legismertebb játékok listáján, hát még a Cannon Dancer. Pedig ugyanaz a Kouichi Yotsui volt a felelős azért is, aki annak idején a Strider Hiryu karakterét és legelső kalandját is bitekbe álmodta. Hogy ő miért hagyta ott a Capcomot, azt nem tudjuk, de néhány kisebb kitérőt követően végül a parányi Mitchell stúdiónál kötött ki. Noha az ő nevük a fantasztikus Pang (avagy Buster Bros.) kapcsán ismerhető leginkább, az új designer 1996-ban is a teljesen őrült politikai káosz kellős közepén tevékenykedő futurisztikus nindzsák bűvkörében élt és dolgozott. Első és egyetlen játéka a Mitchellnél tehát a Japánban Cannon Dancer, mindenhol máshol pedig Osman néven megjelent vad akciójáték lett, ami akkoriban nem kapta meg a neki járó figyelmet: a PlayStation sikere miatt a játékosok figyelme egyre inkább az otthoni konzolok felé fordult, és Japánon kívül a játéktermek már akkor erős lejtmenetben voltak.

Hogy pontosan kinek támadt az az ötlete, hogy közel 30 évvel később előszedje ezt a játékot az emulátor-purgatóriumból, azt nem tudni, de jól tette. Általában a már ezredszerre felújított-portolt-újrakiadott klasszikusok térnek vissza újabb és újabb platformokon, a Cannon Dancer viszont tényleg egy csak kevesek által ismert ritka csemege. Az persze tagadhatatlan, hogy igazi játéktermi tervezésű programról van szó, amit anno 1996-ban úgy állítottak be, hogy egy rutinos próbálkozó körülbelül 90 másodpercnyi játékidőt kapjon zsetonjáért cserébe. Ez természetesen azt jelenti, hogy a Cannon Dancer a mai, konzolos viszonyok között unfairnek, barátságtalannak, sőt, néha egyenesen aljasnak tűnik, főleg az első nekifutások alatt. Könyörtelensége még akkor is meghökkentő lehet a fiatalabbak számára, ha egyébként ritka barátságos megoldással az új zseton bedobásával pontosan ott folytathatjuk hadjáratunkat, ahol az abbamaradt, a program nem dob vissza minket a pálya elejére.

[+]

Nem fogok úgy tenni, mintha néhány különösen cifra káromkodás-füzér nekem nem szaladt volna ki a számon, de olyan félórányi gyakorlás után már kezdtem megszokni a játék gonosz kis húzásait, rátaláltam a legjobb manőverekre, és szép lassan betanultam a csapdákat is. E tekintetben tehát a Cannon Dancer archaikus tervezésű játék – de hát 1996-ból érkezett, most pedig nem remake-et kapott, vagy akár csak megszépített új kiadást, hanem egyszerűen egy modern emulátorba csomagolták. A save state-ek, illetve az idő visszatekerésének lehetősége segít azoknak, akiket nyomaszt a régi idők zsetonos rendszere, ráadásul különleges ajándékként még a játékmenetet befolyásoló extrákat is bekapcsolhatunk: az első próbálkozásokhoz például mindenkinek csak ajánlani tudom a dupla ugrás bekapcsolását! (A trófeák és achievementek egyébként csak az efféle úri huncutságokat letiltó Challenge módban nyithatók meg.)

[+]

A Cannon Dancer első pillantásra nem sokban különbözik a korszak klasszikus, 2D-s akciót kínáló játéktermi alkotásaitól – nem meglepő módon a Strider az, ami elsőként az ember eszébe jut róla. Kiválóan animált karakterünk realisztikusnak éppen nem nevezhető, cserébe viszont kellemesen őrült helyszíneken vadássza ellenfeleit. Megvallom, hogy pontosan kik is ezek az ellenségek, és hogy miről is szól egész konkrétan a játék, azt többszöri végigjátszás alatt sem sikerült maradéktalanul kiderítenem: az angol nyelvű verzióban Osman névre hallgató hősünk egy bizarr önkéntes terrorelhárító szervezet tagjaként egy Abdullah nevű varázslónő seregei ellen harcol, csak azért, hogy később bármiféle ok vagy előzmény nélkül ellene forduljon saját baráti köre. De hát a Cannon Dancer nem a sztoriról szól, hanem a vad csatákról és a komplex pályákon való manőverezésről.

[+]

Osman képes szinte bárhol megkapaszkodni, a legmeredekebb lejtőkön is minden további nélkül rohan le, és Striderhez hasonlóan kiválóan csúszkál a földön, jó esetben lövedékek tucatjait elkerülve egy ilyen manőverrel. Ellenfeleink eleinte egyszerű katonák lesznek, de pályáról pályára vadul el a menazséria – főleg a pályavégi főellenfelek különleges alakok. Gamran például egy óriási, lángszórós robot, aki elfoglalja szinte az egész képernyőt, és néha még fűrészekkel is zaklatja szegény hősünket. A szimpla rúgásokon kívül Osman képes megragadni és eldobni ellenfeleit, amikor pedig tényleg valami csodára van szükség, ellőheti speciális kibermágiáját is. A Kirin Star Festival néven futó manőver során nem csak a nindzsa, hanem még árnyékai is az ellenfélre törnek, óriási sebzést leadva ezzel – még a főellenfeleknél is azok életerejének cirka felét felemésztve.

[+]

A Cannon Dancer egy szinte állandó akció-orgia: amikor Osman épp nem jetpacken repkedő katonákra, megelevenedő robot-szobrokra vagy épp mérget köpő lepkékre vadászik, akkor felhőkarcolók tetején menekül ördögi tankok elől, vagy épp csónakon száguld kalóz-tengeralattjárók meghódítására. A káosz szinte állandó, és bár ezt mindenképpen szokni kell, ha mással nem, hát a sok extra beállítással és csalással meg lehet hódítani a Cannon Dancer minden groteszk ellenfelét. A játéktermi felépítés miatt kell hozzá vagy nosztalgia, vagy zen-nyugodtság, de ha ez megvan, akkor az ember egy letűnt kor nagyszerű gyöngyszemével lehet gazdagabb.

A Cannon Dancer – Osman most PlayStation 4-re, Switch-re és Xbox konzolokra jelent meg.

Összefoglalás

Újrakiadásokat általában az egyszer már óriási sikert aratott programok kapnak – a Cannon Dancer viszont nem ilyen. 1996-ban kis példányszámban megjelent játéktermi gép volt, Magyarországra vélhetően el sem jutott, így a legtöbbek számára teljes újdonság lesz. Eredetének megfelelően mai szemmel nézve igen nehéz, de szerencsére az útirat biztosít eszközöket az aljasságok kivédésére. Mindenkinek persze még így sem ajánlott, de aki bírja a gyönyörű pixelgrafikát és a játéktermi nehézséget, annak kiváló szórakozás lesz.

A Cannon Dancer – Osman legjobb pontjai:

• A játéktermi korszak egy remek gyöngyszeme;
• igényes emuláció, néhány hasznos extrával.

A Cannon Dancer – Osman leggyengébb részei:

• A játéktermi nehézséget szokni kell 2023-ban;
• plusz tartalmak nincsenek a programban.

Bényi László