Aktív témák
-
divot
veterán
válasz
bigman00
#846
üzenetére
Topicnyitó hívott, és én jöttem azonnal.
![;]](//cdn.rios.hu/dl/s/v1.gif)
Szóval mindjárt az elején megálltam. Ez rossz (vagy jó
) szokásom, mert ha úgy látom, hogy nincs az anyag rendesen megcsinálva, akkor nem haladok tovább.
Tehát ott álltam le, hogy kb. tíz mondaton belül harmadszor is belefutottam a zokog szóba. Ez ugyanis azt jelenti: még arra sem fordították energiát, hogy szinonímákat keress. Márpedig ez így igénytelen. -
Bencom ™
őstag
válasz
bigman00
#852
üzenetére
helyesírás... ugyebár
hát nemtom, itt Kemecsén (kisváros) egyetlen egy csöves volt, az is nemrég halt meg TBC-ben, de régebben beköltözött az ereszünk alá, szóval csövesek vannak, de azok nappal sem tűnnek el, itt a fiú meg annyit látott, hogy hiphopp, előtűntek fazonok, akiket előtte sose látott... a mi csövesünk (a gumi névre hallgató román cigány) egy nagyon elmebeteg ember volt, alkesz, állandóan kukorékolt (inkább hasonlított a kövérre aki olyan furán beszélt, csak épp csontsovány ovlt, és rendszeresen megverette magát) szóval csövesek nappal is vannak, ha vannak, ez nem ilyen meglepetészserűen kéne előjöjjön...
hát engem is inkább az zavart, hogy sokszor van a zokog szó, én soknak találtam, meg ha 9-10 éves, ha akármennyi, akkor se sírna ennyit szvsz... de am sehol nem volt szó a hős koráról, szóval ha már erre hivatkozol, írd bele
ha meg benne van, akkor csak bamba vagyok
Divot: kösziiiiiii
-
bigman00
tag
válasz
Bencom ™
#853
üzenetére
Hát itt budapesten van egypár (rohadt sok) csöves ... nappal alszanak éjszaka előjönnek. De az éjszakának megvan a maga sajátságos misztikuma. Az emberek sötétben inkább félnek mint nappal. Nappal az utcán mikor 5 mp alatt elhalad melettem 10 ember nem ijedek meg egy csövestől sem. De ha éjszaka az üres utcán leszólítana egy rosszarcú csöves nos akkor annak nemhiszem hogy nagyon örülnék sőtt tuti egy csöppet be is rezelnék. Ez a fiú is így tett sőtt ő nagyon megijedt. Persze hogy nem ismerte azokat az embereket az utcán. Miért ismerte volna?
A korát asszem beleírtam de ha nem akkor ki is javítom gyorsan ... A helyesírásért pedg mégegyszer elnézést ... -
Bencom ™
őstag
válasz
bigman00
#854
üzenetére
ja, hát az igaz, hogy pest egy teljesen más világ, de ott is azt tudom mondani, h a saját környékét csak ismeri a gyerek, mert olyan messzire nem ment el (az írás alapján, vagy akkor bele kéne csempészni, h a sokadik sarkon fordult már be, mikor... stb) de pestet annyira már nem ismerme, csak a tesómon keresztül, aki ott lakik, de ő ismeri azt a környéket, ahol lakik, meg a sulija, ill. munkaelye környékeit is, ebből gondolom...
szerk.: hejessirássi hibbámm megg nekem ís wann
[Szerkesztve] -
bigman00
tag
válasz
Bencom ™
#855
üzenetére
Igazából nem nagyon tudom milyen egy lakótelep mert szerencsére messze lakom az ilyesmiktől de azt tudom hogy sok sok ház mindegyik magas, ugyan olyanok ... ahogy az egyik dal is mondja BOXES (dobozok) ... Tehát ha elkavarodik egy sikátorban (''A sikátor hosszan szelte keresztbe a lakótelepi házakat (...) De már túl messze volt, ahhoz hogy visszaforduljon. Soha nem járt még ezen a környéken. Itt nem volt közeli tér, amire kinézhetett. Itt nem voltak szomszédok, akik figyeltek rá. Messze volt már tőlük. És félt. Nagyon félt.'' ) akkor azért elég nehéz visszatalálnia
-
#858
Steelheart
senior tag
Steelheart
senior tag
Hali, na teszek egy próbát a topic felélesztésére
Olvassátok el, nem olyan hosszú, remélem, tetszik 
Crystalheart : Az Ördög serege
Borongós hét volt. Mégis, azon a reggelen a halvány napsugarak áttörték a felhőgátat, még ha csak rövid időre is, még ha csak pár percre is, de a völgy újra fényárban úszott. A világosság egyre terjedt, föl a két szegélyező dombra, és hosszú, göcsörtös árnyékot vetett minden kis kórónak. Mintha valami eljövendő jó előhírnöke, úgy kúszott föl aztán a déli halomra, miközben az északi ismét a fellegek árnyékába került.
Ekkor nem messziről, délről egy kürt tompa hangja szólalt, rá azon nyomban északról egy trombita harsány szava felelt. A kürt felől egy sötét ruhás lovas vágtatott fel a domb csúcsára. Egyik kezével éjfekete lovát irányította, másik erős karjával hosszú kopján egyszerű zászlót tartott, mi messziről tiszta feketének látszott. Vele szemben egy fényes, páncélos lovag jelent meg izmos, hófehér paripán, kezében kivont kardja csillogott a fényárban. Balra mögötte zászlótartó katonája magasan lengette lobogójukat, mi fehér alapon vörös-ezüst sárkányt ábrázolt. A harcosok nem láthatták a másik tekintetét, ahhoz túl messze voltak, de anélkül is tudták, hogy egymást nézik mereven. Várakoztak; vártak a seregekre.
Rövidesen megjelent hosszában egy-egy sor sisakos fej, s fegyveres katonák ezrei torlódtak a halmok tetejére. Egyik oldalt szedett-vedett és koszos ruhákban, kicsorbult élű kardokkal, kopott kis pajzsokkal állt rendezetlenül tízezer harcos, másik oldalon vezérükhöz méltóan egyenletesen sorakozott még annál is sokkal több láncinges vitéz.
A fényes vezér mögé ügetett egy tucat előkelő lovas, köztük egy főpap is.
- Istenem, add, hogy meggondolják magukat! - szólt az, égre tekintő szemekkel. - És ha úgy nem küldenek senkit, mint egy hónapja sem?
- Nem fognak - mondta biztos hangon a parancsnok. - Nézz rájuk, atyám.
- Igen, látom - szólt a pap ismét. - Már most kárhozott mind. Ellenünk lázadnak, hát az Úr ellen lázadnak. Zászlajukat vérbe mártogatták, hogy minél sötétebb legyen, minél feketébb. Nem bírják elviselni a mi hónál fehérebb erkölcsünket, a fényt nem fogadják be. Tisztán látszik: a Sátán földi serege ez. És a sötétség sosem győzhet a fény felett!
- Igaz, atyám. Ha eddig nem lettem volna biztos a dolgomban, mostanra kétségkívül meggyőzöl. Nem leszünk lovagiasak velük szemben. Az ilyeneket nem tűrhetjük meg, az Ördögnek nincs irgalom. - szólt végül, s elkiáltotta magát zengő hangján: - Íjászok, előre!
Három sor válogatott nyilas lépett előre, és nyílvesszők százait ontották egyszerre az ellenségre. Azok látva ezt, maguk fölé tartották pajzsaikat, remélve, hogy szerencséjük lesz. Páran elhullottak máris, sokan megsebesültek, ám még a harmadik nyílzáport is átvészelték. Őrjöngve keltek föl újra és újra, mutatván, hogy bennük a nyíl nem tehet kárt. A fekete fejedelem is leszállt már eddigre lováról, zászlaját odaadta egy társának, s kivonta súlyos kardját is. A két vezér szinte egyszerre emelte magasba fegyverét, és egy időben suhintottak az ellenség felé, a fehér és fekete zászlók meglendültek, és a két sereg hatalmas csataordítás közepette megindult lefelé a völgybe. A délről jöttek élén rohant a vezetőjük, míg a másik félen a vezetőség fönt maradt irányítani. Mikor a hadak egymásnak értek, mint a menydörgés, úgy csattantak a kardok-pajzsok, kongtak a páncélok, puffantak a koszos földön a holtak...
Harc közben nem volt - nincs irgalom, nincs érzelem, nincs gondolat, csak cselekvés. És ez a cselekvés a puszta gyilkolás, többet, minél többet, még... Itt emberségét csak az tarthatja meg, akinek célja van, aki valamiért harcol, nem csak utasításra, de egy magasabb eszméért. Egy csapás csak rombol, ha nincs miért. A porba hulló fej értelmetlenül válik el testétől, a felszakadó kebel hasztalan ontja vérét, annyi élet kárba vész, ha nincs miért. Épp elég, ha az egyik fél önzően gyilkol, hogy a másik célját semmissé tegye pár óra leforgása alatt.
Buzogányok csaptak le, pajzsok törtek nyomán, sisakok hasadtak, kardok hulltak földre, kiáltások és sikolyok, ordítások és hörgések ezreivel telt meg a völgy. A zord halál óriás-kaszájával szántotta az emberek tömegeit, nem válogatott; hullt a kicsi, a hatalmas, a gyönge és az erős, a gyáva és dicső. Vérszag és a hús és belek bűze terjengett, s a szél szárnyán messze vitte az öldöklés hírét.
Mintha egyre fogytak volna a páncélosok a csatamezőn, és rövidesen az ellen került fölénybe. Elszántan küzdöttek, ádázul kaszabolták a láncingeseket, akik hamar meghátrálásra kényszerültek. A vezérük megállíthatatlanul hatolt előre, egy-egy sújtása többször két-három életet is kioltott egyszerre. Vértől csöpögő, irtóztató pallosát sűrűn mártogatta az ellene szegülőkbe; úgy tűnt, sérthetetlen. A harcmező elbarnult, a páncélosok zöme a földön feküdt holtan vagy félholtan.
A távolból figyelő kapitány arca azonban még ezután is rezdüléstelen maradt, mint aki biztos a dolgában. Pedig körülötte már nyugtalankodtak a nemesek.
- A gonosz felülkerekedik, ha ez így folytatódik! - kiáltott a pap kétellyel telt hangon.
- Ne aggódj annyit atyám, én vagyok a hadfi. Jól tudom, mit csinálok - válaszolt nyugodt hangon a másik.
Intett két parancsnokának, és odasúgott nekik pár szót. Azok megsarkantyúzták lovaikat, és elindultak két irányba, le a dombon, hogy kikerüljék a csatát. Lóhalálában vágtattak, minden rajtuk múlt. Pár perc múltával a fekete vezér vészesen közel került már a lovaghoz, már az íjászok is kivonták kardjukat és a domb tetejét védték. Ám ekkor északkeletről és északnyugatról kürtszó hallatszott, és két közeledő porfelhő látszott. A lovasság támadta őket hátba. Mint a forgószél, úgy söpört végig mindenen és mindenkin, eltiportak élőt és halottat. Oldalba támadták az ellenség megmaradt erőit, akiknek nem maradt már sok esélye. A fejedelem azonban még mindig hatolt előre, a fényes lovagot vette célba. Pár hűséges embere kísérte, nem állhatott senki útjukba - a nemesek ekkorra már rég meghátráltak. A lovag leszállt lováról, felemelte aranyveretes fegyverét... A két kard egymásnak csapott. Iszonyú erővel sújtottak le egymásra, és a pengék szinte izzottak. A fekete harcos mellett már senki sem állt, mindenki meghalt. A másik jelzett baljával, mire egy nyíl fúródott a fejedelem oldalába. Összeesett, a kép elhomályosult előtte.
- Elvettél tőlem... tőlem mindent, ami számít. A családom, szabadságom, az életem - szólt elhaló hangon. - De nem győztél! Nem győzhettél, te álszent kígyó! Maga vagy az ördög! De nem halunk meg hiába!
- Ezt vigyétek el - vetett a lovag a vitéz felé. - Próbáljátok életben tartani. Nem akarom, hogy csak ilyen keveset szenvedjen. És nem állunk meg itt. Ez nem maradhat válasz nélkül. Felgyújtjuk a koszos lázadók falvait és kiirtunk minden magot. Nem kímélünk meg senkinek. Drága barátom, mégis hiába volt.XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#860
Bencom ™
őstag
Steelheart
#858
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#858
üzenetére
sok benne a mondattani hiba, de amúgy teccik, várom a folytatást
köszi a próbálkozást -
#861
Steelheart
senior tag
Bencom ™
#860
Steelheart
senior tag
válasz
Bencom ™
#860
üzenetére
Hehe, ha találtál sok mondattani hibát, ugyan miért nem gyűjtötted ki nekem őket?
(lécciléccilécci
)
Hátha van köztük olyan is, amit azóta még nem vettem észre Bár főleg csak elgépelési hibát találtam (pl elején ''mintha'' helyett csak ''mint'' kell), vagy kisebb szóismétlést... Kösz , hogy elolvastad
[Szerkesztve]XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#862
Bencom ™
őstag
Steelheart
#858
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#858
üzenetére
Borongós hét volt. Mégis, azon a reggelen a halvány napsugarak áttörték a felhőgátat, még ha csak rövid időre is, még ha csak pár percre is, de a völgy újra fényárban úszott. A világosság egyre terjedt, föl a két szegélyező dombra, és hosszú, göcsörtös árnyékot vetett minden kis kórónak. Mintha valami eljövendő jó előhírnöke, úgy kúszott föl aztán a déli halomra, miközben az északi ismét a fellegek árnyékába került.
az első mondat végén én csak vesszőt tettem volna, meg eleve kb így írtam volna meg: ''Borongósnak ígérkezett a nap, de a felkelő nap éles sugarai mégis áttörtek a felhők sötét fátyolán, s még ha csak egy kis iudőre is, de a völgy újra fényárban úszott.''
A göcsörtös árnyék kifejezés nem teccik túlságosan, a többi rendben van.
Ekkor nem messziről, délről egy kürt tompa hangja szólalt, rá azon nyomban északról egy trombita harsány szava felelt. A kürt felől egy sötét ruhás lovas vágtatott fel a domb csúcsára. Egyik kezével éjfekete lovát irányította, másik erős karjával hosszú kopján egyszerű zászlót tartott, mi messziről tiszta feketének látszott. Vele szemben egy fényes, páncélos lovag jelent meg izmos, hófehér paripán, kezében kivont kardja csillogott a fényárban. Balra mögötte zászlótartó katonája magasan lengette lobogójukat, mi fehér alapon vörös-ezüst sárkányt ábrázolt. A harcosok nem láthatták a másik tekintetét, ahhoz túl messze voltak, de anélkül is tudták, hogy egymást nézik mereven. Várakoztak; vártak a seregekre.
''Ekkor a völgy déli oldalán/ Ekkor a déli magaslatról egy kürt tompa hangja hallatszott, és észekról visszhangként egy trombita éles hangja felelt rá. Délről egy sötét lovas vágtatott fel a dombtetőre, vele szemben pedig egy fehér. A két lovag mintha negatívja lett volna egymásnak: a déli sötét, koszos, éjfekete lovon ült, ekezében egyszerű, sötét zászló lobogott, míg az északi fénylő páncélt viselt, peckesen ült fehér lován, mögötte pedig tucatnyi zászlóvivő lengette zászlaját: Fehér alapon vörös-ezüst sárkányt. (itt jegyezném meg, hogy abban a korban a fehér és az ezüst egy és ugyanazt a jelentést hordozta.)
A harcosok túl messze voltak, hogy lássák, de így is érezték egymás merev tekintetét, míg messziről méregették egymást, feszülten várakoztak a seregekre.''
Rövidesen megjelent hosszában egy-egy sor sisakos fej, s fegyveres katonák ezrei torlódtak a halmok tetejére. Egyik oldalt szedett-vedett és koszos ruhákban, kicsorbult élű kardokkal, kopott kis pajzsokkal állt rendezetlenül tízezer harcos, másik oldalon vezérükhöz méltóan egyenletesen sorakozott még annál is sokkal több láncinges vitéz.
Ez naggyából rendben van, bár az ennumerációt lehet még fokozni.
A többiből már csak egy-két részletet:
A fényes vezér mögé ügetett egy tucat előkelő lovas, köztük egy főpap is.
inkább: ''Egy furcsa páncélt viselő úr ügetett a fényes vezér mögé, körülötte nemesek vágtattak. Könnyű volt felismerni a főpapi méltóságát. Így szólt: ....''
Mert sztem egy főpap sokkal fontosabb, mint a nemesek.
Három sor válogatott nyilas lépett előre, és nyílvesszők százait ontották egyszerre az ellenségre. Azok látva ezt, maguk fölé tartották pajzsaikat, remélve, hogy szerencséjük lesz.
Ajaj, ezt a nyilas szót felejtsd el. Íjász. Akkor is ha szóismétlés. A két szó messze nem ugyanazt jelenti.
A második mondat pedig így jobban hangzana:
''A célpontok azonban tudták, mivel védhetik ki: ,agük fölé tartották a pajzsaikat, és a lehető legkissebbre húzódtak össze.''
...és a két sereg hatalmas csataordítás közepette megindult lefelé a völgybe. A délről jöttek élén rohant a vezetőjük, míg a másik félen a vezetőség fönt maradt irányítani. Mikor a hadak egymásnak értek, mint a menydörgés, úgy csattantak a kardok-pajzsok, kongtak a páncélok, puffantak a koszos földön a holtak...
Inkább: csatakiáltás.
A délről jöttekhez toldd még hozzá a gyengébbek kedvéért, hogy a sötét sereg.
És ha a páncélok konganak, akkor elestükben sem puffannak, hanem hasonló hangot adnak ki. (általában, de ezen lehet vitatkozni)
Ám ekkor északkeletről és északnyugatról kürtszó hallatszott, és két közeledő porfelhő látszott. A lovasság támadta őket hátba. Mint a forgószél, úgy söpört végig mindenen és mindenkin, eltiportak élőt és halottat.
Ha hátbatámadták őket, akkor délkelet és délnyugat felől kellett jönniük.
A beles részre meg NO COMMENT felnőtt könyv lesz úgy látom...
És ha még maradtak mellette hűségesek, egy pillanat mulva meg már nem, az kicsit.... nem jó
na ennyit találtam hirtelen. -
#863
Steelheart
senior tag
Bencom ™
#862
Steelheart
senior tag
válasz
Bencom ™
#862
üzenetére
Hát... kösz, bár gyakorlatilag sok helyen csak átírtad saját stílusra, de azért kösz, hogy foglalkoztál vele, mert néhány valódi hibát is fölfedeztél
Na, leírom azért, mit javítok:
göcsörtös árnyékot-->szabálytalan árnyékot
Lehet, hogy a vörös-ezüstből kiveszem az ezüstöt, mert az szemmel úgyis csak közelről látszik - az most mindegy, hogy akkor mit és hogyan jelentett.
Egyefene, gondolok a gyengébbekre is Végülis, mi van, ha amerikai olvassa majd a fordítást
Az irányokat tényleg elbénáztam. Hogy miért, azt nem tudom
-------------------------
És amit nem változtatok:
Az elejét - úgy már egészen más többletjelentést hordozna, ha felhőfátyol lenne felhőgát helyett, meg az effélék, és hogy azt a kifejezést gyakrabban használják, nekem mindegy. Stilisztikailag meg mondattanilag ma már a romantikus magyar írók irományai is hibásak lennének, ha ygí vizsgálnák őket, hát élek a művész szabadsággal
A második, amit idéztél - nem akarom nagyon nyilvánvalóan előhozni a kontrasztot, de ez a szerkezet nagyon azt eredményezné.
A főpapot direkte írtam így, minden sallang nélkül. Nem mindenhol volt jelentős az egyház hatalma, és itt a vallás csak ürügy. (Az már más dolog, hogy az ilyeneket gyakran kiátkozták
) Bár valószínű, hogy kissé kibővítem, és odaírom, hogy ''ékes ruhájú'' vagy ilyesmi. Mindenesetre a páncél, ha hordtak is, nem látszott a papokon, arra ügyeltek.
A nyilason kicsit kiakadtam, középkorban még nem volt kettedik VH, kishazánkban-nagyhazánkban hívták az íjászokat nyilasnak is (Gondolj csak Nyilas Misi nevére )
Jól látod amúgy, hogy ha pár másodperc alatt kinyíródik az adott ember körül minden társa (mondjuk lenyilazzák őket), az az illető adott embernek nagyon nem jó
Egyébként ez nem könyv lesz, egy pályázatra készítettem, csak akkor még elég friss és kiforatlan volt. Így visszaolvasva volt benne jópár hiba, nem csoda, hogy nem kapott helyezést
A beles rész - főleg, hogy csak szagról van szó, nem konkrétan loccsanó agyvelőkről - szerintem nem is durva, csak reális, vagy talán kicsit naturalista. Mondjuk Móriczhoz képest semmi Simán ajánlanám úgy 12-13 éves kortól az ilyen csataleírásokat. Én akkor voltam olyan korszakomban, hogy rohadó hullákat rajzolgattam az emlékkönyvekbe. És végülis az Apocalyptora is bemehetnek a 10 évesek is a magyar mozikban, csak a kezdő kép elé kell bebiggyeszteni egy 18-as karikát
Amúgy látszik azt hiszem, hogy a fő hangsúlyt a középső rész kapta. Még gyakorolnom kell az öldölkés-leírást, de azt hiszem, ez kezdetnek megteszi
Még1szer kösz Pár nap és felteszem akkor a javított változatot is. Addig még akár meg is lehet valamiben győzni
[Szerkesztve]XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#864
Bencom ™
őstag
Steelheart
#863
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#863
üzenetére
nem akarlak meggyőzni semmiben, csak véleményt írtam, és így igaz: mindenkinek más a stílusa, amiből nem szabad alább adni. Csak hirtelen így tudtam megtoldani meg ezeket tudtam kiragadni belőle.
És azért baj a nyilas szó, mert az egy dolog, hogy akkor még nem volt, de ma már igen, és a mai jelentésével kell foglalkozni álltalában a szavaknak (kivéve ha korabeli táj/zászló/személyleírást illetve párbeszédet alkalmazol)
Soha senki ne köszönjön úgy egymásnak, hogy szia, csá, helló, csövi, szervusz, hanem sokkal inkább isten hozott vagy üdvözöllek, meg szal ilyen régiségpiacra való kifejezéseket használj, de csakis ilyenkor.
(ha nem érthető, kérdezz, mert visszaolvasva én sem értettem)
amúgy jó amit írtál, szándékosan igyekeztem mindenbe belekötni, hogy ennél már csak még jobb legyen.
Milyen pályázatra írtad? -
Bencom ™
őstag
válasz
Bencom ™
#864
üzenetére
Most jutott eszembe egy érdekes:
A lázadások azért nem voltak sosem sikeresek, mert mindíg csak kisebb seregek egyesültek/fogtak össze. Maximum 2-3000 fő a reális szerintem, vagy esetleg belevehetnéd azt, hogy pl ''két fő lázadó'' sereg találkozik, és egyesülve állnak ki a nemesek ellen. De sztem még úgy se jönne össze a valóságban sosem annyi fő, mint amennyit írtál. De ez persze semmit nem számít, csak eszembejutott
de mivel ez télleg nem annyira lényegi egy könyv írásánál, ezért rögtön OFF-ba is teszem... bár egy nagy csata nem csak ennyiből áll, és az több napig is eltarthat, míg kb 30K ember összecsap, és nagy a helyigénye is. Az írás alapján ha nem írsz számot, akkor a csatajelenetet kb 3-4-500vs 5-6-700-ra tippelném.
nameg egy írásban törekedni kell arra, hogy érzékeltesd az idő múlását: ami a valóságban hosszú idő az olvasva is sokáig tartson (már ha érdekes, és nem az h kimegy a retyóra, de egy csata sztem az)
Szal ha egy csata a valóságban eltart legalább fél napig (egy ekkora el) akkor azt illene kb 1 órán át olvasni
na jó ez már télleg csak kötekedés, de a legjobbak meg tudják csinálni én sajna még nem.
[Szerkesztve] -
#866
Steelheart
senior tag
Bencom ™
#865
Steelheart
senior tag
válasz
Bencom ™
#865
üzenetére
Ne aggódj emiatt, nem evszem sértésnek az építő kritikát, mert sok hibácskára hívtad fel a figyelmemet. Ezeket saját olvasatra nem feltétlenül vezsi észre az ember - a híres könyveket is sok próbaolvasó és hivatásos kritikus elolvassa kiadatás előtt, és még javítják, hiszen úgy biztosabb az üzlet.
Nos kérlek pályázati megkötés volt a max. kb. 6000 karakter, azért lett ennyi. (Azért az egy óra olvasás kicsit sok lenne, A Gyűrűk Urában sem 50-60 oldal egy csata) Esetleg írhatnék bele valami időváltozót, ez jó ötlet, fel sem tűnt.
A seregek létszámáról: a tízezreket együttesen értettem. Mindenesetre való világban az egyes komplett népek leverésekor néha azért simán összejött ennyi, vagy akár gondoljunk csak Koppány lázadására, ahol egész országrész kelt föl, vagy Dózsára, akivel meg ment a keresztes parasztsereg. A jobban fölszerelt zsoldosok még kevesebben voltak, mint a bőrvértes vasvillások De a kedvedért levehetem simán ''ezrek''-re a számot, mert a 6K karakteres terjedelemhez tényleg jobban illik, jól mondod.
De képzelj csak magad elé annyi embert - mondjuk 200 főt. 100 fő ugye egy 10×10-es csapat. 500 ember kb. 22×23-as blokk, simán elférnek egy akármilyen sulis sportcsarnok lelátóján. Ezek irtó kicsi számok, ennyivel filmet szoktak forgatni, és digitálisan kiegészítik rendes seregméretre
A nyilas marad nyilas, nem nyitok vitát, a szövegkörnyezetből egyértelműen kiderül, hogy nem Szálasiékról van szó
Erre a pályázatra adtam be: [link]
A Napvilág Íróklub ABC-pályázatára. Van ott még pár egyéb művem is.XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#867
Steelheart
senior tag
Steelheart
#866
Steelheart
senior tag
válasz
Steelheart
#866
üzenetére
-
MOD: <-- tárgytalan...
[Szerkesztve]XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#868
Steelheart
senior tag
Steelheart
senior tag
Crystalheart - Az Ördög serege
Borongós hét volt. Mégis, azon a reggelen a halvány napsugarak áttörték a felhőgátat, még ha csak rövid időre, ha csak pár percre is, de a völgy újra fényárban úszott. A világosság egyre terjedt, föl a két szegélyező dombra, és hosszú, szabálytalan árnyékot vetett minden kis kórónak. Mint valami eljövendő jó hírnöke, úgy kúszott föl aztán a déli halomra, miközben az északi ismét a fellegek árnyékába került.
Ekkor nem messziről, délről egy kürt tompa hangja szólalt, rá azon nyomban északról egy trombita harsány szava felelt. A kürt felől egy sötét ruhás lovas vágtatott fel a domb csúcsára. Egyik kezével éjfekete lovát irányította, másik erős karjával hosszú kopján egyszerű zászlót tartott, mi messziről tiszta feketének látszott. Vele szemben egy fényes, páncélos lovag jelent meg izmos, hófehér paripán, kezében kivont kardja csillogott a fényárban. Balra mögötte zászlósa magasan lengette vörös-ezüst sárkányos lobogójukat. A harcosok nem láthatták egymás tekintetét, ahhoz túl messze voltak, de tudták, hogy egymást nézik mereven. Várakoztak; vártak a seregekre.
Rövidesen megjelent hosszában egy-egy sor sisakos fej, s fegyveres katonák ezrei torlódtak a halmok tetejére. Egyik oldalt szedett-vedett és koszos ruhákban, kicsorbult élű kardokkal, kopott kis pajzsokkal állt rendezetlenül és tombolva vagy háromezer harcos, másik oldalon vezetőjükhöz méltóan egyenletesen sorakozott még annál is sokkal több láncinges vitéz.
A fényes vezér mögé ügetett egy tucat előkelő lovas, köztük egy ékes ruhájú főpap is.
– Istenem, add, hogy meggondolják magukat! – szólt az, égre tekintő szemekkel. – És ha úgy nem küldenek senkit, mint egy hónapja sem?
– Nem fognak – mondta biztos hangon a parancsnok. – Nézz rájuk, atyám.
– Igen, látom – szólt a pap ismét. – Már most kárhozott mind. Ellenünk lázadnak, hát az Úr ellen lázadnak. Zászlajukat vérbe mártogatták, hogy minél sötétebb legyen, minél feketébb. Nem bírják elviselni a mi hónál fehérebb erkölcsünket, a fényt nem fogadják be. Tisztán látszik: a Sátán földi serege ez. És a sötétség sosem győzhet a fény felett!
– Igaz, atyám. Ha eddig nem lettem volna biztos a dolgomban, mostanra kétségkívül meggyőzöl. Nem leszünk lovagiasak velük szemben. Az ilyeneket nem tűrhetjük meg, az Ördögnek nincs irgalom. – szólt végül, s elkiáltotta magát zengő hangján: – Íjászok, előre!
Három sor válogatott nyilas lépett előre, és nyílvesszők százait ontották egyszerre az ellenségre. Azok látva ezt, szerencséjükben bízva maguk fölé tartották pajzsaikat; a magasról hulló gyilkos vesszők átütöttek sokat közülük. Páran elhullottak máris, sokan megsebesültek, ám még a harmadik nyílzáport is átvészelték. Őrjöngve keltek föl újra és újra, mutatván, hogy bennük a nyíl nem tehet kárt. A fekete fejedelem is leszállt már eddigre lováról, zászlaját odaadta egy társának, s kivonta súlyos kardját is. A két vezér szinte egyszerre emelte magasba fegyverét, és egy időben suhintottak az ellenség felé, a fehér és fekete zászlók meglendültek, és a két sereg hatalmas csataordítás közepette megindult lefelé a völgybe. A sötét sereg élén rohant a vezetőjük, míg a másik félen a vezetőség fönt maradt irányítani. Mikor a hadak egymásnak értek, mint a menydörgés, úgy csattantak a kardok-pajzsok, kongtak a páncélok, puffantak a koszos földön a holtak...
Harc közben nem volt – nincs irgalom, nincs érzelem, nincs gondolat, csak cselekvés. És ez a cselekvés a puszta gyilkolás, többet, minél többet, még... Itt emberségét csak az tarthatja meg, akinek célja van, aki valamiért harcol, nem csak utasításra, de egy magasabb eszméért. Egy csapás csak rombol, ha nincs miért. A porba hulló fej értelmetlenül válik el testétől, a felszakadó kebel hasztalan ontja vérét, annyi élet kárba vész, ha nincs miért. Épp elég, ha az egyik fél önzően gyilkol, hogy a másik célját semmissé tegye pár óra leforgása alatt.
Buzogányok csaptak le, pajzsok törtek nyomán, sisakok hasadtak, kardok hulltak földre, kiáltások és sikolyok, ordítások és hörgések ezreivel telt meg a völgy. A zord halál óriás-kaszájával szántotta az emberek tömegeit, nem válogatott; hullt a kicsi, a hatalmas, a gyönge és az erős, a gyáva és dicső. Vérszag és a hús és belek bűze terjengett, s a szél szárnyán messze vitte az öldöklés hírét.
Alig kellett pár óra, és egyre fogytak a páncélosok a csatamezőn: rövidesen az ellen került fölénybe. Elszántan küzdöttek, ádázul kaszabolták a láncingeseket, akik hamar meghátrálásra kényszerültek. A vezérük megállíthatatlanul hatolt előre, egy-egy sújtása többször két-három életet is kioltott egyszerre. Vértől csöpögő, irtóztató pallosát sűrűn mártogatta az ellene szegülőkbe; úgy tűnt, sérthetetlen. A harcmező elbarnult, a páncélosok zöme a földön feküdt holtan vagy félholtan.
A távolból figyelő kapitány arca azonban még ezután is rezdüléstelen maradt, mint aki biztos a dolgában. Pedig körülötte már nyugtalankodtak a nemesek.
– A gonosz felülkerekedik, ha ez így folytatódik! – kiáltott a pap kétellyel telt hangon.
– Ne aggódj annyit atyám, én vagyok a hadfi. Jól tudom, mit csinálok – válaszolt nyugodt hangon a másik.
Intett két parancsnokának, és odasúgott nekik pár szót. Azok megsarkantyúzták lovaikat, és elindultak két irányba, le a dombon, hogy kikerüljék a csatát. Lóhalálában vágtattak, minden rajtuk múlt. Pár perc múltával a fekete vezér vészesen közel került már a lovaghoz, már az íjászok is kivonták kardjukat és a domb tetejét védték. Ám ekkor délkeletről és délnyugatról kürtszó hallatszott, és két közeledő porfelhő látszott. A lovasság támadta őket hátba. Mint a forgószél, úgy söpört végig mindenen és mindenkin, eltiportak élőt és halottat. Oldalba támadták az ellenség megmaradt erőit, akiknek nem maradt már sok esélye. A fejedelem azonban még mindig hatolt előre, a fényes lovagot vette célba. Pár hűséges embere kísérte, nem állhatott senki útjukba – a nemesek ekkorra már rég meghátráltak. A lovag leszállt lováról, felemelte aranyveretes fegyverét... A két kard egymásnak csapott. Iszonyú erővel sújtottak le egymásra, és a pengék szinte izzottak. Nyilak… és a fekete harcos mellett már senki sem állt, mindenki meghalt. A másik jelzett baljával, mire egy nyíl fúródott a fejedelem oldalába. Összeesett, a kép elhomályosult előtte.
– Elvettél tőlem... tőlem mindent, ami számít. A családom, szabadságom, az életem – szólt elhaló hangon. – De nem győztél! Nem győzhettél, te álszent kígyó! Maga vagy az ördög! De nem halunk meg hiába!
– Ezt vigyétek el – vetett a lovag a vitéz felé. – Próbáljátok életben tartani. Nem akarom, hogy csak ilyen keveset szenvedjen. És nem állunk meg itt. Ez nem maradhat válasz nélkül. Felgyújtjuk a koszos lázadók falvait és kiirtunk minden magot. Nem kímélünk meg egy hitszegőnek sem –mondta, majd gúnyosan sóhajtott, és megvetően tekintett a legyőzöttre. – Drága barátom, mégis hiába volt.XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#869
Bencom ™
őstag
Steelheart
#868
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#868
üzenetére
A vezérük megállíthatatlanul hatolt előre, egy-egy sújtása többször két-három életet is kioltott egyszerre.
Melyik? Gondolj az Amcsikra
Jó, ez már jobb, mint az előző, még mindíg tudnék kötekedni, de ez már csak stílus dolga
Gondolj arra, hogy amerikát összesen kb 400 muskétás vette be ( ==>ellenpélda Dózsára)
Igen, így jobb, hogy lecsökkentetted a sereglétszámokat
Hát igen, így érthető, hogy miért ilyen rövid, így viszont nincs benne hogy miért keltek fel, csak annyi, amennyit a fehérek tartanak róluk.
Javítottad a zászlót, így már OK
[Szerkesztve] -
#870
Steelheart
senior tag
Bencom ™
#869
Steelheart
senior tag
válasz
Bencom ™
#869
üzenetére
''A vezérük megállíthatatlanul hatolt előre, egy-egy sújtása többször két-három életet is kioltott egyszerre.
Melyik? Gondolj az Amcsikra''
Na jólvamár, az előtte lévő mondatból totál kiderül, azért nem kisegítősöknek íródott Főleg, hogy az angol mondatszerkezetből egyértelműen ki is derülne, ha fordítésba kerülne.
(Ja, és az már muskéta=puska volt ha valóban így volt, bár erről konkrétan még nem hallottam. Nem nyíl meg kard, a középkor kicsit máshogy ment, de még az ókor is, ott voltak a hatalmas, többszázezres birodalmi seregek a perzsáknál, rómaiaknál, parthusoknál, hunoknál... Mondjuk a hunok ellen fölkeltek a germánok, az nem ám háromezres csata volt. Csak hát itt tényleg elég rövid a leírás ahhoz, hogy sokkal több legyen.)
Egy novellánál egyáltalán nem is követelmény, hogy minden mozzanatot leírjon. Elég az olvasóra bízni. (Vagy gondolj csak az X-aktákra)XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#871
Bencom ™
őstag
Steelheart
#870
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#870
üzenetére
békaeső nem volt benne
tehetnél
Oké, na akkor várom a következő írást, kötekedős kedvemben vagyok... de sajna ebbe már nem nagyon tudok belekötni -
#872
Steelheart
senior tag
Steelheart
senior tag
Egyben tegyem föl - úgy kicsit hosszú egy fórumon -, vagy 3 darabban?
XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#873
Poctar
senior tag
regvoltrossz
#834
Poctar
senior tag
válasz
regvoltrossz
#834
üzenetére
Sztem a mondanivaló nagyon is ott van.
Peddig azt mondják, hogy demokráciában élünk és mindenki szabad.
Most láttom, hogy kicsit régi hsz-re reagáltam.
[Szerkesztve] -
#875
Steelheart
senior tag
Bencom ™
#874
Steelheart
senior tag
válasz
Bencom ™
#874
üzenetére
Hát jó
Crystalheart - részlet (valahonnan az elejéről tehát preverzió)
– Mit jelentsen ez? – kiáltott a katonák felé Pierre felháborodva. A kapitány mintha meg sem hallotta volna…
– Készülj! – adta ki az a parancsot, és az íjászok elővettek egy-egy nyílvesszőt…
– Át kell engedned! Itt áll az okmányban! Olvasd el! – szólt már szinte kétségbeesetten a menet vezetője. Az alig harminc főre zsugorodott csapat tagjai nyugtalanul mocorogtak, félve sugdostak egymásnak, de helyükről elmozdulni nem mertek. Richard ereiben is majd megállt a vér, pedig a kocsiból csak hallhatta, mit mondanak. Beteg fejét megpróbálta nekitámasztani az echó oldalának, és úgy nézni kifelé, de nagy szenvedésbe került volna, így inkább visszaejtette, mint valami nagy ólomdarabot. Ennyit érzett csak, hogy iszonyú nehéz…
– Olvasd el! – ismételte Pierre. – Tudsz a nyelvünkön, ember? Kérlek, felelj!
Eztán pár másodpercig csak álltak ott, farkasszemet nézve egymással. A kapitány aztán lassan sisakja felé nyúlt, és levette azt, hogy az egész arca látszott. Homlokától egészen az álla csúcsáig egy régi heg húzódott; bal szemével pedig hunyorított. Pierre ezer, de tízezer közül is megismerte volna azt az arcot.
– Leprásoknak nem jár menlevél, öreg barátom – mondta a kapitány hűvös gúnnyal.
– Ne, ember, ne…
– Íjakat felhúzni.
– Cardachus! – Richard e név hallatán felszisszent. Mintha mély, bódult álomból verték volna föl kegyetlen szavakkal, s betegsége máris csak mellékes teher volt. Fülelt. – Cardachus, velem van bajod, intézd el velem, csak velem, hagyd a többieket, nem tudnak semmit… Semmit!
– Pierre. Beszéltél nekik. És most is látnak. Mindent tudnak.
– De NEM VAGYUNK LEPRÁSOK!
– Azt gondolod, hogy nem tudom pontosan? Még mindig naiv vagy. Csak most épp nem tehetsz semmit. Szeretem az ilyen helyzeteket.
– Ettől te nem vagy több! Tudod te jól! Ettől csak szánalmasabb vagy! Hány lehetőséged volt már…
– Kilőni.
Ötven nyílvessző. Körbe suhogás, és velük együtt harminc… és egyre kevesebb fájdalmas sikítás, hörgés és jajszó. – Íjat felhúz… kilőni! – Jött az újabb utasítás, és már csak kis nyöszörgések törtek át a sűrű ködön. Ez az iménti nagy zavarhoz képest iszonyú csend volt. Richard a torkában érezte a gyomrát, verejtékezett, lüktetett az agya, érezte, ahogy feszülnek dagadt nyakán az erek. A láztól-e, vagy a félelemtől, de inkább mindkettőtől. Patadobogás – két lóé. Felé közeledtek, megálltak, aztán elügettek. Az íjászok és a többi lovas is távolodott.
Furcsa szag terjengett a levegőben: égett a kocsi! A lángok csak most lobbantak be a beltérbe is, ekkor ijedt csak meg igazán. Kétségbeesetten vonaglott, megpróbált valahogy lejutni. Egy égő szövetfoszlány hullott lábára; szörnyen fájt, de már talán nem is fájdalomnak érezte, csak mint egy újabb kellemetlen gócot a sok többi közt. Utolsó erejével kihuppant a nyirkos földre. Lába belehullott egy saras pocsolyába, ami eloltotta égő nadrágját. Odébb gurult még egy darabot, hogy távolabb kerüljön a szekérmáglyától. Aztán feküdt mozdulatlanul, csukott szemmel. Elviselhetetlen bűz lengte körül. A vér szaga. Hullaszag. Nem merte kinyitni a szemeit, mert tudta, mit látna. A kór úgy legyengítette, hogy ennyi erőlködés után nem bírt semmit moccanni. A köd sűrűsödött, egészen belepte, mígnem lázas álomba taszította.
– Kelj…
Mi az? Richard nem igazán tudta, mi történik vele, hol van. Zsongott a feje, mintha csak telepumpálták volna levegővel, és most szét akarná feszíteni a koponyáját. Ráadásul valami kényelmetlenen feküdt. Kelletlenül, nagy és fájdalmas nyögést hallatva a másik oldalára fordult.
– Kelj! – rázta meg valaki. Angol szó. Szemei kipattantak, és lassan körvonalazódott előtte környezete. A kocsitól, vagyis attól a füstölgő szénkupactól, ami megmaradt belőle, úgy három méternyire lehetett. Kész szerencse, hogy sikerült elvonszolnia magát, különben ez lett volna a mese vége. Aztán kicsit oldalra nézett… egy halott. És mégegy, és mégegy, és… Torka összeszorult – ilyen borzalmas mészárlást el nem tudott volna képzelni.
– Kelj… föl! – lökte meg valaki hátulról.
– Ki vagy? – kérdezte furcsán reszelős hangon. Most érezte csak, hogy torka elég rendesen földagadt, és a beszéd is nehezére esik.
– Dorian. Én… nem voltam, itt. Elmentem könnyíteni magamon. És hallottam a katonákat… Szörnyű volt. Mindenki meghalt. Egy eltévedt nyíl a lábamon talált, de nem ment mélyre. És… mindenki…
– Dorian, segíts! – kérte. – Ugye tudsz? Fel kell ülnöm.
– Öö, hát persze. Azért jöttem. Csak te maradtál életben. El kell innét tűnnünk – mondta, aztán felültette a beteget. – Mennyire tudsz járni?
– Nem tudom. Megpróbálok.
Egy fába kapaszkodva fölálltak, és Richard tett néhány lépést. A lába bírta, csak nagyon szédült. Mintha a fejét valami láthatatlan erő vonzotta volna a saras földhöz.
– Menni fog.
– Akkor segíts, támaszkodjunk egymásnak. A lábam… eh, nagyon fáj. – Dorian combjában csúnyán szétroncsolódott seb tátongott. – Vadásznyílvesszők. Egy kín volt kiszedni.
Richard látta előre, hogy ez az út kegyetlenül hosszú lesz. Egy lépés. Aztán még egy. Aztán odaértek a holttestekhez. Valakibe több nyíl is fúródott, valaki még megpróbált elkúszni, de odébb belehalt sebeibe. Legelöl pedig ott feküdt Pierre. Vagy tíz nyílvessző meredezett ki belőle, egy a halántékát ütötte át. Vörös, üveges szemei egy korhadt fadarabra szegeződtek mereven.
– Szegény Pierre, jó ember volt. Nemes. És mégis jó. És mennyi idő telt el az óta?
– Egy óra. Talán kettő. Nem tudom pontosan.
Tovább kellett haladniuk. Követték a katonák nyomát – arra városnak kell lennie.
Az erdei ösvény egész kis úttá szélesedett, ahogy újabb és újabb ösvények csatlakoztak be hozzá. Végre egy szekérút is keresztezte. A katonák nyomai jobbra vezettek, egy domb mögé. A halmot megkerülve be lehetett látni az egész tájat: egy kis völgyben barna kisváros, alacsony kőfallal körülvéve, jobbra pedig egy kisebb földvár egy sziklás emelkedőn. A falu közepén különös építmény emelkedett, olyan arénaszerű.
– Dorian, mi ez a hely?
– Fogalmam sincs. Szerintem menjünk le, a városlakók bizonyára barátságosabbak, mint a harcosok.
Nem tettek két lépést, és egyik oldalról kiabálás hallatszott az erdő fái közül. Hallhatóan valami német nyelven és latinul is hadartak pár szót.
– Fussunk! – súgta Dorian.
Richard ahogy bírt, szedte a lábait, de szédelgése miatt megbotlott valami kis göröngyben és hasraesett. Dorian tovább bicegett, de két nyílvessző süvített el mellettük, ekkor ő is inkább lehasalt. A bokrok közül négy fegyveres lépett elő, gyorsan körülállva a két koszos vándort. Latinul szólt az egyik, igen mogorva hangon. Dorian válaszolt nekik valamit, de fel nem mert nézni. Azok karddal piszkálták őket, hogy keljenek föl a földről. Így, fegyverrel fenyegetve terelték őket a város felé.
– Mit mondtál nekik? – kérdezte Richard alig hallhatóan.
– Csak hogy szegény koldusok vagyunk.
– Mindjárt megtudjuk, jól tetted-e…
Az egyik őr keményen csöndre intette őket, és hogy nyomatékot adjon szavának, kardlapjával nagyot sózott a beteg amúgy is sajgó fejére.
Nagy idő volt, míg elérték a falat. A toprongyos kapuőr – aki amúgy eléggé ismerősnek tűnt Richardnak – kitárta előttük a kiskaput, a fegyveresek meg belökték őket. Tovább haladtak, egyenesen a furcsa építmény irányába. Közeledve egyre nagyobbnak tűnt a fatákolmány, és valami moraj szűrődött ki belőle. Mellette elfordultak, és az egyik közeli kunyhóméretű épületbe vezetett útjuk. Onnan egy csapóajtón keresztül egy nyirkos pincehelyiségbe értek. Aztán Richard váratlanul nagy lökést érzett hátulról, s megint előreesett, mellé Dorian is. „Minek lökdösni…” Ott maradtak ketten, a vastag tölgyajtót rájuk reteszelték.
– Itt tiszta sötét van, és nincs levegő – szólt Richard, és elmászott a falig. – Te, segítened kéne, ott van egy ablak, vagy mi. Rácsos, meg ferde, de legalább kis levegő jöhetne be. – Dorian nem válaszolt. – Hé, haver… barátom… – Amaz csak eszméletlenül feküdt a döngölt padlón. – Fenébe.
A sarokban korhadó botok hevertek, felvett egyet és kipiszkálta vele az ablak zárját, felnyitotta, és kis fény is beszűrődött. A beáramló lótrágyaszagú levegő szinte üdítően lengedezte be a penésztől fülledt pincét. A nyíláson keresztül csak néhány bárányfelhőt látott, de a kis zajból ítélve közel lehetett egy utcához. Aztán két közeledő nő beszélgetésére lett figyelmes. Egyikük angol lehetett, a másik pedig kicsit durva akcentussal próbált a nyelvén beszélni.
– Hallom, holnap reggel lesz néznivaló – mondta az angol.
– Úgy-úgy – helyeselt a másik. – Nem mindig van csata. Most sem. Csak találtak valakiket.
– Még jó, hogy nincs. A szomszédom két fiúgyermeke is úgy esett el, ott a harcban. Én mondom, szerencsém, hogy lyányaim vannak.
– Szerencse, még az is, hogy gyerekem sincs. Az úr szeret harcolni.
– Vagyis harcoltatni. De… legalább lesz mit nézni.
– Ennyire szereted?
– Nem mindig lehet jól szórakozni. Ha meg lehet, azt én szeretem – nevetett az angol.
– Hát ahol jöttél, ott is így szórakoznak?
– Nem hát. Ez benne a jó.
– Na de azért én is csak elmegyek holnap.
– Szerintem a szembeszomszédom megint jól berúg még reggel, és nem fog emlékezni semmire sem belőle!
– Ó hát az a balga Otto! Ő bizony soha hagyná ki az ingyensört!
A hangok aztán másik irányba távolodtak, folytatva a szomszédot kitárgyaló diskurát. „Miről beszéltek ezek? Harc, meg lesz mit nézni? Hová kerültem?” Efféle gondolatok öntötték el Richard agyát. Kétségbeesetten körülnézett, de a félhomályban csak a botokat és egy deszkaágyat látott, rajta pár ronggyal. Nekiesett hát ez utóbbinak, és nagy nehezen odavonszolta a nyílás alá. Így már egészen elérte a rácsot, a feje búbja talán fél arasznyira lehetett tőle. Felhúzta magát, hogy lásson is valamit. Az ablak csakugyan egy utca felé nézett, ahol ahhoz képest sokan jártak-keltek: azon a kis pár méteres szakaszon, amit belátott, mindig látott embert. Balra, a kunyhók mögött, amerre az asszonyok is eltávolodtak, köteleken lógtak a száradó ruhák, bizonyára épp teregetni mentek. Jobbra pedig az a nagy faépület magasodott, amit már kintről is látott. Most a bejáratra épp valami fatáblát szegezett ki egy suhanc. Dolga végeztével sarkon fordult, és rohant, egyenesen a ruhaszárító sikátor felé.
– Psszt! – jelzett neki suttogón Richard, mikor odaért mellé. – Fiú! Gyere ide! Gyere! – Az megállt egy pillanatra, körülnézett, és kis habozás után odaguggolt elé. – Fiam, mit szögeltél oda az imént?
De hiszen ez a gyerek biztosan nem is tud angolul. Miért is tudna? De aztán nagy meglepetést okozott neki, mert anyanyelvi szinten beszélte, legalábbis valami régi változatát.
– A holnapi ünnepélyt hirdeti. Te ki vagy?
– Ünnepély? Miféle?
– Hát nem tudod? Mindenki tudja pedig. Az uraság minden évben rendez ilyet nyár derekán.
– De milyet?
– Nem tudom, én csak majd akkor megyek, mikor nagy leszek. Kicsiket nem engednek be, csak felnőtteket. De ha te bemész, elmondhatod nekem, mi volt!
– Hát, ha valóban be tudok menni, elmondhatom.
– És te miért laksz itt? Én azt hittem, itt csak halott embereket szoktak tartani az uraság katonái.
Richard arcára borzongás ült ki, és ha arcát nem fedi nagy koszréteg, akkor tán el is fehéredik. „Szuper…” – gondolta.
– Én nem itt lakom. Komolyan hullákat tesznek ide máskor? – kérdezte elképedten.
– Úgy, ahogy mondtam.
– Bloá. Pedig én még nem is vagyok hulla, mégis ide tettek.
A fiú kuncogott.
– Hát te mit nevetsz?
– Ide tettek? A másik ilyen föld alatti szobába szoktak embereket tenni az uraság… izé, helytartó katonái, de ott most sokan vannak. Biztos azért kell itt laknod. Ki tudsz jönni?
– Nem hinném.
– Aki nem tud kijönni, azt biztosan elviszik a versenyre, úgy hallottam.
– Verseny?
– Azt hiszem. Valami olyan.
– És tudsz nekem szerezni egy embert, aki már bement versenyezni, és ki is jött?
– Nem tudom… Még nem láttam.
Ekkor balról megjelentek az asszonyok. Az egyik meglátta, mit csinál a kisfiú, és féltőn rászólt.
– Aridus, gyere csak el onnét! Megmondtam már, hogy ne beszélgess a rabokkal!
A fiú kelletlenül ballagott el. Még egyszer visszasandított a rozsdálló rácsra, aztán anyja után szaladt.
Richard csak meredt maga elé, nem igazán tudta mire vélni a hallottakat. Miféle versenyen vehetnek részt rabok? Talán a szabadságukat válthatják meg… Akkor ennél többet már nem is tudott meg. A nap lassan, nagyon lassan leszállt, estig mintha száz és száz végtelen óra telt volna el. Rájött, hogy nagyon nem bírja a bezártságot, a szabadság hiányát. Legalább ennyivel is többet tud magáról, gondolta. Dorian egyenletesen lélegzett, de föl nem ébredt. Eléggé beverhette a fejét – szerencsés, ő legalább nincs ébren. Richard is megpróbált elaludni a deszkaágyon, de inkább lefeküdt a földre. A döngölt padló sokkal kényelmesebbnek bizonyult, és a másik oldalt csak erős dohszag volt, nem pedig vizeletszag. Bal karján fájtak a zúzódások – az őrök nem kímélték, mikor bevitték. A kimerültség úrrá lett rajta, és az álom mégis elnyomta, mikor már rég besötétedett.
Az éjszaka olyan gyorsan elszállt, mintha nem is lett volna. Azért történt kis változás is, elmúlt a fejfájása, és mintha álmában meg is gyógyult volna, mert nem érezte előző napi kábult fáradtságát. Mikor kinyitotta szemét, csak két vékony, a becsukott ablak résein átszűrődő fénycsíkot látott. Feltápászkodott, és elindult, hogy kinyissa, amit valószínűleg az egyik őr csukhatott be éjjel.
– Hát fölkeltél te is – szólalt meg Dorian. Ott ült a deszkaágyon a szemközti oldalon.
– Volt valaki itt azóta? – kérdezte Richard, és kipiszkálta az ablakot.
– Nem, nem… – felelte fáradtan társa. – Néha… elment itt az ajtó előtt valaki, de amúgy senki.
Alighogy ezt kimondta, kívülről matatni kezdett az őr a zárral. Egy jól megtermett, laposképű bőrruhás jött be, utána még két szikár alak.
– Te. Északi van? Brit van? – kérdezte Richardtól mogorván a nagydarab.
– Hát… majdnem.
– Neved van?
– Richard.
– He?
– Richard – ezúttal lassan mondta.
– Aha. Te, és te. Jösztök ki! Délután dolgoztok – mondta, amint a két segédje álló helyzetbe rángatta a rabokat, és már lökdösték is kifele őket. Nem arra mentek, amerről tegnap bejöttek: egy kacskaringós, sokfelé ágazó, a kamránál is dohosabb katakombán vezetett keresztül útjuk. Talán csatornának ásták még valamikor régen, most mindenesetre száraz volt. Egy leágazás végén egy nagyobb csarnokba értek; ahova akkor több oldalról másokat is őrök vezettek. Középen egy nagy asztalon több tucat cserzett bőrmellény sorakozott, azokat rájuk húzták, de ezután kezüket hátul összekötözték, s egy hosszú, vastag kötélre erősítették mindüket. Richard nem látta Doriant maga körül; háta mögül, kicsit balról egy fogatlan öregember szájszaga terjengett felé, másik oldalt pedig egy fiatal fiú remegett… Szinte még gyermek. A kötél két végét két páncélos-féle fogta, és megindultak egy elég széles emelőkapu felé. Richard nem látott sokat, a többi rab eltakarta őket, csak sisakjuk tolla villant elő néha. Ismerős volt neki ez a sisak, bár nem mert volna megesküdni…
A kapu lassan emelkedett. Kintről emberek százainak skandálása hallatszott, bár egy szót sem értett. Azonban mikor a kapu fejük fölé emelkedett, megértette a helyzetet. Egy hat- vagy nyolcszög alapú fatákolmány magasodott egy nagy, homokos tér körül. A fapalánkon körben néhol sötét foltok feketéllettek. Az építmény magasabb szintjein pedig emberek tömegei kezüket magasba emelve őrjöngtek láttukon. Ez csak egyet jelenthetett: ők most egy csúnya látványosság elemei.
– Dorian! – kiabált Richard. – Dorian, válaszolj, ha hallasz!
– Richard, te szólsz? Itt vagyok, erre! – kiáltott balról; legalább tíz emberrel arrébb állhatott.
– Ezek mit csinálnak?
– Lemészárolnak… – válaszolta kétségbeesetten, szinte zokogásba görbülve. – Rosszabb, mintha gladiátorok lennénk. Mi csak rabok vagyunk!
Most ötlött Richard agyába, hogy mit tanult még… nagyon régen az ókori Rómáról. Most pedig már bizonyosan a Birodalom területén vannak.
– Nem lehetünk ennyire pechesek! –kiáltotta még utoljára.
A sor megállt a szemközti kiugró emelvénynél, ahol egy színes ruhákban ékeskedő főúr felállt, és valami latin beszédet intézett az összegyűlt népnek. Mikor végzett, egy másik alak lépett előre – Cardachus. Végignézett a rabokon, megakadt a szeme valahol a szélén. Biztosan felismerte Doriant, mert arca bosszússá torzult. Mérgesen ordította: „OCCIDITE EOS!”
A két őr a szélekről két irányba futott, az oldalsó kisebb ajtókhoz. A rabok azon nyomban kezdték magukat kiszabadítani a kötélről, és ahogy a szélsők elszakadtak a sortól, őrülten futottak a távolodó páncélosok irányába. Richard azonban középen volt, nem tehetett semmit, csak várt feszülten. Kétségbeesett szemekkel nézett föl a főúrra: az meg leírhatatlan élvezettel tekintett le az össze-vissza futkosó, félpucér rabokra. Cardachus újat üvöltött, és a két őr bedörömbölt az ajtókon. Azok szinte egyszerre vágódtak ki – mögöttük két-két rémisztő felszerelésű mészáros állt. A rabok megtorpantak láttukon, majd rémülten próbáltak menekülni. Nem volt hova. A nagy kötél már csak Richard karját fogta, de egyszerűen sehogy sem tudta magáról leszedni, összegabalyodott… Aztán nem vacakolt vele tovább, hátracsomózott kezein átlépett, hogy előrekerüljenek. Körülötte kiabálás, kétségbeesett segélykérések, kongás, hörgés… Szétnézett, és csak káoszt látott. A négy harcos sorozatban mészárolta le az elébe kerülőket, akiknek semmi esélyük sem volt a menekülésre. Mindegyikkel eljátszottak egyenként – csak a látvány kedvéért. Nem messze, balra az egyik egy háromágú szigonnyal döfte át éppen valaki torkát, úgy szorította a fapalánkhoz, őrült morajt váltva ezzel ki a mámoros közönségből. Az ütőeréből kispriccelő vér vörösre festette a falat – hát ez volt az a sok folt körben. Jobbra egy másik pajzzsal trancsírozott egy koponyát, mellette a harmadik egy kart metszett le éles pengéjével. Richard szinte biztos volt benne, hogy itt a vég. Szíve lüktetett, ahogy a gépkalapács veri a forró vasat, és tüdeje, mint fújtató dolgozott. Már csak a látványtól is megszédült kicsit, ilyen brutalitást elképzelni is alig bírt korábban, ezt még Cardachusról sem gondolta volna. De… hol a negyedik, aki bejött?
Hátranézett gyorsan, még épp időben, mert egy római sisakos, nagy szívpajzsos, karvédős harcos éppen felé tartott felemelt kardjával. Nyilván arra számított, hogy hátbakapja és egy csapással leteríti. Hogy Richard megfordult, nemigen érdekelte, csak rohant tovább felé. Ő viszont reflexből használta azt, ami nála volt: hát éppen a kötelet lendítette meg maga körül – ami pedig kicsapta az elbizakodott támadója kezéből a kardot. Az nem tétovázott, nagy pajzsát maga elé szegezte, és oldalazni kezdett elejtett fegyvere felé, anélkül nem végezhette dolgát elég látványosan. Richard azonban a kötelet hosszan fogta, és megforgatta maga körül. Az a közepénél átfordult a pajzsos lábán, és a vége visszacsapódott hozzá. Majd a két végénél fogva nagyot rántott rajta, és a harcos hanyatt esett. Egy csöpp remény mégis maradt tán… Fölkapta a kardot, és a markolatával fejbecsapta a földön fekvőt, aki nyomban elájult. A pengét combjai közé szorította, elmetszette vele csuklóján a csomót, s már szabad kézzel védekezhetett. Körülnézett, de a többi harcos még mindig a futkározókkal volt elfoglalva, nem figyeltek magukon kívül másra. Richard lerángatta a római sisakot és a maga fejére helyezte. Kicsit kényelmetlennek találta a horpadás miatt, de nagy védelmet adott. Majd fölkapta a nehéz pajzsot is – karja nem szokott még hozzá a nagy súlyhoz, de rémületében ezzel mit sem foglalkozott, és egészen jól elbírta. Még az övét is felvette, amibe a kardot tűzte. Nem volt ez fél perc sem, aztán föltekintett: a legközelebbi ellen a szigonyos volt. Éppen hátralendítette hálóját, mikor Richard megfogta, és kirántotta kezéből. Az elvesztette egyensúlyát, és fejjel nekiesett a pajzsnak. Szerencse volt, hogy ez is elájult: nem hordott sisakot. Nem teketóriázott, de nem is gondolkodott már, odarohant egy másikhoz, a duplapengéshez. Az mindkét kezében egy-egy enyhén görbébb kardot tartott, és mikor Richard odaért, éppen beledöfte egy neki háttal állóba mindkettőt. Aztán megfordult, és elment mellette, nyilván azt hitte a felszereléséről, hogy ő is egy a négy közül. Azonban a földön fekvők közt észrevette két társát, és tétovázva megállt, felismerte a helyzetet; de ekkor már késő volt: az ál-gladiátor hátulról belédöfte a rövidkardot. A kard hegye megakadt a bordákban, kellett még egy lökés, hogy átvigye. Hallotta, ahogy a harcos légzése elnehezül, gégéjében vér gyűlik, és végül, ahogy összeszorított torokkal kileheli lelkét. Az élettelen test lassan lecsúszott a pengéről, melyről sűrű vére csöpögött. Ekkor tudatosult Richardban, hogy még egy embert megölt. De hiszen nem volt más választása… különben őt öli meg. Mikor ezek bejöttek ide mészárolni, tudniuk kellett, hogy meghalhatnak… Vagy lehet, hogy őnekik sem volt más lehetőség. Richard fél térdre rogyott, és a nedves kardra támaszkodott, meg is feledkezett a világról maga körül, csak meredt a vörös homokra. Aztán valami, vagy valaki megrángatta a vállát.
– Barátom, te vagy?
– Dorian? – valóban, hátulról bicegett oda hozzá. Bal kezével vérző oldalát szorította. – Megmentettél, a hálós megölt volna!
– Igen. Ezt megöltem.
– Nem tehettél mást… Vigyázz! – kiáltotta hirtelen: az utolsó harcos felfigyelt arra, mi is folyik itt. A harctéren volt még néhány félmeztelen ember, némelyik föl is kapta az elesettek maradék fegyverét, eszközeit. Dorian a két görbe kard közül egyiket jobbjába vette. Richard nem váratott magára, feltápászkodott, és a nagy pajzsot maga előtt tartva lépdelt a másik felé. Mikor már csak pár lépésre lehettek egymástól, az megállt, hát ő is. Most először nézett körül azóta, hogy felkapta a fegyvert. Nyomban rájött, miért: a közönség kiabálása megszűnt, és a csönd fájón szokatlan volt. Mind őket nézik, mind őket figyelik. Ez most élet-halál harc lesz, szemtől szembe, és éppen ezért ellenfelének jóval nagyobb esélye lehetett. Ráadásul nem csak valami rendes férfi volt ez, mint az előbbiek, hanem egy fejjel magasabb a szokottnál, nagyon izmos és széles hátú ember. Igazi monstrum, nyilván ő volt a lelke a csapatnak. A főúr közben felszólalt.
– Mit mond, Dorian? – szólt hátra Richard.
– Nehezen értem a helytartót, de… Most ti fogtok harcolni. Ha akárki más hozzátok ér, azt lenyilazzák… Nekünk el kell dobni a fegyvert – mondta, és úgy is tett. – Akivel harcolsz… azt úgy nevezik, „az északi medve”, a neve pedig valami… Gosann, vagy inkább Gorsarn, ha jól értem. Ha győzöl, minket megmentesz, ha vesztesz…
– Nem kell mondanod.
– Nekünk most le kell mennünk a szélre…
– Kívánj nekem sok szerencsét.
– Már többször is megvolt…
A helytartó befejezte mondókáját. A nagy barbár szóra nyitotta száját:
– A szerencse kevés lesz neked – mondta mély hangján. Hát ért a nyelvükön…
Több szó nem esett. A fegyverek egyszerre lendültek, és szörnyű csattanással értek össze a kardlapok. Richard karja beleremegett, ahogy elpattant egymástól a két acél. Gorsarn azon nyomban olyat taszított pajzsával, hogy a másik kis híján hanyatt esett. Egyetlen szerencséje talán csak az volt, hogy ellenfele addigra már bizonyára kifáradt a nagy gyilokban, és nem lökött rajta akkorát, mint egyébként bírt volna. Ő teljes erejével szorította pajzsát, egyetlen esélyét a túlélésre, de az azt tartó válla már kezdett zsibbadni a súlytól. Minden elhárított ütéssel úgy érezte, tőből leszakad a karja. Kardforgatáshoz annyira nem értett, pláne nem a rövidkardhoz, de azért megpróbált néha szúrni-vágni, nem nagy sikerrel. Ezeket az ügyetlen próbálkozásokat ellenfele könnyedén kivédte kerek kis fapajzsával, vagy egyszerűen kardjával hárította – és végül nekilökte a palánknak. Úgy érezte, egész hátát felhorzsolta a durva fa, ráadásul egy újabb szúrás érhette valahol bal oldal, míg nem védett. Azt hitte, most azonnal összeesik, legszívesebben eldobott volna mindent kezeiből, és hagyta volna, hogy leteperje támadója. Azonban ezen most életek múltak. Mások élete. A barátja élete is. Még utoljára elrugaszkodott a fafaltól, jobbról és balról csapott, de csak levegőt ért és térdre esett. Sisakját le kellett gyorsan húznia, mert szinte megfulladt, úgy szorított. Ez a vég… Valami kemény és hideg rúdra térdelt: a szigony feküdt alatta – csak egy pillanatot habozott. Elejtette hát a pajzsot, a kardot Gorsarn felé hajította, és két kézzel rámarkolt a hosszú fegyverre. Őrült hévvel szúrt föl, de a szigony feje elcsúszott a pajzs mellett és nem ért célt. Richard azonban visszahúzta hirtelen, a fegyver feje most véletlenül beleakadt a pajzs szélébe, és kitépte Gorsarn kezéből. Richard belebotlott a hálóba, hát fölkapta azt is, és ráhajította a barbárra. A háló szélén a súlyok összegabalyodtak ellenfele karjai körül, nem bírt rendesen ütni sem. Odatángálódott hozzá, és utolsó erejével… fellökte. A barbár lába megbicsaklott egy rab hullájában, és iszonyatos robajjal rogyott a földre. Tehetetlen teste ott feküdt legyőzője lábai előtt. Behunyta a szemét, és várt az ítéletre. Nem emelte föl a kezét, tudta jól, hogy a kegyelemért könyörgőket az úr mindenképp kínhalálra ítéli.
– Ne kímélj, harcos, legalább gyorsan haljak meg! – sziszegte összeszorított fogai közt.
Richard alig hitte el, ami történt. Csak állt ott, majdnem a küzdőtér közepén. Körben, a palánknál még pár rab, köztük Dorian is. Előtte Gorsarn, hálóba gabalyodva. Két kezében pedig a hegyes, vértől és a ráragadt homoktól mocskos szigony. Ő volt az egyetlen, akinél volt is fegyver. Az a habozással eltöltött pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. A nézők felhangzó rivalgását először észre sem vette, csak mikor rájuk tekintett, ötlött eszébe, hogy most minek is kell következnie. Cardachus arca még mindig torz volt, ilyen mérgesnek még nem látta. A főúr lassan föltápászkodott kényelmes párnái közül, láthatóan mondani akart valamit, csak a tömeg robajától nem jutott szóhoz. Azt skandálták: „RIGORD! RIGORD!” Most mit tegyen? Megölt már pár embert, ezt is kénytelen…
Ekkor azonban erős rántást érzett a lábánál, és hanyatt vágódott. Ahogy szeme homálya szétoszlott, látta a fölé magasodó Gorsarnt, aki felvette a szigonyt, és a torkához szegezte, fejét pedig a főúr felé fordította. A tömeg zúgott, fütyült, fujjogott: a helytartó nehéz döntés elébe nézett. Nyilván szívesen kivégeztette volna azt, aki legyőzte három jó harcosát, de az lehet, hogy lázadást eredményezett volna ebben a hangulatban. Összeszorított ajkakkal állt, előrenyújtotta kezét, majd… hirtelen magasabbra emelte. A mozdulatot ujjongással fogadta a nép. A gladiátor visszanézett a földön fekvőre, torkához nyomta a szigony hegyét, mely nyakát véres sárral kente össze. Aztán felemelte, és a fegyvert hatalmas erővel belehajította a fapalánkba, pont a helytartó alatt. Hátat fordítva kivonult a homokról.
Richard még élt, bár halálra rémült. Nem volt még ilyen szörnyű helyzetben egész életében. Félve föltekintett, és látta, ahogy tömeg még mindig őrjöngött, ki ezért, ki azért – nyilván vért akartak még látni. Borzasztó. Egyik oldalról valaki fölrángatta: Dorian sietett segítségére. A kapu felé vezette, ahonnét bejöttek. A pár megmaradt rab is követte, pedig néha eltalálta őket egy-egy nézőtér felől szálló kavics. A kaput gyorsan leeresztették utánuk, Richard pedig fáradtan rogyott a nagy asztal lábához. Nem pihenhetett soká, állig fölfegyverzett őrök jöttek két oldalról, hogy visszavigyék őket a cellájukba. Azonban félúton megálltak, valaki hátulról belépett és megálljt parancsolt nekik. A barbár volt az, Gorsarn. Odalépett Richardhoz, mondta neki, hogy álljon föl.
– Nem beszélek a földön fetrengővel, kelj föl! – kiabálta. Richardnak megint Dorian segítségére volt szüksége, mert a lábában is egyre jobban fájt valami.
– Ki vagy te? – kérdezte a nagydarab embert, az viszont csak nézett rá vékony szemeivel sisakja mögül.
– Hogy tudsz parancsolni a katonáknak?
Az még várt egy pillanatot, aztán mégis válaszolt.
– Sok nagy viadalt vívtam már meg itt. Van nevem. – megint várt. – Te viszont majdnem legyőztél. Ha nem vársz, tán meg is ölhetsz. Szerencséd volt, de eddig senkinek sem volt itt ekkora, mint neked.
– Mit akarsz? – kérdezte elhaló hangon Richard.
A barbár két kezével leemelte sisakját, majd hóna alá fogta. Félhosszú, világosbarna haja nedves tincsekben tapadt fejéhez. Arca mintha ismerős lett volna valahonnan, talán a szemei…
– Kezet nyújtani – mondta, és jobb kezével rámarkolt Richard sebes alkarjára. A nevem Gorsarn, apám Hodon, a medve, az ő apja Kovon, a messziről jött nagy harcos. Tán már hallhattál valamelyikükről. A te neved mi?
– Én… – szólalt meg az igencsak elkerekedett szemekkel – én Richard vagyok… egy messziről jött vándor…XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#876
Bencom ™
őstag
Steelheart
#875
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#875
üzenetére
nem rossz, de:
haver, szuper és hasonló szavakat felejtsd el!
Milyen korban játszódik ez, és hol? Németül, latinul és angolul beszélnek, hol van ez? Nem értem (tudom, nem itt van a hangsúly, de ez akkor is zavaros)
Amúgy elég jó kis történet, hasonlóan brutálisra vetted, mint az előzőt XD -
#877
Steelheart
senior tag
Bencom ™
#876
Steelheart
senior tag
válasz
Bencom ™
#876
üzenetére
A főhős visszautazott az időben, az ő szájából olvashatsz csak ilyen szavakat
Tehát jó helyen vannak azok.
Itt épp valahol Galliában van az emberünk, valamikor 400 után, és tart(ana) délkelet felé. Azért tettem bele a gladiátoros részt, mert a legalkalmasabbnak találtam arra, hogy itt megtanulja a főhős a pro harcolást. Mellesleg vásznon jól néz ki.XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#878
Bencom ™
őstag
Steelheart
#877
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#877
üzenetére
értem, előtte mielőttbemásoltad, közölhetted volna, hogy ez a sztori
kezd érdekelni
De gallia az frank, és a frankok sosem beszéltek németül vagy angolul. Latinul is nagyon ritkán. Mag az se túl hihető, hogy kapásból tud harcolni, de mivel minden amcsi film ilyen, ezért még lehet jó -
#879
Steelheart
senior tag
Bencom ™
#878
Steelheart
senior tag
válasz
Bencom ™
#878
üzenetére
Gallia frank (volt párszáz évvel később), de Rómában akkor már elterjedt volt az a gyakorlat, hogy beengedték a barbár törzseket a birodalomba katonáskodás fejében. Ezeket a légiókat a velük ellenséges törzsek ellen is bevetették. Ugye latin katonák meg mindigis szolgáltak a légiókban, és egészen északon is létesültek latin nyelvű falvak, városok. (Pl itt Pannoniában is.) Vagy gondolj csak a vizigótokra, akik egészen nyugaton éltek. Gyakorlatilag egész Észak-Európa inkább volt germán, mint akármi más.
Gondolod, úgy írom meg, hogy nem nézek utána?
Van persze vagy 100 oldal előzménye is a dolognak, pl indián törzsi harcok még Amerikában, északon vikingeknél tett vizit; valami minimális szinten ott tanul meg harcolni a főipse. A fizikai harc első kötetben lévő tetőpontját a catalaunumi csatára szeretném tenni. A többi kötetben már több lesz a fantasy, de kell némi átmenet is, különben csak egy újabb futószalagfantasy lenne.
Csak hát ha leírtam volna előre, mint és hogy, akkor nem csak közben jönne rá az ember
Amúgy pedig nem lesz az egész könyv ilyen természetesen, úgy unalmassá válna hamar az öldöklés. Csak néhány ilyen rész van benne, de ennyi brutalitás akár a Robinnson Crusoe-ban is van
[Szerkesztve]XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#880
Bencom ™
őstag
Steelheart
#879
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#879
üzenetére
Gallia frank, ismerős lehet a gall kakasokról, akik sosem hódoltak be rómának (csak miután szétverték őket) de ők ős-francia nyelvet beszéltek, sosem germánt és soserm angolt, és legfőképpen nem latint, mivel gyűlölték a rómaiakat. De persze lehet, hogy én tudom rosszul, dícséretes, ha utána nézel, de tény, hogy ha azt mondod angol vagy német, azt nem érti senki automatikusan az óangolra és az ó-germánra. Ezért szorul szerintem kicsit javításra.
Oksa, szal ez vmi időutazó csatabuzi, aki végig akarja nézni eredetiben a világ összes csatáját. Érdekes sztori
Az időutazással egy baj van. Az emberek kb 50%-a rokona egymásnak nagyon régről. ergo, ha ő megölt valakit, bárhol is, akkor lehet, hogy apróságnak tűnik, de később, akár az egésztörténelmet átírhatja ezzel, sőt olyan anomáliát is létrehozhat ezzel, hogy pl megöli egy saját ősét (akár közvetett ősét is) és akkor ő meg sem született, szóval meg sem történt az egész, de mégis, és így egy óriási redundancia jön létre, ezzel tisztában kell lenned, ha ''hihető'' időutazásos könyvet akarsz írni.
Az idő nagyon törékeny és ingatag. -
#881
Steelheart
senior tag
Bencom ™
#880
Steelheart
senior tag
válasz
Bencom ™
#880
üzenetére
Ááá, ezt nem hiszem el
Te aztán mindenbe bele tudsz kötni
Sorban...
Hunok elől a gótok (vizigótok), akik ugye egyfajta dajcsul beszéltek már akkor is, nyugatra menekültek. Gótok voltak és uralkodtak az ''őslakókon'' egészen Északtól délig, még a Pireneusi-félszigeten is, persze a Római birodalom nevében, de lényegében függetlenül. (Onnan aztán a mórok zavarták ki őket.) A birodalom minden részén állomásoztak légiók, főleg a határok mentén, a légióknak pedig az egész családjuk ott lakott. A hivatalos és a közös nyelv is latin volt. Innen a latin, és a légiókból kifolyólag Európa szinte összes nyelvét is megjeleníthetném akár. De ezekben a főként latin városokban létesültek néhol kisebb arénák is, innen az aréna.
A nyelv kérdése - abban az időben volt Ny-Európában ófrancia, különböző gremán nyelvek (amik csak kicsit tértek el egymástól), és latin. A mai angol úgy jött létre, hogy mivel 300 évig franciául beszélő urak uralkodtak anglián, az ófrancia ráépült az eredeti óangolra, angolszászra. Ez főleg az urak által használt dolgok nevében jelenik meg, pl. a sült húsok. Az angol nyelv nagy része azonban azóta csak egyszerűsödött, de ha emberünknek van pár éve az óangol emberkék közt élni, akkor ha eredetileg is angol az anyanyelve, viszonylag könnyen megtanulhatja. Mire a főhős ehhez a jelenethez ér, már egész jól ért pár germán nyelven, amiknek akkor két fő iránya volt csak, a keményebb és a lágyabb kiejtésű. Tehát a nyelvek értésén nem szabad fönnakadni, ha tök idegen közegbe helyezném, akor is értené már eddigre, hiszen ott van pár éve.
Érdekesség: Wikipedia óangolul [link]
Azért időutazik az ipse, mert világvége volt. Pár száz hsz-al korábban volt vhol a regény legeleje, bár azóta javítgattam azon is.
Ebben a regényben nem időzsaru vagy valamely kész elmélet van, ergo azt csinálok az időutazás-elmélettel, amit akarok. Ugyanis eddig még senki nem utazott időben és jóideig nem is fog. 
Tehát ha én azt írom, hogy ha már egyszer visszament az időben, akkor a saját jelenében ő nem fog csak úgy felszívódni, mert meggyakta valamely ősét, akkor nem fog felszívódni és slussz. A főhős feladata amúgy is a történelem teljes megváltoztatása úgy i. sz. 1000 körültől - visszatekintve, a jelenlegi állapotra -, tehát nyilván nem úgy és akkor fog megszületni...
Hogy pontosan hol lesz a ''törés'', még nem tudom, szóval úgy 800 és 1500 közé teszem valahova sztem. Majd meglátom, miből tudok a legtöbbet kihozni.
Üdv
[Szerkesztve]XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#882
Bencom ™
őstag
Steelheart
#881
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#881
üzenetére
jaj, már emlékszem az előzményére. Oksa, nem mondtad, hogy ez annak a folytatása. Értem, de miért pont ezertől változtatja meg? Odamehetne a végzetes kutatás vagy vmi ilyesmi elindításához, és azt mondaná, hogy NE.
Meg ugrál az időben? ezek szerint van egy időgépe, szal ha veszélyben lenne, simán arrébb-menne az időben.
Hát jó akkor ne foglalkozz az időutazás ellentmondásaival, csak az amerikanizálja majd a könyvet (értsd: elértelmetlenítheti)
Na, várom a folytatást, mert most kiragadtál egy ellentmondásos csatajelenetet, amit lehet hogy csak azért nézek ferde szemmel, mert nem látom sem az előzményeket, sem azt hogy mi jön utána.
De ha Gall falu, ott továbbra sem beszélnek latinul. Ha nem gall falu hanem egy légiós-település, akkor igen, de akkor meg nem gall
És továbbra sem értem ,hogy mit keres frankföldön egy anyanyelvi angol (attól függetlenül, hogy kifejtetted, mennyire rokon nyelvek )
Szóval ok, hogy a légiósok mindenhonnan jöttek, de állt. próbáltak együtt maradni, pl izraeliek az izraeliekkel, britek a britekkel, és nem nagyon keveredtek, emrt alig értettél volna meg egymást.
Egy közönséges katona nem tudott hat nyelven, volt aki a saját nyelvén is alig tudott, a latin pedig az egyik legkeményebb nyelv, nehogy azt hidd, hogy mindenki beszélte, ezért az elkülönítás.
Ez nem MAGUS hogy van egy közös nyelv, amit mindenhol beszélnek (bár a közöst sem beszélik mindenhol)
u.i.: és azért kötök bele mindenbe, mert ez a kritikus dolga
[Szerkesztve] -
#883
Steelheart
senior tag
Bencom ™
#882
Steelheart
senior tag
válasz
Bencom ™
#882
üzenetére
De mindezekre lenne válaszom, de nem írhatom le az egész előzményt, túl hosszú lene, én meg lusta vagyok
Inkább csak nagyvonalakban elmondom.
Van a világvége, amit egy főgonossz csinál. Eddig elég szimpla. Emberünk egy tudóscsapatban van informatikusként, akik a világvége erejét kihasználva akarnak visszautazni az időben (tehát egyszeri), de a gépet persze nem tesztelhették. Páruknak sikerül, de időben szinte véletlenszerűen szétszórja őket. A főhős pl. i. sz 400 körül érkezik meg a későbbi Manhattanre, egy tök üres szigetre Aztán jön az indiános rész, egy hajóácsolás, Atlanti közepén hajótörés - jóhogy, hát indián hajóval -, viking hajó, és így Észak-Európa. Ugyanis a főgonosz ipse Európában bukkan föl később, ezt kell valami módon megakadályozni, először nem is tervezi, hogy találkozik is vele.
Útközben észreveszi, hogy elég könnyen beforrnak a sebei, és lassabban is öregszik az időutazás mellékhatásaként. (Nem részletezném) És ez az a momentum, ami az egész háttértörténtet tényleg háttérré teszi, mert a fő motívum ez. Így különböző korokban élhet, és együtt kell élnie ezzel a borzasztó kötelességgel, ami megfosztja egy csomó mindentől. Tehát nem időutazik többet, csak sokáig él. (Ez biztosítja továbbá, hogy téma az legyen bőven a későbbi kötetekre. )
Naszóval, ott tartottam, hogy É-Európa. A vikinges meg franciás részeket inkább most kihagynám, az még foghíjas mert össze-vissza írom. Szóval a lényeg, hogy egy magukat leprásnak álcázó csapatban bújkál és halad Dél felé, megpróbál Itáliába eljutni. Csak éppen közbejön ez, amit itt olvashatsz.
A település az légiós központi városka Galliában, tehát nem szükségszerű, hogy gallok is lakjanak benne; az óangol nyelvű germán benne kereskedő család (később még szerepelnek), a parancsnokok és természetesen az egész vezetőség latin, a légiósok és az őrök nem feltétlenül egy helyről vannak. A tisztek az utasításokat még a germánoknak is latinul adták ki. Legalábbis jelenleg így gondoltam végig, de azon ne akadj fönn egy Római Birodamas résznél, hogy milyen nyelveken beszélnekXFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#884
Bencom ™
őstag
Steelheart
#883
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#883
üzenetére
hát igen, jól átgondolt
Egészében biztos érthetőbb és emészthetőbb, mitn ez a kiragadt rész. MAjd ha összeszeded magad, másolhatsz még be részleteket
ÉS sok sikert. Akkor most nem kötekszem -
#885
Steelheart
senior tag
Steelheart
senior tag
Naa, látom, nagyon pang itt minden, felmásolok mégegy novellácskát. Ugyanarra a pályázatra készült, mint Az Ördög serege című, a kulcsszó a csónakház volt.
----------------------------------------------------
A hajóőr
A kellemes, kis fa asztalokkal berendezett fogadóban leesett egy pohár. Hangos csengéssel érte az egyik pad karfáját, majd kissé tompábban érkezett a talajra. Erős pohár volt, nem tört össze. Mindez azonban elégnek bizonyult, hogy a nyugodtan nevetgélő és mulatozó vendégek felkapják fejüket, és a hang irányába forduljanak. Hirtelen egész csönd lett. A nyitott ajtó felőli sarokból gurult széles köríven a vendéglő közepe felé, de egy szürke kabátos valaki gyorsan utána ugrott, és fölkapta.
- Elnézést - szólt alig hallhatóan, kicsit lesütött szemekkel, és sietve kivitte a pulthoz.
- Biztos nem kérsz valami mást is inni? - kérdezte a csapos enyhe kétkedéssel hangjában. - Kezd már hűvösödni.
- Biztos. Egészen... - válaszolta. Tekintetét jobbra fordította, az ajtó felé. Már alkonyodott. Lassan kiment, közben a vendégek folytatták, amit félbehagytak. Lelépdelt a recsegős falépcsőkön, egészen a folyópartig haladt, ott megállt és lekuporodott a csónakház mellé, egy régen kivágott nyárfa korhadt tönkjére.
Minden nap így tett, már majdnem két hónapja, azaz május óta. Néha megivott egy kis pohár frissítőt a vendéglőben, egyébként pedig csak figyelte a vizet. Ez volt a dolga, ő vigyázott a csónakokra. Csendben szemlélte, ahogy a lehullott, apró, száraz fűzfalevelek a homoknak torlódtak a kis hullámoktól. Néha elővett belső zsebéből egy golyóstollat és egy teleirkált papírköteget, és rótt rá még pár sort. Így teltek a napjai, nem is történt vele soha semmi különös, egészen, míg az ég alja vörösödni nem kezdett. Ekkor már az utolsó csónakázók - általában párok - is visszatértek, sorra kötötték ki a csónakházban a széles, kopott ladikokat. Ahogy elhaladtak mellette a fölfelé vezető úton, páran vetettek rá egy ferde, és talán lenéző pillantást. A szúnyogok is ostromolták, de ő mindezekkel nem sokat törődött, csak ült és várt még valamire. A Nap lassacskán elérte a látóhatárt, és bíbor és narancs köntösben búcsúzott tőle.
Az utolsó csónak mindig naplemente után kötött ki. Egy világos ruhás, finom hölgy ült benne egyedül. Maga evezett, és minden áldott este, ha az idő engedte, a vízen nézte meg a naplementét. A szürke ember őrá várt, néha kisegítette a csónakból, s ilyenkor hallhatta bársonyos hangját is... Érezhette a szúnyogokat riasztó levendula illatát, mely körbelengte. Érinthette kecses ujjait, még ha csak a csipkés kesztyűn keresztül is. Néha már-már meg akarta szólítani, észrevétlenül szóra is nyitotta száját, de hang valahogy sosem jött ki rajta. Aztán felment a hölgy is a partról, s teljesen egyedül maradt. A fogadó elcsendesedett, a lámpákat eloltották. Rendre kijött a csapos, és bezárta a kapukat - ekkorra már minden üresen állt. A folyóvíz halkan csordogált a dísz-sziklákon, s lassan elmosta az aznapot.
Most még csak késő délután volt, a világos ruhás hölgy ilyenkor szokott lejönni. Szép tiszta, enyhén felhős, és csak kicsit hűvös napnak bizonyult az aznap, mégsem jött, mikor szokott. A hajóőr számolta a perceket, folyton csak réz zsebóráját nézegette, nyugtalanította a helyzet. Közben végiggondolt pár dolgot... Meg fogja szólítani. Igen, mikor visszatér és kiszáll a partra. A csónakházban. De mit fog neki mondani? Mit is... mindegy, csak szólítsa meg végre... Nem, elmondja neki, hogy könyvet ír. Igen. És hogy nem bánja-e, ha beleírja őt... Igen. Jó lesz. Minden rendben lesz.
Végül, talán fél órával az aznapi alkonyat előtt megérkezett. Ám nem egyedül jött, mint eddig mindig. Volt vele most egy fekete öltönyös fiatalember is, aki besegítette a bérelt hajócskába, és most ő evezett. A hölgy tegezte, azonban igen kimérten viselkedett vele szemben. Vajon ki lehetett ez az ember? Bizonyára a testvére, nagyon úgy tűnt... hát ennyiben maradt. Odalépett a deszkapadlóra, ahol ki szokta segíteni a csónakból, és megkísérelte elpróbálni a helyzetet, amint beszél a hölggyel. Aztán arra jutott, talán várnia kéne egy olyan alkalomra, mikor egyedül van - most, társaságban talán nem jó ötlet. Majd holnap. Visszaült a nyárfa-tönkre, és újra elővette a jegyzeteit és a tollat, hogy papírra vesse a fejében kavargó gondolatait. A Nap utolsó sugarai mellett még leírt pár szót, aztán eltette, és figyelte, ahogy az utolsó csónak végre közeledik.
Mikor már csak olyan tíz méterre lehettek, a férfi hirtelen oldalra kormányozta a csónakot, árral szemben. Nevetett kicsit, a nő ezt egy játékos ''Jaj, ne csináld már!''-ral viszonozta. A hajóőrnek ekkor tőrként hasított fejébe a kép - arra pár éve fákat vágtak ki a vízből, sajnos nem elég mélyen. A kis hajócska már húsz métert is haladt arrafele, amikor utánuk kiabált:
- Kérem... kérem jöjjenek vissza, nem biztonságos arrafele! Táblát is tettünk ki, kérem! - Ekkor már kötötte is el a saját mentő-ladikját. - Vagy inkább maradjanak is ott, míg odaevezek!
- Rendben, visszaevezek... - válaszolt szórakozottan a férfi - de hát, ha idáig eljöttünk, már csak nem lesz bajunk visszafele! - azzal megfordította a csónakot, és evezett is.
- Kérem, csak míg odaérek! Úgy biztonságosabb...
- Ugyan, nincs itt semmi, idefele is itt jöttünk...
- Mégis meg kellene talán állni - szólt aggódva a hölgy a csónak orrában.
- Á, itt... - a következő pillanatban fölfutottak valami keményre, az egyik oldal megemelkedett. A férfi azonnal beborult a folyóba, a nő sikított még, megpróbált kapaszkodni, de végül ő is beleesett. Pedig a mentőcsónak már elérte őket... A hajóőr gondolkodás nélkül, úgy, ahogy volt, utána ugrott. A koszos vízben először kis híján nekiment a csúszós felületű, algás fatörzsnek, amiben felborultak. Elkapta a nőt, odavitte az ő csónakjához. Visszaúszott, lemerült megkeresni a férfit, mert sehol sem látta. Beverhette a fejét - de megtalálta végül, nem túl mélyen lebegett. Kiemelte őt is a csónakba, még élt. A nő keservesen zokogott, ő pedig próbálta valahogy felébreszteni a kábultat. Közben az áramlás visszasodorta őket a csónakházhoz, ahol gyorsan kitette a férfit. Ekkor az hirtelen felöklendezett egy adag vizet, és fulladozva magához tért.
A hölgy átkarolta az öltönyöst, és hatalmas megkönnyebbüléssel rebegte: ''Szerelmem!'' Ránézett a megmentőjükre, és annyit mondott:
- Jóember, mivel jutalmazhatnánk meg?
A hajóőr csak fölállt... Úgy érezte hirtelen, szívét kegyetlen öklök szorongatják. Alig kapott levegőt, nem bírt szólalni. Sós könnyei... belevésztek a mindenünnen csurgó vízbe, hogy láthatatlanul elvegyüljenek a jegyzetek elmosódott tintájával. Tett pár lépést hátra, a csónakház ajtajánál megfordult.
Elment... s minden egyes lépése közelebb vitte a teljes magányhoz.XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#886
Bencom ™
őstag
Steelheart
#885
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#885
üzenetére
ez jajdejó
ez teccik
nincs is kedvem belekötni, ez így kerek egész
mindjárt én is felteszem a könyvem prológját, apám azt mondta, rosszab mint a passió és hihetetlenül ideges lett tőle -
Bencom ™
őstag
Prológ
Kránban, Psz.:3600. év legelső napján
A vérvörös színekben pompázó lenyugvó nap derengő fényaurát vont a robosztus és égig érő kőtorony köré. Lábainál szenny és bűzölgő mocsok halmokban állt, és mintegy vár-árkot alkotott a gigantikus építmény körül. Távolabb kőházak sorakoztak, több száz, több ezer, így alkottak egy hatalmas várost Krán szívében.
Krán, híréhez hűen sötétségbe burkolózott: a nap utolsó sugarai még megvilágítottak a hírhedt torony fokát, majd teljesen kialudtak. Az élet ekkor élénkült meg itt: ébenfából készült éjfekete hintók robogtak a toronyból ki, és befelé oda: hírnököket és követeket vittek. Nagy volt a készülődés: az országon uralkodó Kráni Tizenhárom, akik Ranagol a kosfejű fiainak vallották magukat, nagy lakomát csaptak, hogy megünnepeljék az ország egyik ellenségének 3600 éves fennállását. Pyarroni zászlók lengedeztek a város házainak ablakából, a lehető legtöbbféle képpen meggyalázva: az egyikről barna, mindenki által jól ismert anyag csorgadozott, a másikat körbe égették, egy harmadikat cafatokra tépve lógattak ki, a negyedik közepéből kivágták a címert, az ötödiket vérrel kenték be. A torony hatalmas kapujához vezető úton csaknem száz elkínzott, fáradt és csontsovány, meztelen nőt és férfit vezettek végig: hátukon ostorcsapások nyomai látszottak, hajukat leborotválták, egyik-másikat meg is csonkítottak közülük. Amint vonultak végig az úton, lóhátról ostorozták őket, néhányan el is estek, s ők soha többé nem keltek fel az út sarából.
Foglyok voltak Pyarronból. A zászlókat nekik lengették, a meggyalázottaknak, és gúnyos kacaj kísérte menetüket. Mikor a torony elé értek, a kaput tágra nyitották előttük, s a foglyok megtorpantak. Odabenn sötétség honolt, s a sötétben csak 13 még sötétebb folt látszott: a Kráni Tizenhármak körvonalai. Széles lépcső tetején álltak, s lassan megindultak a foglyok felé. A tömeg, aki a menetet kísérte végig, tombolt, fütyölt, és őrjöngött a látványra, ám mikor a krániak leértek a lépcső aljára, hirtelen néma csend lett, csak az elkínzott pyarroniak hörgését lehetett hallani. Feszült csend volt ez, rosszat sejtető, amit majd’ egy percig senki nem tört meg. Ám ekkor a középen álló sötét alak előlépett testvérei közül, s arcát fáklyák világították meg: csapzott, sötét haja volt, vágásokkal és ráncokkal elborított öreg, beteg, fehér arca, és szemei vörösen izzottak. Kezében egy drágakövekkel ékített botot szorongatott, s mereven nézett alattvalóira.
Így szólt, s mágikusan felerősített hangja mérföldekre elhallatszott:
-- Halljátok, Krán ellenségei! Pyarroniak! Nem vagyunk barbár, sem sötét nép, csak ti láttok annak! Mi is megtartjuk a ti ünnepeiteket, hiszen a ti időszámításotok szerint most érkezett el az „Égi Fény’ 3600-adik esztendeje! Jubileum ez, századforduló, és nagy ünnepséget kíván magának! Hát mi is megtartjuk ezt, és titeket, Pyarron szülötteit lakomára hívunk!
A foglyok reszketve álltak az uralkodó előtt, rettegtek tőle, és rettegtek az ő lakomájától, majd összerezzentek a mögöttük felcsapó gúnyos nevetéstől. Az öreg varázslóherceg gonosz mosolyra húzta a száját, majd így folytatta:
--Mi az, büszke Pyarroni népség? Nálatok talán a szokásjog engedi, hogy egy ilyen meghívást visszautasítsatok? Shackallor hívott benneteket, Ranagol fia és Krán egyik uralkodója, és ti nem jöttök?
A tömeg nevetése tovább erősödött, majd valami furcsa csatakiáltozásba csapott át. A lovasok, akik a menetet kísértél, megsuhogtatták ostoraikat a foglyok felett, akik kénytelen-kelletlen elindultak Shackallor felé. A Pyarroniak lassan elindultak felfelé a lépcsőn, élükön a kráni varázslóherceggel, majd mind bevonultak a kapun.
Benn tágas tér fogadta őket, szerteágazó folyosók és kanyargó lépcsők voltak mindenfelé, a kapuval szemben pedig egy hatalmas, kétszárnyú tölgyfaajtó. Afelé vették az irányt, a rabok botladoztak saját súlyuk alatt, és kezdtek reménykedni, hogy ma tényleg ételhez jutnak, amihez már hosszú ideje nem volt szerencséjük. Shackallor tágra nyitotta az ajtókat, és betessékelte rajta „vendégeit”. Egy hatalmas ebédlőben találták magukat, ám sem evőeszközök, sem tányérok, sem étel nem látszott sehol. A falak fenyegetően feketéllettek négy oldalt, és amint az utolsó Pyarroni is belépett, vörös fények kezdtek párosával pislákolni rajtuk.
Démoni teremtmények voltak ezek, jó előre kiéheztetve, akik most megérezvén a hús szagát, felébredtek mágikus álmukból. Az ajtók nagy csattanással bezárultak a foglyok mögött, akik tudták, hogy elérkeztek a vég pillanatai: a démoni farkasok egyszerre üvöltöttek fel, és vonítva rohantak védtelen áldozataik felé. Mindenkit azonnal szétmarcangoltak, nem hagytak túlélőt. Az utolsó pyarroni még hangos és gunyoros nevetést hallott az ajtón túlról, mielőtt átharapták a torkát…
Shackallor véres lakomája hamar véget ért. De nem a pyarroniak laktak jól vele: ők voltak az étel, a szörnyű ünnepi lakomán. A torony előcsarnokában gyülekező kráni városlakók elégedetten kiáltottak fel a szörnyű tett hallatán: a démoni farkashorda vonyítása a város túlfelén is tisztán hallható volt, ugyanúgy, mint a rabok halálsikolya, mellyel lelkük távozott a meggyötört holttestből.
Shackallor így fordult népéhez:
-- Jegyezzétek meg, mi nem vagyunk barbár, sem sötét, sem átkozott nép! Tiszteljük még ellenségeink szokásait is! De rettegjen az, akit mi ellenségnek hívunk! Mind így végzi, vagy rosszabbul, aki kardot ránt a nagy Krán ellen! És most jöjjön a mi lakománk!
Shackallor botjának varázserejével kinyitotta a terem ajtaját, és egyetlen varázsszóval hatalmas robbanást idézett elő odabent: a farkasok azonnal eltűntek, semmilyen nyomot nem hagyva maguk után, és mágikus fény borította el az előbb még sötét termet.
Rideg, mégis szemkápráztató és félelmetes volt a terem díszítése: a világ minden tájáról összegyűjtött drágakövek csillogása ragyogta be az ebédlőt, melyben szinte a semmiből előtűnt szolgák azonnal rohangálni kezdtek: új asztalokat és székeke hordtak be, díszes evőeszközöket, és ínycsiklandó ételkülönlegességeket tálaltak rajtuk. A Kráni Tizenhárom bevonult a terembe, őket követték testőreik, majd a legnagyobb kráni tartományurak, majd bezárták mögöttük a díszes tölgyfaajtót, és elkergették az összegyűlt városlakókat.
A méltóságok az asztal köré sereglettek, mindenki tudta a pontos helyét, mindenki a poharához nyúlt, melyben a legjobb predoci óbor lötyögött, és mindenki a Kráni Tizenhármak felé emelte a mesterien megmunkált kristály-kelyheket. A legnagyobbik, Shackallor most is a hosszú, U-alakban összetolt asztalok központi helyén állt, és szólásra nyitotta a száját, ám hang nem jött ki a torkán, ugyanis a tölgyfaajtó kivágódott, olyan erővel, hogy a mögötte posztoló testőröket azonnal halálra sújtotta, és olyan erős légáramlat kísérte e jelenséget, hogy a méltóságok némelyike elesett, vagy poharát elejtette, melyek csilingelő hangok kíséretében összetörtek.
Kint egy villám csapott le a horizont szélén, s élesen rajzolta ki a sötét árnyalakot, aki az ajtóban megállt.
Hangosan vette a levegőt, inkább halálhörgésnek tetszett, sem mint légzésnek, sárgán izzó szemei pedig szikrákat szórtak. Csuklyát viselt, mely alól két kard markolata rajzolódott ki. Kezét kinyújtotta, melyben azonnal egy díszes, faragott varázsbot jelent meg a semmiből, és hangosan koppantott vele a terem kövezetén.
A bent lévők megrettentek, mozdulni sem mert senki, Shackallor viszont köszöntötte a jövevényt:
-- Üdvözöllek Maul Revan! Mi szél hozott országom szívébe?
A megszólított sötét alak erre levetette a csuklyáját, mire az alól fénylő, hófehér haj kandikált elő, és bőre bíbor-lila színt öltött, mintha halálra lenne fagyva. Sötét elf volt, vagy ismertebb nevén aquír. Nem szólt, hiszen szavával a teremben lévő méltóságok többségét azonnal megölte volna, hanem csak sokat sejtető kézmozdulatot tett. Shackallor értette a célzást, mire felszólította vendégeit a távozásra. A lakoma el sem kezdődött, ezért néhányan elégedetten morgolódni kezdte, de senki nem mert ellenkezni a Kráni Tizenhármak leghatalmasabbikának akaratával, így a teremben csak a Tizenhárom, és a jövevény maradt, akit Maul Revannak hívtak.
Ekkor a jövevény megszólalt. Nem lehet szavakkal leírni azt a kínt, amit egy közönséges halandó élt volna át e hangoktól, sem azt a nyelvet, melyen szólott. Mondandóját így lehetne összefoglalni:
-- Végzet, sors, halál, mindenki halála, kín, szenvedés – ez csak egyetlen szava volt. – Jóslat, prófécia, megoldás, jövő, élet – szólt a következő. Shackallor beteg, fehér arca rezzenéstelen maradt. Az aquír jóslatot hozott neki, mely az életéről szól, és ez igazán izgalomba kellett volna, hogy hozza, de arca nem árult el semmi ilyesmit.
-- Közöld hát a jóslatot, Revan! – Mondta, mire az aquír egy cédulát vett elő a zsebéből, és átnyújtotta a hozzá legközelebb álló testvérnek, akik kézről-kézre adva eljuttatták Shackallorhoz. Mindegyik belepillantott az ott leírt szövegbe, és egymás fülébe sugdolóztak. Shackallor felkiáltott:
-- Elég! Hadd olvassam!
A szöveg az úgynevezett „Birodalmi Sötét Nyelv”-en íródott, így akár egy halandó is megérthette, nem úgy, mint az aquír élő szavait. Ez állt benne:
„Ha 66 éven belül meg nem találod, és el nem pusztítod a Négy Ismeretlent, vége az uralkodásodnak, és kétszáz évre elkárhozol! Országod elenyész, és tornyod romba dől!”
Shackallor arca eltorzult a dühtől:
-- Ez Istenkáromlás! Ez őrültség! Ez nem lehet! – Kiáltotta az aquírra, mire testvérei között is hangzavar támadt. Az aquír újra megszólalt:
-- Halál, végzet, kín, szenvedés, kárhozat! – Mondta egyetlen szóval, majd hozzátett egy kézmozdulatot, mellyel egyik testvérére mutatott, jelezvén: „Akárcsak ő”
Shackallor megértette a célzást: legfiatalabb testvérét, Khillekhort a mérgek nagymesterét csaknem háromszáz évvel ezelőtt megölte egyik kegyence, aki ezután végleg ellene fordult. Sosem hitte, hogy ez lehetséges, hogy Ranagol egyik fia elhalálozzon, de mégis megtörtént, és ekkor kérte vissza a sértetlenséget biztosító gyűrűt Chei O’Shennontól, vagy ismertebb nevén Mogorva Cheitől. Szeme a haragtól még vörösebben lángolt, és ráparancsolt a körülötte állókra:
-- Vigyétek innen az árulót! Istenkáromlást követett el! Nem lehet akkor sem! Ne lássam többet e földön! – Kiáltotta, mire az aquír, akit Maul Revannak neveztek, magára húzta a csuklyáját, és magától távozott. A varázslóherceg teljesen kikelt magából. Poharát, melyet még most is szorongatott, olyan erővel vágta a földhöz, hogy annak cserepei a terem teljes széltében és hosszában szétterültek. Testvérei merev arccal néztek rá. Ritkán látták ilyennek, de végül is mégiscsak a saját halálát és országa pusztulását közölték vele…
A lakomát így hát sohasem fejezték be, sőt el sem kezdték: a méltóságokat szétkergette, többségüket örökre elűzte, és teljes volt a káosz Kránban.
Maul Revan, ki a jóslatot hozta, régóta járta már az országot, híre általában mérföldekkel megelőzte, sok telet, s egyel több nyarat látott már Yneven hosszura nyúlt élete alatt, de ilyennek még ő sem látta Ranagol elsőszülött fiát. Persze érthető volt a düh, melyet jóslatával keltett, de tudta, tartozik ezzel mentorának, aki kihozta őt a barlangból, s oltalmat nyújtott neki a nap számára gyilkos fényétől, hogy közli vele az álmot, amit egy igazi Mágus közölt vele, még mielőtt a pokolra küldte.
Vehette volna puszta fenyegetésnek is a Sheralon élő Bölcs szavait, hiszen pengéje már az öreg szívében volt, mikor a papírra vetett szavakat mondta, de tisztában volt vele, hogy az a kevés öreg, aki Ynev egyetemes történelmét írja, sőt abban a pillanatban tisztában van minden történéssel, mikor még csak megfordul a tett valaki agyában, nem fenyegetőzik – még tőrrel a szívében sem – alaptalanul.
Azt persze Maul sem gondolta, hogy ilyen reakciót fog kiváltani Shackallorból, titkon azt remélte, hogy Ranagol fia a jóslat hallatán majd neki adja a megtisztelő feladatot, hogy kutassa fel a Négy Idegent, kikről a próféciát hozta, s már előre fürdött a dicsőségben, mely sikerét koronázná.
Nem így történt.
Maga sem tudta miért, hiszen már mindent eltervezett, s csalódottsága miatt dühös volt. Szája remegett, amint elviharzott Krán fővárosának házai előtt, s a düh meglepően emberivé tette alakját. Meglepően emberi érzés kerítette hatalmába, így betért egy közeli bordélyba, hogy kielégítse vágyát, holott tudta, hogy ezernyi örömlány sem csillapíthatja egy aquír éhségét.
Sebaj, gondolta, egy próbát megér. Betért a házba, mely előtt egy piros mécses lobogott, majd díszes botjával a földre koppantott, mire szinte a semmiből tucatnyi, Ynev minden tájáról összegyűjtött egzotikus és szebbnél szebb örömlány kezdett sürgölődni körülötte, s mind a kegyeit leste. Kedvelte a nők szépségét, bár nem volt ember, és megvetette ezt a fajt, de nőstényeinek nem tudott ellenállni. Ez volt az egyetlen gyengesége, s ezt a gyengeséget is Shackallor nevelte bele.
Kiválasztott egy különösen szép leányt, majd még egyet és még egyet, s így hármasban vonultak fel az egyik szobába. Vigyázott, hogy egyetlen szó se hagyja el az ajkait, mivel az a móka végét jelentette volna: az összes lány belehalt volna egyetlen pisszenésébe, s bár végül úgyis megölte volna őket, előbb még ki akarta élvezni azt a kéjt, melyet azok a testükkel nyújtani tudtak. Az aquírok köztudomásúan alakváltók voltak, ezért Maul kénye kedve szerint tetszeleghetett a kiválasztott három nő előtt: egészen emberi alakot öltött, egy jóképű fiatalemberét, s bár némán, de teljesen emberi módon csalta le a ruhát vendéglátóiról. Azok azonnal rávetették magukat az illúzió által keltett férfitestre, s azt tették vele, amihez a legjobban értettek…
Maul az éjszaka után továbbállt, s úgy határozott, hogy adott parancs nélkül is a Négy Idegen keresésére indul. -
#888
Steelheart
senior tag
Bencom ™
#886
Steelheart
senior tag
válasz
Bencom ™
#886
üzenetére
Nos, elolvasom, és ide oldalra jegyzetbe rok lehetőleg midnent, amit hibát észreveszek benne. Lehet, hogy szőrőzésnek fog tűnni, de szerintem gondold végig azokat a részeket, és akkor egy jobb kezdése lehetne a könyvednek
----------------------------------------------------------------------
Lábainál szenny és bűzölgő mocsok - a ''szenny'' elé elkélne egy névelő
megvilágítottak - csak elírtad, ''megvilágították
:ébenfából készült éjfekete hintók robogtak a toronyból ki, és befelé oda: hírnököket és követeket vittek. - Túl sok a kettőspont, ezt a két tagmondatot könnyen össze lehetne vonni. Nameg kicsit sántít ez, hogy ''robogtak a toronyból ki, és befelé oda''
s mágikusan felerősített hangja - szerintem óvakodj a ''mágikus'' szótól, ahol csak lehet, Néha megejtheted, de itt pár bekezdésen belül 3szor olvastam. Ráadásul ez egy olyan olvasónak, aki ritkán lát fantasyt, zavaró is lehet. Ne keltsd azt az érzetet, hogy a szereplők pusztán mágiával akármit megtehetnek, mert ez irritálóan hivalkodó lehet, és azt az érzetet kelti, hogy sok hűhó semmiért, mert úgyis csak varázsolni kell egyet... Jó példa erre, a mértékletes varázsra A gyűrűk ura. Nem azt modnom, hogy ne legyen felerősített hangja, de ne így fejezd ki. Ott van példának a Harry Potter is, pedig az aztán tele van varázslattal, legtöbbször mégsem csak simán leírja, hogy ''mágikusan felerősített'', hanem mondjuk körülírja, a kívülállók szemszögéből. Ezesetben meg pláne, hogy nem a kráni vezetők a főszereplők, gondolom.
Pyarroni - helyesen pyarroni. Ugye, magorok lennénk, nem ánglisok
De nem a pyarroniak laktak jól vele: ők voltak az étel, a szörnyű ünnepi lakomán. - Ez kicsit szájbarágós szerintem, ami egy történetmondás közben jól is kivehetné magát, mint a 300 c. filmben, de itt nem nagyon; vérveszteség nélkül kivágható lenne.
Kicsit furcsa is, hogy ahhoz képest, hogy az összes fogoly meghal, és semmi közvetlen következménye nincs a mészárlásnak, ennyire részletezed a dolgot.
Rideg, mégis szemkápráztató és félelmetes - szerintem jobban venné ki magát kb így: ''Rideg és félelmetes, mégis szemkápráztató''
drágakövek csillogása ragyogta be - a csillogás szerintem fölösleges ide
Kint egy villám csapott le a horizont szélén, s élesen rajzolta ki a sötét árnyalakot, aki az ajtóban megállt. - szerintem kicsit elcsépelt lett ez mára a filmekben
Sötét elf volt, vagy ismertebb nevén aquír. - A ''vagy ismertebb nevén'' zavaró, és kihagyható lenne.
ezért néhányan elégedetten morgolódni kezdte, - szerintem azt akartad írni, hogy ''ezért néhányan elégedetlenül morgolódni kezdtek,''
és a jövevény maradt, akit Maul Revannak hívtak. - Ez kicsit Besenyő Boborjános Megintcsak szájbarágós. Mondd csak simán, hogy Maul Raven. A narrátor a szereplőket, ha lehet, midnig egyféle néven emlegesse, hacsak nem valami fontos plusz infót akar a megnevezéssel közölni.
Sosem hitte, hogy ez lehetséges, hogy Ranagol egyik fia elhalálozzon, de mégis megtörtént, és ekkor kérte vissza a sértetlenséget biztosító gyűrűt Chei O’Shennontól, vagy ismertebb nevén Mogorva Cheitől. - Ennek inkább valahol közben kéne kiderülnie, de itt zavaróak az ilyen hosszas visszaemlékezések.
az aquír, akit Maul Revannak neveztek - megint
A lakomát így hát sohasem fejezték be, sőt el sem kezdték: - az a rész, hogy ''sohasem fejezték be, sőt'', kihagyható lenne, sokkal jobban hangzana.
Vehette volna puszta fenyegetésnek is a Sheralon élő Bölcs szavait, hiszen pengéje már az öreg szívében volt, mikor a papírra vetett szavakat mondta, de tisztában volt vele, hogy az a kevés öreg, aki Ynev egyetemes történelmét írja, sőt abban a pillanatban tisztában van minden történéssel, mikor még csak megfordul a tett valaki agyában, nem fenyegetőzik – még tőrrel a szívében sem – alaptalanul. - Jobb lenne részekre bontani, és megint kevesebb infórt közölni. nem történelemkönyv ez, mint A gyűrű keresése Tolkientől, hogy egy mondatban 4-5 infó is szerepeljen...
Nem így történt.
Maga sem tudta miért, - Talán egybe kéne vonni.
Az örömlányos rész kicsit komikus és szerintem kihagyható. A szereplők mindenható erővel való felruházásától pedig mondom, óvakodj Mellesleg sok fantasy regény ott szúrja el, hogy az emberi ''fajt'' túlontúl lebecsüli a többihez képest, és mintegy félvállról írnak róluk. És mivel az olvasó is ember, ez nme csodálatra fogja sarkallni, hanme sérti az önérzetét Aszongya, ''mi ez a szemét?'' és lecsapja, hogy esetleh 2 hónap múlva megint felemelje a könyvet.
Összességében azt mondom, hogy próbáld kerülni a történelemkönyv-szerű leírásokat, ne adj túl sok pluszinformációt, ne írj bele folyton nem odavaló visszaemlékezgetéseket, főleg ne az elejére. Ne nagyon váltogassad, hogy kinek a szempontjából írod le az egészet, szóval eztán már csak a sötételf fejében túrkálhatsz, meg ilyenek. Ja, és a varázslattal bánj csínján, még ha más könyvek nem feltétlenül teszik is azt - azok nem is lettek túl népszerűek világszerte, max. egy szűk fantasys rétegnél. Mert minél nehezebb, annál izgalmasabb.
Amúgy pedig nem rossz, és vannak benne igazán jó ötletek is. Kicsit mondjuk soknak tartottam, hogy a sötételf szava meggyakja az embereket, elég lett volna, hogy kínzó fájdalmat éreznek, de a tömör beszéd és egyáltalán hogy elviselhetetlen, jó ötlet. Az ellenség ünnepének ''megülése'' és a zászló megszentségtelenítése sem rossz. Ilyen indítéssal tehát egy jó könyvet lehet kezdeni Attól óvakodj, hogy nehogy az legyen, hogy a főhősnek csak folyton küldetéseket kell végigcsinálnia, és mindezt addig húzod, míg meg nem lesz a trilógia
[Szerkesztve]XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#889
Bencom ™
őstag
Steelheart
#888
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#888
üzenetére
a főszereplő az a négy idegen, és az ő ''beharangozásuk'' csupán ez a prológ. minél kevesebb infót akarok a könyvbe rakni, ezért ami feltételnül szükséges szerintem, azt már a prológba belevettem, szóval a prológ az a könyvnek az ''előzménye, vagy történelemkönyve''
Maul Revan egy Aquír, és az aquírok hatalomszavakkal beszélnek, magyarul ha ők azt mondják, hogy lábtörés, akkor akár akarják, akár nem, a lábad azonnal eltörik, durvább esetben szilánkokra robban benne a csont, és elvérzel, ez a MAGUS-ban benne van, és ez a gyerök a ''főellenség''
a prostis rész azért került bele, ugyanis később ki fog derülni, hogy az egyik örömlány teherbe esett, és tudtán kívül is kb 50 évig hordja a méhében Revan gyerekét, aki egyszer csak mint vmi élien majd kitör belőle, és csatlakozik az apjához (hogy pontosan hogyan, azt még nem tudom)
a helyesírási hibákban igazad van, ezeket a hibákat még csak most vettem észre, nem tudom hogy kerültek bele
a sztori nagyjából ez:
van négy kalandozó: egy elf, egy barbár akit lovagok neveltek, egy varázsló és egy tolvaj. ők elég kalandos úton találkoznak össze, és egyből a Dúlás kellős közepén találják magukat (amikor is lerombolják Pyarront) és Selmo atyától, aki Pyarron szellemi vezetője egy jóslatot kapnak (amit előtte több Mágus is igazolt) hogy ők Pyarronért bosszút állva lerombolják majd a kráni tornyot.
Krán eközben egy mindent elsöprő erőre tesz szert: a leghíresebb (már halott) nekromanta varázsbotját szerzik meg, és ha a négy ''hős'' nem lép közbe időben, akkor többmilliárdos élőhalott sereget tudnak toborozni.
A botot visszaszerzik, és ekkor szereznek tudomást a 4 idegen valós létéről, ekkor a kráni tizenhárom jól benyal revannak, hogy induljon utánuk, és nagynagy párbaj lesz, majd kinyírják Revant, amit a kölyke végignéz, de még nem tud mit tenni, szépen elmegy mindenki, és béke van egy darabig.
Ez úgy kb 100 év alatt játszódik le (a prológtól számítva, de a prológ idején a hősök még meg sem születtek, az elf is csak 11 év múlva fog)
a második részben az elf ''nyomására úgy döntenek, hogy itt az ideje a busszúnak, és Tysson Lart az elfek szent őshazáját vissza akarják foglalni krántól.
ezt meg is teszik (persze nem ilyen egyszerűen) és ez lesz a második könyv anyaga, ez alatt Maul Revan fia felcseperedik
a harmadik könyv az lesz, hogy az ifjú aquír vezetése alatt kiújul az elf aquír háború és gigantikus vérengzések lesznek, amelyek valóságos világháborút idéznek elő: az egész kontinens két részre oszlik, és ölik egymást és valahol a csatározás közepén hagyom ott őket, amikor is a vezetőt (maul revan fiát) kinyírják valahogy
a negyedik könyv az lesz, hogy ezzel fordulatot idéztek elő a háborúban, és bár még így sem egyszerűen, de benyomulnak kránba, és párbajoznak a kráni tizenhárommal, megölik Shackallort, majd romba döntik a Kráni tornyot, így krán a sötét ország évszázadokra végképp elesik a hatalmától, és ez után a háború is lecseng valahogy, a megmaradt 12 kráni pedig szégyenszemre elbújdosik.
naggyából ennyi
ha ez megvan és sikeres is lesz akkor gondolkozom a folytatáson
ragaszkodom a mágusos környezethez, mert azt szeretném, ha ez a könyv nem csak fantasztikusan zseniális lenne, hanem népszerűsítené ezt a jó kis játékot
és persze köszi a kritikát, nekilátok a hibáknak
[Szerkesztve] -
Bencom ™
őstag
ez a javított verzió. amit nem javítottam az azért van, mert én így látom jobbnak
(mint pl az a mondat, ami külön bekezdésben van, az azért olyan, mert így nyomatékosabb)
Prológ
Kránban, Psz.:3600. év legelső napján
A vérvörös színekben pompázó lenyugvó nap derengő fényaurát vont a robosztus és égig érő kőtorony köré. Lábainál a szenny és bűzölgő mocsok halmokban állt, és mintegy vár-árkot alkotott a gigantikus építmény körül. Távolabb kőházak sorakoztak, több száz, több ezer, így alkottak egy hatalmas várost Krán szívében.
Krán, híréhez hűen sötétségbe burkolózott: a nap utolsó sugarai még megvilágították a hírhedt torony fokát, majd teljesen kialudtak. Az élet csak ilyenkor élénkült meg itt: sötét hintók áramlata indult meg a torony felé, illetve onnan kiindulva szét a birodalom minden irányába. Pompás fekete lovak húzták az ébenfából készült kocsikat, hírnököket és követeket vittek, s velük a Kráni Tizenhárom akaratát.
Nagy volt a készülődés: az országon uralkodó Kráni Tizenhárom, akik Ranagol a kosfejű fiainak vallották magukat, nagy lakomát csaptak, hogy megünnepeljék az ország egyik ellenségének 3600 éves fennállását. Pyarroni zászlók lengedeztek a város házainak ablakából, a lehető legtöbbféle képpen meggyalázva: az egyikről barna, mindenki által jól ismert anyag csorgadozott, a másikat körbe égették, egy harmadikat cafatokra tépve lógattak ki, a negyedik közepéből kivágták a címert, az ötödiket vérrel kenték be. A torony hatalmas kapujához vezető úton csaknem száz elkínzott, fáradt és csontsovány, meztelen nőt és férfit vezettek végig: hátukon ostorcsapások nyomai látszottak, hajukat leborotválták, egyik-másikat meg is csonkítottak közülük. Amint vonultak végig az úton, lóhátról ostorozták őket, néhányan el is estek, s ők soha többé nem keltek fel az út sarából.
Foglyok voltak Pyarronból. A zászlókat nekik lengették, a meggyalázottaknak, és gúnyos kacaj kísérte menetüket. Mikor a torony elé értek, a kaput tágra nyitották előttük, s a foglyok megtorpantak. Odabenn sötétség honolt, s a sötétben csak 13 még sötétebb folt látszott: a Kráni Tizenhármak körvonalai. Széles lépcső tetején álltak, s lassan megindultak a foglyok felé. A tömeg, aki a menetet kísérte végig, tombolt, fütyölt, és őrjöngött a látványra, ám mikor a krániak leértek a lépcső aljára, hirtelen néma csend lett, csak az elkínzott pyarroniak hörgését lehetett hallani. Feszült csend volt ez, rosszat sejtető, amit majd’ egy percig senki nem tört meg. Ám ekkor a középen álló sötét alak előlépett testvérei közül, s arcát fáklyák világították meg: csapzott, sötét haja volt, vágásokkal és ráncokkal elborított öreg, beteg, fehér arca, és szemei vörösen izzottak. Kezében egy drágakövekkel ékített botot szorongatott, s mereven nézett alattvalóira.
Így szólt, s mágikus hatalmánál fogva hangja mérföldekre elhallatszott:
-- Halljátok, Krán ellenségei! Pyarroniak! Nem vagyunk barbár, sem sötét nép, csak ti láttok annak! Mi is megtartjuk a ti ünnepeiteket, hiszen a ti időszámításotok szerint most érkezett el az „Égi Fény’ 3600-adik esztendeje! Jubileum ez, századforduló, és nagy ünnepséget kíván magának! Hát mi is megtartjuk ezt, és titeket, Pyarron szülötteit lakomára hívunk!
A foglyok reszketve álltak az uralkodó előtt, rettegtek tőle, és rettegtek az ő lakomájától, majd összerezzentek a mögöttük felcsapó gúnyos nevetéstől. Az öreg varázslóherceg gonosz mosolyra húzta a száját, majd így folytatta:
--Mi az, büszke pyarroni népség? Nálatok talán a szokásjog engedi, hogy egy ilyen meghívást visszautasítsatok? Shackallor hívott benneteket, Ranagol fia és Krán egyik uralkodója, és ti nem jöttök?
A tömeg nevetése tovább erősödött, majd valami furcsa csatakiáltozásba csapott át. A lovasok, akik a menetet kísértél, megsuhogtatták ostoraikat a foglyok felett, akik kénytelen-kelletlen elindultak Shackallor felé. A Pyarroniak lassan elindultak felfelé a lépcsőn, élükön a kráni varázslóherceggel, majd mind bevonultak a kapun.
Benn tágas tér fogadta őket, szerteágazó folyosók és kanyargó lépcsők voltak mindenfelé, a kapuval szemben pedig egy hatalmas, kétszárnyú tölgyfaajtó. Afelé vették az irányt, a rabok botladoztak saját súlyuk alatt, és kezdtek reménykedni, hogy ma tényleg ételhez jutnak, amihez már hosszú ideje nem volt szerencséjük. Shackallor tágra nyitotta az ajtókat, és betessékelte rajta „vendégeit”. Egy hatalmas ebédlőben találták magukat, ám sem evőeszközök, sem tányérok, sem étel nem látszott sehol. A falak fenyegetően feketéllettek négy oldalt, és amint az utolsó Pyarroni is belépett, vörös fények kezdtek párosával pislákolni rajtuk.
Démoni teremtmények voltak ezek, jó előre kiéheztetve, akik most megérezvén a hús szagát, felébredtek mágikus álmukból. Az ajtók nagy csattanással bezárultak a foglyok mögött, akik tudták, hogy elérkeztek a vég pillanatai: a démoni farkasok egyszerre üvöltöttek fel, és vonítva rohantak védtelen áldozataik felé. Mindenkit azonnal szétmarcangoltak, nem hagytak túlélőt. Az utolsó pyarroni még hangos és gunyoros nevetést hallott az ajtón túlról, mielőtt átharapták a torkát…
Shackallor véres lakomája hamar véget ért. A torony előcsarnokában gyülekező kráni városlakók elégedetten kiáltottak fel a szörnyű tett hallatán: a démoni farkashorda vonyítása a város túlfelén is tisztán hallható volt, ugyanúgy, mint a rabok halálsikolya, mellyel lelkük távozott a meggyötört holttestből.
Shackallor így fordult népéhez:
-- Jegyezzétek meg, mi nem vagyunk barbár, sem sötét, sem átkozott nép! Tiszteljük még ellenségeink szokásait is! De rettegjen az, akit mi ellenségnek hívunk! Mind így végzi, vagy rosszabbul, aki kardot ránt a nagy Krán ellen! És most jöjjön a mi lakománk!
Shackallor botjának varázserejével kinyitotta a terem ajtaját, és egyetlen varázsszóval hatalmas robbanást idézett elő odabent: a farkasok azonnal eltűntek, semmilyen nyomot nem hagyva maguk után, és mágikus fény borította el az előbb még sötét termet.
Rideg és félelmetes, mégis szemkápráztató volt a terem díszítése: a világ minden tájáról összegyűjtött drágakövek ragyogták be az ebédlőt, melyben szinte a semmiből előtűnt szolgák azonnal rohangálni kezdtek: új asztalokat és székeke hordtak be, díszes evőeszközöket, és ínycsiklandó ételkülönlegességeket tálaltak rajtuk. A Kráni Tizenhárom bevonult a terembe, őket követték testőreik, majd a legnagyobb kráni tartományurak, majd bezárták mögöttük a díszes tölgyfaajtót, és elkergették az összegyűlt városlakókat.
A méltóságok az asztal köré sereglettek, mindenki tudta a pontos helyét, mindenki a poharához nyúlt, melyben a legjobb predoci óbor lötyögött, és mindenki a Kráni Tizenhármak felé emelte a mesterien megmunkált kristály-kelyheket. A legnagyobbik, Shackallor most is a hosszú, U-alakban összetolt asztalok központi helyén állt, és szólásra nyitotta a száját, ám hang nem jött ki a torkán, ugyanis a tölgyfaajtó kivágódott, olyan erővel, hogy a mögötte posztoló testőröket azonnal halálra sújtotta, és olyan erős légáramlat kísérte e jelenséget, hogy a méltóságok némelyike elesett, vagy poharát elejtette, melyek csilingelő hangok kíséretében összetörtek.
Kint egy villám csapott le a horizont szélén, s élesen rajzolta ki a sötét árnyalakot, aki az ajtóban megállt.
Hangosan vette a levegőt, inkább halálhörgésnek tetszett, sem mint légzésnek, sárgán izzó szemei pedig szikrákat szórtak. Csuklyát viselt, mely alól két kard markolata rajzolódott ki. Kezét kinyújtotta, melyben azonnal egy díszes, faragott varázsbot jelent meg a semmiből, és hangosan koppantott vele a terem kövezetén.
A bent lévők megrettentek, mozdulni sem mert senki, Shackallor viszont köszöntötte a jövevényt:
-- Üdvözöllek Maul Revan! Mi szél hozott országom szívébe?
A megszólított sötét alak erre levetette a csuklyáját, mire az alól fénylő, hófehér haj kandikált elő, és bőre bíbor-lila színt öltött, mintha halálra lenne fagyva. Sötét elf volt, vagy ahogyan az emberek többsége ismerte, s rettegte: aquír. Nem szólt, hiszen szavával a teremben lévő méltóságok többségét azonnal megölte volna, hanem csak sokat sejtető kézmozdulatot tett. Shackallor értette a célzást, mire felszólította vendégeit a távozásra. A lakoma el sem kezdődött, ezért néhányan elégedetlenül morgolódni kezdtek, de senki nem mert ellenkezni a Kráni Tizenhármak leghatalmasabbikának akaratával, így a teremben csak a Tizenhárom, és Maul Revan maradtak.
Ekkor a jövevény megszólalt. Nem lehet szavakkal leírni azt a kínt, amit egy közönséges halandó élt volna át e hangoktól, sem azt a nyelvet, melyen szólott. Mondandóját így lehetne összefoglalni:
-- Végzet, sors, halál, mindenki halála, kín, szenvedés – ez csak egyetlen szava volt. – Jóslat, prófécia, megoldás, jövő, élet – szólt a következő. Shackallor beteg, fehér arca rezzenéstelen maradt. Az aquír jóslatot hozott neki, mely az életéről szól, és ez igazán izgalomba kellett volna, hogy hozza, de arca nem árult el semmi ilyesmit.
-- Közöld hát a jóslatot, Revan! – Mondta, mire az aquír egy cédulát vett elő a zsebéből, és átnyújtotta a hozzá legközelebb álló testvérnek, akik kézről-kézre adva eljuttatták Shackallorhoz. Mindegyik belepillantott az ott leírt szövegbe, és egymás fülébe sugdolóztak. Shackallor felkiáltott:
-- Elég! Hadd olvassam!
A szöveg az úgynevezett „Birodalmi Sötét Nyelv”-en íródott, így akár egy halandó is megérthette, nem úgy, mint az aquír élő szavait. Ez állt benne:
„Ha 66 éven belül meg nem találod, és el nem pusztítod a Négy Ismeretlent, vége az uralkodásodnak, és kétszáz évre elkárhozol! Országod elenyész, és tornyod romba dől!”
Shackallor arca eltorzult a dühtől:
-- Ez Istenkáromlás! Ez őrültség! Ez nem lehet! – Kiáltotta az aquírra, mire testvérei között is hangzavar támadt. Az aquír újra megszólalt:
-- Halál, végzet, kín, szenvedés, kárhozat! – Mondta egyetlen szóval, majd hozzátett egy kézmozdulatot, mellyel egyik testvérére mutatott, jelezvén: „Akárcsak ő”
Shackallor megértette a célzást: legfiatalabb testvérét, Khillekhort a mérgek nagymesterét csaknem háromszáz évvel ezelőtt megölte egyik kegyence, aki ezután végleg ellene fordult. Sosem hitte, hogy ez lehetséges, hogy Ranagol egyik fia elhalálozzon, de mégis megtörtént, és ekkor kérte vissza a sértetlenséget biztosító gyűrűt Chei O’Shennontól, vagy ismertebb nevén Mogorva Cheitől. Szeme a haragtól még vörösebben lángolt, és ráparancsolt a körülötte állókra:
-- Vigyétek innen az árulót! Istenkáromlást követett el! Nem lehet akkor sem! Ne lássam többet e földön! – Kiáltotta, mire az Maul magára húzta a csuklyáját, és magától távozott. A varázslóherceg teljesen kikelt magából. Poharát, melyet még most is szorongatott, olyan erővel vágta a földhöz, hogy annak cserepei a terem teljes széltében és hosszában szétterültek. Testvérei merev arccal néztek rá. Ritkán látták ilyennek, de végül is mégiscsak a saját halálát és országa pusztulását közölték vele…
A lakomát így hát soha el sem kezdték: a méltóságokat szétkergette, többségüket örökre elűzte, és teljes volt a káosz Kránban.
Maul Revan, ki a jóslatot hozta, régóta járta már az országot, híre általában mérföldekkel megelőzte, sok telet, s egyel több nyarat látott már Yneven hosszura nyúlt élete alatt, de ilyennek még ő sem látta Ranagol elsőszülött fiát. Persze érthető volt a düh, melyet jóslatával keltett, de tudta, tartozik ezzel mentorának, aki kihozta őt a barlangból, s oltalmat nyújtott neki a nap számára gyilkos fényétől, hogy közli vele az álmot, amit egy igazi Mágus közölt vele, még mielőtt a pokolra küldte.
Vehette volna puszta fenyegetésnek is a Sheralon élő Bölcs szavait, hiszen pengéje már az öreg szívében volt, mikor a papírra vetett szavakat mondta, de tisztában volt vele, hogy az a kevés öreg, aki Ynev egyetemes történelmét írja, sőt abban a pillanatban tisztában van minden történéssel, mikor még csak megfordul a tett valaki agyában, nem fenyegetőzik – még tőrrel a szívében sem – alaptalanul.
Azt persze Maul sem gondolta, hogy ilyen reakciót fog kiváltani Shackallorból, titkon azt remélte, hogy Ranagol fia a jóslat hallatán majd neki adja a megtisztelő feladatot, hogy kutassa fel a Négy Idegent, kikről a próféciát hozta, s már előre fürdött a dicsőségben, mely sikerét koronázná.
Nem így történt.
Maga sem tudta miért, hiszen már mindent eltervezett, s csalódottsága miatt dühös volt. Szája remegett, amint elviharzott Krán fővárosának házai előtt, s a düh meglepően emberivé tette alakját. Meglepően emberi érzés kerítette hatalmába, így betért egy közeli bordélyba, hogy kielégítse vágyát, holott tudta, hogy ezernyi örömlány sem csillapíthatja egy aquír éhségét.
Sebaj, gondolta, egy próbát megér. Betért a házba, mely előtt egy piros mécses lobogott, majd díszes botjával a földre koppantott, mire szinte a semmiből tucatnyi, Ynev minden tájáról összegyűjtött egzotikus és szebbnél szebb örömlány kezdett sürgölődni körülötte, s mind a kegyeit leste. Kedvelte a nők szépségét, bár nem volt ember, és megvetette ezt a fajt, de nőstényeinek nem tudott ellenállni. Ez volt az egyetlen gyengesége, s ezt a gyengeséget is Shackallor nevelte bele.
Kiválasztott egy különösen szép leányt, majd még egyet és még egyet, s így hármasban vonultak fel az egyik szobába. Vigyázott, hogy egyetlen szó se hagyja el az ajkait, mivel az a móka végét jelentette volna: az összes lány belehalt volna egyetlen pisszenésébe, s bár végül úgyis megölte volna őket, előbb még ki akarta élvezni azt a kéjt, melyet azok a testükkel nyújtani tudtak. Az aquírok köztudomásúan alakváltók voltak, ezért Maul kénye kedve szerint tetszeleghetett a kiválasztott három nő előtt: egészen emberi alakot öltött, egy jóképű fiatalemberét, s bár némán, de teljesen emberi módon csalta le a ruhát vendéglátóiról. Azok azonnal rávetették magukat az illúzió által keltett férfitestre, s azt tették vele, amihez a legjobban értettek…
Maul az éjszaka után továbbállt, s úgy határozott, hogy adott parancs nélkül is a Négy Idegen keresésére indul. -
#891
Steelheart
senior tag
Bencom ™
#889
Steelheart
senior tag
válasz
Bencom ™
#889
üzenetére
Holnap, de legalábbis az elkövetkező napokban elolvasom a javítottat is.
Szóval ez egy magusos könyv, és tartanod ''kell'' magadat ezekhez az ''előírásokhoz''. Hmm... biztos vagy benne, hogy ezt akarod? A tapasztalat azt mutatja, hogy a már meglévő világra épülő irományok nem futnak be túl fényes karriert, még a jelesebb amerikai írók könyvei is max. csak egy hétig beststellerek, mert a fantasymániások beteszik azt is a gyűjteménybe. Tehát a MAGUS-t valószínűleg nem fogja népszerűsíteni, csak a MAGUS-osok polcára gyártasz mégegy szép fanart borítású könyvet. Mert a történetben különbözhet a többi MAGUS-kreálmánytól, de ebben benne van, hogy sok mindenben meg nem... :\ Nem a kedvedet akarom elvenni, de ugyanez vagy hasonló történet nem MAGUS környezetbe átültetve szerintem jobban venné ki magát. Persze nem tudhatom, mennyit írtál meg eddig belőle...
Ja, a történelemkönyv szerű részek szerintem egy prológban sem szépek Hacsak nem sejtelmesen és nagyvonalakban írod le, kb mint ahogy a LotR 1 film elején felvázolják az előzményeket pár mondatban.
(Az örömlányos rész némi fajelméletbe ütközik Bár tudom, hogy ez néhány fantasyben tiszta általános... Számomra nem megdöbbenést vagy undort vált ki, inkább komikus )
Hiába, a szabványos fantasy könyvekkel van egy bajom - ma már rúl általánosak és koppintásszagúak, azzal paláástolva a dolgot, hogy ''meglévő világra épülnek''. Persze ne vedd sértésnek
[Szerkesztve]XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#892
Bencom ™
őstag
Steelheart
#891
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#891
üzenetére
tudom, hogy nehéz jó mágusos könyvet írni, de én szeretem a kihívásokat, és ezért lenne jó az, ha nem mint mágusos könyv lenne jó, hanem mint könyv, és emellett a mágus világára épül
a ló és a szamár kölyke az öszvér, az ember és az elf (vagy esetünkben sötét elf) is tud párosodni, csak azt az emberi fél ritkán éli túl.
ez remélem nem szabványos mágusos könyv lesz
egyébként összesen már több ezer oldalnyit írtam meg belőle, csak mindet vagy átdolgoztam vagy egy az egyben kihajítottam, írom már pár éve csak mindig előlről kezdem, hogy még jobb legyen -
ChromeX
addikt
na hello mindenkinek. elég régen írtam már ide egy részletet ami őszintén szólva szerintem elég szánalmasra sikeredett. de most dolgozok valamiin ami szerintem ezerszer jobb mint az volt és nem keveset foglalkoztam már vele de mé mindig van mit javítani rajta tudom és fogok is de azért az első fejezetet belinkelem,címe még nincs ezért csak fjezet címmel szolgálhatok
1.
A Mennyei Város
A nap már lenyugvóban volt, mikor a harangok megszólaltak. A hatalmas főváros magas rangú vezetői, akiknek akár egy kevés döntésjoga is volt a királyság ügyeibe, az most már a tárgyalóteremben ült, egy hatalmas asztal körül. Léteztek még valakik, akik jogosultak voltak részt venni ezen a tanácson, az angyalok. Ezek a természetfeletti és csodálatos teremtmények együtt irányították az emberekkel a királyságot. Nemsokára ők is megérkeztek a terembe. Heten jöttek el. Mindannyian a király széke közelében foglaltak helyet. Meglepetésemre én is meghívást kaptam a ma esti tanácsra. Ez igen nagy megtiszteltetésnek számított, mert csak magas rangú közjogi méltóságok szoktak általában helyet kapni. A hatalmas tárgyalóasztalt közel ötvenen ülték körül. Voltak ott lovagok, nemesek, lordok, kormányzók, és persze az angyalok. Én valamivel hátrébb foglaltam helyet. Az angyalok között volt a legjobb barátom és nevelőm (valószínűleg csak miatta hívtak meg ma este), mióta a szüleim meghaltak. Semmi sem maradt utánuk. Egy közeli faluban, a paladinok, a Fény Őrzőinek városa mellett laktunk. Az otthonunk szinte teljesen leégett egy éjjelen mikor szörnyű vihar tombolt és egy hatalmas villám sújtotta a házat, de én kisebb sérülésekkel túléltem, míg a szüleim holtteste nem került elő valószínűleg minden mással együtt elégtek a tűzben, csak én voltam kivétel nem tudom hogyan mert semmire sem emlékszem néhány borzasztó képen kívül. Ennek már tizenöt éve de még mindig teljesen ismeretlen számomra, hogy voltam képes túlélni. Még csak öt éves voltam, mikor a vihar volt. Sokat gondolkodtam azóta ezen de nem találtam választ. Így kerültem Ardorhoz, angyalhoz. Nem tudom még ma sem, hogy miért egy angyal szárnyaira bíztak, hisz semmilyen okuk nem volt rá azoknak akik rámtaláltak, a fehér hajamon kívül semmi közöm nem volt hozzájuk. Mára Ardor mindent megtanított nekem, amit egy ember tudhat a harcról, még többet is ezen felül, sok mindent megtanultam Erosia és a világ népeiről, viselkedésükről és szokásairól. Így úgy ismertem meg mindent, hogy még sosem jártam a fővároson kívül.
Hirtelen mindenki fölállt a helyéről. Belépett az Emberek Birodalmának ura, Theron Király.
– Üljenek le, kérem. – mondta halkan, mégis az egész teremben jól hallatszott. Theron immár harminchat éve király és az ötödik évtizedeiben jár, de ez nem mutatkozik meg rajta. Apja Tiias Király fél évszázadig volt trónon mikor kilencvenegy évesen lemondott a trónról (ekkor került a helyére a fia) nem sokkal azután meg is halt. Theron egy ezüstszínű palástot viselt, alatta pedig hasonló színű zekét. A barna hosszú hajában már itt-ott ősz csíkok mégiscsak árulkodtak a koráról. Arany koronája csillogott a hatalmas keskeny ablakon beszűrődő lemenő nap fényében. – Üdvözlök mindenkit ma este és köszönöm, hogy idefáradtak. Mint az köztudott, egyre közelgő veszélyek, elé néz szilárd alapokra épített társadalmunk. Engedjék, meg hogy szóljak néhány szót történelmünkről. Közel háromszázötven éve már, hogy visszaűztük a démonokat a pokolba ezzel véget vetve az évszázados háborúskodásnak és vérontásnak ami köztünk és a démonok között zajlott. Az utána kötött egyezményben megállapodtunk velük, hogy mi nem tesszük be a lábunkat az alvilágba, ők sem jöhetnek föl a földre. Egyetlen hely maradt, ahol még az átjárás lehetséges volna, ez a hely az utolsó démon kapu volt melyet oly erős sötét mágia védett, nem tudtuk elpusztítani. De ezt a kaput az ősmágusok örökre bezárták. Reméljük örökre. Most viszont az nekronok végtelen hordái Morthe Dah Urgon keleti hegyeiből törnek ránk záros időn belül. Ez a csapás elkerülhetetlen, viszont a démonok kihasználhatják az alkalmat és szövetséget köthetnek a nekronokkal, és ellenünk vonulhatnak velük együtt. A Nekromanták hatalmas varázserővel rendelkeznek és előbb utóbb kinyithatják a démon kaput. Ezért talán egyedül nem lesz elég erőnk visszaverni őket. Most pedig elérkeztünk a kérdéshez, amiért összegyűltünk ma este. Képesek leszünk e visszatartani a szövetségre lépett gonosz erőket egyedül vagy a Sylvanok segítségét kényszerülünk kérni ebben a szorult helyzetben. Velük együtt képesek lehetünk arra, hogy megvédjük Erosiát a sötétségtől. Viszont nagy árat kellene fizetnünk az erdőlakók segítségéért valószínűleg,, ha túlélnénk és sikerülne győznünk, akkor egyenjogú döntésjogot kellene felajánlanunk nekik a Birodalomban. – E szavak elhangzása után a teremben élénk vita vette át a hallgatás helyét. Az emberek nem akartak még többet engedni a Sylvanoknak, mert féltek, hogy talán a remek kis birtokaik veszélybe kerülnének ez is mutatta a nemesek végtelen kapzsiságát, arra persze nem gondolnak vagy csak nem érdekli őket, hogy ha veszítenénk a birtokaikat és a földjeiket egytől egyig mindet leégetnének a démonok, persze a lovagok és az angyalok tudták, ha nem tesznek valamit, akkor egyedül szinte biztos a kudarc a háborúban. A vita sokáig elhúzódott, végül amellett döntöttek, hogy követeket küldenek Sylvannába és beszélnek a királynővel. Egy pillanatra érdekes ötlet futott át az agyamon. A király a tanács végeztével fölállt és lassan távozott a teremből. Ezután mindenki követte példáját. Néhányan szitkozódva átkozták a nekronokat, mások gyászos ábrázattal ásták már magukban a saját sírjukat. Az angyalok kifejezéstelen arccal vonultak ki. Ardor a terem előtt várt rám.
– Nos Gwydion? Nem untad nagyon? – kérdezte mosolyogva.
– Remek volt – mondtam kissé megjátszott tetszéssel aztán visszamosolyogtam rá. Arra gondoltam elmondom neki az ötletem, de rájöttem másodszorra belegondolva is butaság.
– Valamit el akarsz mondani? – kérdezte rejtelmes mosollyal. Sosem mondta, hogy tud olvasni a gondolataimban vagy bárkiében, de ilyenkor mindig úgy éreztem igen, olyan érzés volt mintha az ő elméje is az én fejemben lenne.
– Csak az jutott eszembe, hogy lehetnénk mi a követek – böktem ki végül, mert úgy gondoltam úgy is rájön.
– Érdekes elképzelés. Majd még beszélünk róla. Szerintem menj haza és holnap meglátjuk mit tehetünk az ügyben.
– Rendben de holnap veled megyek nem fogsz megint lerázni mint a múltkor amikor elmehettünk volna.
– Az a dolog egészen már volt, veszélyes és még sokkal fiatalabb voltál.
– Lehet de akkor is most már vállalhatnék valamilyen feladatot, ennél jobban nem lehetne felkészülni már semmire, mint ahogy te készítettél föl engem.
– Megígérem, hogy megteszek – ekkor szúrós pillantást vetettem rá – akarom mondani, megteszünk mindent amit lehet annak érdekében, hogy elmehessünk. De addig is ne beszélj senkinek a tanácsról és az ötletedről sem.
– Rendben de, miért?
– Mert nem szeretném, hogy sokan tudjanak erről a dologról te is tudod, hogy vannak olyan emberek is akiknek jól jönne ha mi vesztenénk.
– Igen. A kémek.
– Ahogy mondod. Beszélek erről a főangyallal, ő majd biztos javasol valamit. Holnap viszont menj el a kovácshoz. Aki a kastélynak készít fémszerszámokat és fegyvereket. Ott találkozunk ebéd után – mondta. Ardor ugyan már nem volt a nevelőm mégis úgy érezte felelősséggel, tartozik irántam. Én is tudtam ezt és azt is, hogy néha hajlamos vagyok túlreagálni dolgokat és forrófejű is sűrűn voltam a közelmúltban tehát jól jött a támogatása annak ellenére, hogy néha kényelmetlenül érint a dolog..
Másnap, későn keltem. Egyedül laktam a város alsó részében egy olcsó kis házban. A szegényes berendezés és a nagy rendetlenség volt az, amit egy idegen először észrevenne benne. Két szobából és egy konyhából állt. Az egyik szoba éppen akkora volt, hogy egy ágy elfért benne. A másik valamivel nagyobb volt. Ebben egy kandalló, egy ebédlő asztal és néhány szék kapott helyet, na meg a kedvenc karosszékem. A falak mentén elég sok könyv sorakozott a könyvespolcokon, mert sokat kellett tanulnom és a templom könyvtára mellett a saját könyvekre is szükségem volt. Mikor láttam, hogy a konyhából nyíló kamrámban csak némi zöldes kenyér és penészedő sajt volt, ami ehető, már rögtön nem is voltam olyan éhes. Nem túl sokszor ettem itthon ezért nem voltak mindig frissek a készleteim. Azért persze ezeket azért elfogyasztottam, mert ebédre már az éhhalál kerülgetett volna és nem is volt olyan rossz ízük, még. A délelőttöt a városban sétálva töltöttem. Az egyik téren éppen egy tűznyelő nyűgözte le a tátott szájjal bámuló parasztokat. A főváros egy pusztán terült el, nagyon sokan laktak benne többemeletes fehér terméskövekből épült rég házat már megsárgultak némelyest. A várost egy nagy fal vette körül e fal mögött éltek a szegényebb emberek de a belvárost egy másik fal vette körül ami már egy mesterséges dombra épült itt laktak a tehetősebb emberek, középen pedig az összes épület fölé magasodva a hatalmas égbe törő méretű palota volt. Ez is fehér (mára sárgás) kövekből épült a falai sosem voltak egyenesek kör alakú volt az alapja a hatalmas építménynek talán egész Erosia legnagyobb építménye. Persze az óriási falakat rendkívül sok torony díszítette. Felül az udvarban a palota legtetején volt az angyalok temploma ahol az a palota szolgálói és lakó imádkozhattak Dolloszhoz az emberek főistenéhez az ő teremtményei voltak az angyalok akiket akkor költöztetett a földre amikor a hatalmas démoni seregek először veszélyeztették a nyugalmunkat.
– Hé! Fiatal barátom figyelj csak! – szólalt meg hirtelen a tűzköpő – Ha támogatnál némi nemesfémmel akkor olyat mutatok amit biztosan nem láttál még.
– Jól van – mondtam felé nyújtva pár aranyat – mutasd meg a legelképesztőbb mutatványodat. – a kisebb tömeg amely a tűzköpőt figyelte most halkan felmorajlott és tapsolni kezdtek kifejezve, hogy ők is igencsak szeretnének látni valami lenyűgözőt.
– Na most figyelj barátom! – mondta a tűzköpő és meggyújtott egy fáklyát, szájába öntötte azt a gyúlékony folyadékot és lassan elkezdte fújni a fáklyára. Hirtelen nem tudom, hogyan csinálhatta de a lángok kékké változtak amikor elérték a fáklyát és kanyarogva törtek a magasba. A kis tömeg, ami most már nem is volt olyan kicsi nagyot éljenzett és tapsolt. Én is lassan megtapsoltam a mutatványt, ami végül megérte azt a három aranyat.
Úgy döntöttem tovább haladok a palota felé, mert már igen közel jártunk az ebédidőhöz és arra volt egy remek fogadó. Ott meg is ebédeltem. Utána elindultam fölfelé a rengeteg lépcsőn, ami bevezetett a palotába. Tudtam, hol a kovácsműhely Ardor már elvitt oda egyszer. A műhely nem volt olyan magasan mint a többi palotán belüli épület, ez egy kiugró erkélyen volt. Nem sokkal a város fölött. Elég sok mindent készített a kovács így egy nagy raktár is volt belül. Mikor odaértem nem volt ott senki. Arra gondoltam biztos együtt érkeznek. Igazam lett. Halkan beszélgetve közeledtek. A kovács zömök testalkatú ember volt Ardor mellett is alacsonynak tűnt. A kovács hihetetlenül keménykötésű volt. Ahogy Ardor mesélte, hogy némi katonai kiképzésben is részt vett fiatal korában és a Theron nem is egyszer kérette maga mellé személyes testőrnek.
– Üdvözöllek Gwydion – mondta barátságosan – Örülök, hogy újra találkozunk. Bizonyára Ardor nem említette pontosan, miért hívtalak ide, gondolom, megtartotta nekem ezt a megtisztelő feladatot.
– Nem, nem mondta.
– Nos sejtettem, gyere velem, megmutatom. – mondta mosolyogva és hátravezetett minket a műhely hátsó részébe ami már szintén a palota falain belül volt. Ott elővett egy ruhadarabba tekert tárgyat. Felém nyújtotta, az volt a sejtésem, hogy egy kard de csak gondoltam az alakjából ítélve.
–Ez egy kard ha nem tévedek. – mondtam kissé meglepve.
– Igen, a tiéd. Mikor először találkoztunk, talán még emlékszel rá bár elég fiatal voltál még.
– Emlékszem.
– Az remek akkor bizonyára arra is emlékszel amit akkor mondtam, hogy egyszer majd egy olyan fegyvert fogsz tőlem ajándékba kapni ami különb lesz minden eddiginél amiket a kezedben tartottál. Hát szeretném teljesíteni ezt az ígéretemet. – mondta kedvesen elég érdekes volt ezt hallanom mikor tudomásom szerint semmi olyat nem tettem érte amit egy ilyen ajándékkal hálálna meg. Most már igencsak kíváncsi kezdtem lenni rá, hogy milyen ajándékkal lepett meg. Kitekertem a kardot a ruhadarabból. Egyből látszott rajta, hogy nem akármilyen fegyver. A pengéje ránézésre is nagyon élesnek tűnt. Tükörsimára volt csiszolva az élei pedig külön figyelemben részesülhettek a készítője által, mert mint mondtam igencsak éles volt. Volt még valami érdekes, számomra értelmetlen szimbólumok álltak rajta közvetlenül a penge tövénél olyasmik voltak, mint a rúnák. A rúnák erejét a mágus szokták segítségül hívni szinte bármilyen formában. Azért nagyon hasznosak, mert az erejük nagyon ősi időkből származik, tehát nagyon kevesen ismerik a használatukat. Inkább tartós varázslatokhoz használják őket. Nagyon sok rúna van és én csak néhányat ismerek de ez nem jelenti azt, hogy tudnám is használni őket. A fegyver markolata hosszú volt tehát kétkezes fegyver kellett, hogy legyen. A végén két kis nagyon részlet gazdagon kidolgozott aranyszárny volt rajta.
– Ez csodálatos. Ezek a szárnyak – kezdtem, mert nagyon érdekelt miből is lehetnek – miből készültek, hogy ilyen élethűek?
– Azok egy nagyon ritka fémből amit csak Donnan hegyeiben találhatsz meg a neve:abaculus. A donnani kovács mesterek nagyon sok mindent készítenek ebből, mert nekik nagyok sok halmozódott fel az évek során .Nagyon örülök, hogy tetszik nem sok kardot készítek de jó látni ha sikerül valami olyan amivel örömet szerezhetek.. Adok hozzá egy övet is – mondta és átadott egy bőrövet, amire a kard hüvelye is rá volt akasztva. – ebben hordhatod de ügyelj arra, hogy a pengéjét mindig tisztán tartsd.
– Ideje mennünk – mondta Ardor és intett a barátjának. – Akkor legyen az amit megbeszéltünk. – mondta neki erre a mesterember sokatmondóan bólintott. Egy meleg kézfogással én is elbúcsúztam tőle és még egyszer megköszöntem az ajándékot. Lassan visszasétáltunk a házamhoz beinvitáltam a barátomat. Sejtettem, hogy mi lesz a téma
– Átgondoltam az ötletedet és a főangyallal is sikerült beszéltem róla néhány szót. Az ő véleménye szerint eleget tanultál már és kijár neked némi változatosság. Egyikünk szerint sem tűnik túl nehéz feladatnak, hogy eljuttassuk az üzenetet a Sylvanokhoz.
– Tehát ez azt jelenti, hogy mehetünk?
– Mehetünk? Mi ez a fejedelmi többes?
– Hát, úgy gondoltam te is jössz nem? Egyedül elég unalmas lenne az út.
– Igen lehet. Rendben sejtettem, hogy én is menni fogok. – láthatólag nagyon örült neki, hogy, hogy eljöhet de mégis észre lehetett venni némi valódi örömöt is a hangjában. Gondolom nyugodtabban érezni magát ha eljönne valószínűleg egy kicsit még fél a tapasztalatlanságomtól.
– A felszerelésről és két lóról majd én gondoskodom neked csak néhány ruhát és a kardodat kell hoznod. Holnap reggel indulunk majd eljövök érted – mondta aztán búcsút intett és távozott. Furcsa érzés volt hirtelen az emberek követének lenni. Persze ha közel sem olyan nagy cím mint azt gondolnánk de mégis. Úgy éreztem végre valami fontosat tehetek, nem mintha ez egy testre szabott feladat volna bárki el tudná végezni ezért mehetünk mi. Ha mondjuk nem járnánk sikerrel akkor sem történne semmi olyan ami az embereket vállságba taszítaná. Szerencsére még sok idő fog eltelni addig míg a háború elér minket ezért nem számítana ha meghalnánk. Küldenének valaki mást aki már biztos célba ér az üzenettel. Nem mintha annyira aggódnom kellene a dolgok miatt Ardorral nem igazán eshet bajom. Tehát az már szinte biztos, hogy eljutunk Sylvannába de ha ott átadtuk az üzenetet akkor mi lesz. Vajon visszajövünk és folytatom az unalmas életemet, remélem, hogy nem ez fog történni.
még utólag annit hogy tudom hogy ez kicsit tömör és gyors de majd még változtatok ígéremBattleforge-> Skylords Reborn F2P https://forum.skylords.eu/
-
#894
ChromeX
addikt
Steelheart
#891
ChromeX
addikt
válasz
Steelheart
#891
üzenetére
''Hiába, a szabványos fantasy könyvekkel van egy bajom - ma már rúl általánosak és koppintásszagúak, azzal paláástolva a dolgot, hogy ''meglévő világra épülnek''''
az hogy fantasy elképesztően sok lehetőséget rejt magában mert tulajdon képpen bármit kitalálhatsz benne, de ha jobban belegondolsz ezeknek a könyveknek világokat kell teljesen felépíteniük ezért nagyon sok mindent ki kell találnia az íróknak nyilvánvaló hogy innen onnan lopnak egymásról egy kicsit. de ez sztem nem baj sőt a jobbtól lopni nem szégyen főleg ha legalább ugyanazt a szintet tudja hozni a másolatBattleforge-> Skylords Reborn F2P https://forum.skylords.eu/
-
-
#896
Steelheart
senior tag
Bencom ™
#892
Steelheart
senior tag
válasz
Bencom ™
#892
üzenetére
Na jó, de ha már ennyit írsz, nem meggazdagodni szeretnél belőle?
Mert MAGUS könyvből ez még csak max az első magusosaknak sikerült Itt már nem veled van a baj, hanem hogy ezeknek a könyveknek már leáldozott a ''hónapokig bestseller'' idejük.
[Szerkesztve]XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#897
Steelheart
senior tag
ChromeX
#894
Steelheart
senior tag
''de ha jobban belegondolsz ezeknek a könyveknek világokat kell teljesen felépíteniük''
Nem mondod
Csak épp arról beszélek, hogy a fantasynak ez a műfaja már csak a törzsfantasysek körében kedvelt, így soha nem lesz egy MAGUS-könyv író igazán népszerű, ha nem alkot mellette mást is. Ma legalábbis így néz ki.XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#898
Bencom ™
őstag
Steelheart
#896
Bencom ™
őstag
válasz
Steelheart
#896
üzenetére
ismétlem, ez nem MAGUS könyv. ez egy könyv, ami a MAGUS világában játszódik.
nem úgy lesz beharangozva, hogy hé, MAGUS-buzik, itt egy újabb könyv a polcra, hanem hogy itt van a könyv, ami kenterbe veri a Gyűrűk urát és a Harry Pottert ééééés mellesleg a MAGUS-ban játszódik
feel different -
#899
ChromeX
addikt
Steelheart
#897
ChromeX
addikt
válasz
Steelheart
#897
üzenetére
igen, dehát nem lehet megtiltani hogy ne írjanak olyan sok fantasyt
Battleforge-> Skylords Reborn F2P https://forum.skylords.eu/
-
#900
Steelheart
senior tag
Bencom ™
#898
Steelheart
senior tag
válasz
Bencom ™
#898
üzenetére
Rendben, de beleolvasnak - ''Aquir, höh? Pyarron meg Kran, ehh? Nyomi magus könyv... :\'' Na ezért tanácsoltam, hogy valahogy máshogy tálald, mert még a fantsy-kedvelők nagy része is óckodik a hasonló témáktól. Persze attól még lehet nagyon jó könyv, csak egy - a valóson kívül - meglévő világba helyezni a történetet és a szereplőket nem túl jó marketing, és azt sugallja, hogy nincs agyad újat kitalálni, még ha lenne is.
XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
![;]](http://cdn.rios.hu/dl/s/v1.gif)
) szokásom, mert ha úgy látom, hogy nincs az anyag rendesen megcsinálva, akkor nem haladok tovább.
Olvassátok el, nem olyan hosszú, remélem, tetszik 
)
) Bár valószínű, hogy kissé kibővítem, és odaírom, hogy ''ékes ruhájú'' vagy ilyesmi. Mindenesetre a páncél, ha hordtak is, nem látszott a papokon, arra ügyeltek.
Tehát ha én azt írom, hogy ha már egyszer visszament az időben, akkor a saját jelenében ő nem fog csak úgy felszívódni, mert meggyakta valamely ősét, akkor nem fog felszívódni és slussz. 
Aktív témák
- HP VICTUS 16,1" Full HD 144 Hz, i7-11800H, 16 GB, 512 GB SSD, RTX 3060 6 GB
- Eladó bontott dell, lenovo, hp alaplapok
- ASUS ROG STRIX Z690-A DDR4 White fehér garanciával
- 1060 6GB, Logitech G PRO X Superlight - Nem használt, hibátlan cuccok eladása brutálisan áron alul.
- DELL OPTIPLEX 3020 SFF PC, i5-4570 CPU, 8 GB DDR3 RAM
Állásajánlatok
Cég: Ozeki Kft.
Város: Debrecen