Aktív témák
-
-
Agyzuzo
addikt
Fú gyerekek, mit találtam.
Jártomban-keltemben a vinyóm legsötétebb bugyrából előkerült egy írás, amit még 1999. nyarán követtem el! Íme:
=====================
Az utolsó születésnap
=====================
Landrigor a körülnézett a cellában. Kis, koszos helyiség volt, tele
patkányokkal és különféle rovarokkal. Meglehetősen dohos volt a levegő ami
igencsak facsarta a barbár orrát. Ahogy belegondolt hogy került ide,
mélységes undort érzett. Azok a rohadék társai!!! Miattuk került ide!!!
A legmelegebb helyzetben cserben hagyták a rohadékok!!!
És most már nem volt mit tenni. Lendrigor szomorúan gondolt arra, hogy
nemsokára delet üt az óra és akkor kivégzik. Felállt és nyugtalanul
járkált fel s alá, és közben idegesen rágcsálta a száját. Az utóbbi egy
hétben (amióta idekerült) igencsak sokat csinálhatta ezt, mivel szinte
az egész alsó ajka hiányzott. Odalépett az egyik falhoz és mérgesen
kapargatta rajta a vastag penésztakarót. Egy idő után megunta és lefeküdt.
Úgy gondolta még belefér egy kis alvás mielőtt lefejeznék.
Becsukta a szemét és álmodott.
* * *
Zenthor, Vandor és Lendrigor egy nagy tisztáson tanácskoztak.
- Mégis hogy a fenébe csináljuk? - Kérdezte az örökké ideges Vandor.
Zenthor felsóhajtott és még egyszer tisztázta a tervet:
- Nem lesz semmi probléma! Ez csak egy szimpla kereskedő! Pontban 2 óra
múlva fog erre jönni. Csak két katona lesz vele. Lendrigor majd az
útjába áll és szemből ráront, míg mi hátulról elintézzük a két katonát.
10 perc és már itt se leszünk. Eltűnünk a zsákmánnyal együtt!!!
- Jó, de miért pont én támadjak elölről??? - Akadékoskodott Lendrigor.
- Mert te képtelen lennél hátulról HALKAN megtámadni bárkit is az ormótlan
nagy testeddel azért! - Rivallt rá Zenthor.
- Jól van már na!
Ezután Lendrigor bebújt egy közeli bokorba, a két társa pedig visszaszaladt
az ösvény végéig, intettek neki, majd felmásztak egy közeli fára.
Végtelennek tűnő várakozás után patadobogás hallatszott. A hang egyre
erősödött és egyszer csak feltűnt egy díszes hintó és mögötte vagy 10
szekér. A hintó elé két fekete paripa volt befogva. Landrigor mit sem sejtve
ugrott ki az út középére. Nem is sejtette hogy a szekerek mögött 20-30
katona jön a karaván után. A királynak a gárdistái...
Lendrigor előkapta pallosát az út közepén, és rárivallt a kocsisra:
- Megállni!!!
Nem nagyon remélte hogy tényleg az lesz amit mond és már feszítette lábizmait
hogy esetleg félreugorhasson a kocsi elől ha az el akarná ütni. Azonban
a szekér megállt. Landrigor odaugrott, és késedelem nélkül meglendítette
a hatalmas pallosát. A kocsis törzse leesett a földre, a lábai pedig ott
maradtak a hintó előtt. Landrigor feltépte a hintó ajtaját és hirtelen
megfagyott ereiben a vér.
A király és varázslója ültek odabenn...
- A kurva életbe!!! Erről nem volt szó!!! Hé, Vandor Zenthor hol a pics...
Nem fejezhette be, mert a varázsló valamit mormogott és ő hirtelen
megvakult.
- Hé!!! Mi a...
Ekkor ütést érzett a tarkóján és elájult.
A cellájában ébredt. Mint később megtudta, halálos büntetés vár rá, amit
egy hét múlva, pont délben fognak végrehajtani. Még a király is végig fogja
nézni. Landrigor nem tudott mit csinálni, így hát tehetetlen dühében
verni kezdte a fejét a falba...
* * *
Hirtelen felébredt. Hangokat hallott, majd a retesz kattanását.
- Eljött az időd cimbora! - Mondta valaki kívülről.
Hirtelen négy katona jelent meg, és megragadták. Landrigor normál esetben
simán kiszabadult volna a szorításukból, de az egy hét börtönélet nagyon
legyengítette. Kétnaponként kapott enni valami moslékot, abból is csak
nagyon keveset. Megadta magát a sorsának.
Kicipelték egy nagy térre és felcipelték az emelvényre. Ott fejét egy
fatuskóra fektették.
A király intett:
- KIVÉGEZNI!
A hóhér felemelte a bárdot és éppen lesújtott volna amikor...
- VÁRJATOK!!! - Üvöltötte Landrigor. - Nem végezhettek ki, mert... mert...
- Mert miért? - Kérdezte a király.
- Mert ma van a születésnapom! - Bökte ki Landrigor. - Egy utolsó kívánságot
ha kaphatnék...
- Persze, értem én! - Mondta a király és elmosolyodott. Landrigor ezt persze
nem látta, mit ahogy a gonoszságot sem a király szemében.
- Ó, köszönöm. - Hebegte, és reménykedve elmosolyodott. - Azt azt szeretném
hogy...
De a király meg se várta hogy befejezze:
- Hé fiúk! - Intett oda a katonáknak. - Tudjátok mi a dolgotok!
A katonák odaálltak a barbár elé, és egyszerre felkiáltottak:
- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!!!
Landrigor még fel sem fogta mi történt, mikor a feje a porba hullott...
Örökre az arcára fagyott a mosoly...
* * *
Aznap éjszaka igazi lakoma volt a vérebek számára. Nem túl gyakran szoktak
húst kapni, ilyen frisset meg még ritkábban. Elégedetten csámcsogtak.
Bár ha több eszük lett volna valószínűleg ők is megrökönyödtek volna, hogy
minek mosolyog az a fej aminek épp kiharapták az agyát...
Ez volt az egyetlen ilyen jellegű próbálkozásom.
Listen up, maggots. You are not special. You are not a beautiful or unique snowflake. You're the same decaying organic matter as everything else. ::: http://meatytears.hu :::
-
Agyzuzo
addikt
-
Gh0sT
addikt
Én valszeg 14 évesen sokkal szarabbat írtam volna. Sőt! Igazából most sem lennék képes arra, hogy ennél választékosabban fogalmazzak. Persze, ha nagyon odafigyelnék, akkor tudnék törekedni az igényességre, de az meg sokáig tartana.
Ergo nem lesz belőlem író... De kritizálni olyan jóóóóóóóóóóó... ![;]](//cdn.rios.hu/dl/s/v1.gif)
Soha nem késő, hogy azzá válj, aki lehettél volna.
-
-
Bencom
senior tag
Krómx bazzegazta... a Mod gomb nem is merős, vagy az, hogy ezt az utolsó négy hsz-t egyben is lehetett volna írni?
To All: na most egy új megközelítésből kezdtem el írni (kb egy fél órája
) és eddig ez sült ki belőle:
egy Prológ, ami tartalmazza a címben jelölt jóslatot, és az első fejezetből az, amit 15perc alatt ki tudtam találni...
Shaft: nem vizsgáz! nem egésséges: látom rajtad, hogy most már teljesen beleőrültél
Mégegyszer Krómx: minnyá elolvasom a könyvedet, csak előbb linkelem a sajátom...
mikor 14 voltam, (vagyis egy évvel ezelőtt) akkor kezdtem el komyolyabban írni, de te ne kövesd el ezt a hibát, ugyanis egy év alatt annyit változtam, hogy a fentebb leírtaknak megfelelően télleg szavanként fogalmaztam át a cuccot, sőt, újraírtam az egészet egy teljesen más vázlat alapján...
KYPRE: HOL VAGY?????!nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
Bencom
senior tag
Prológ
Réges-régen, egy másik síkon, egy más időben az Istenek úgy döntöttek, hogy a planétát, melyen a kontinens, Ynev is helyet foglal, benépesítik hozzájuk hasonlatos, de sokkal elesettebb lényekkel: a Pyarroni Panteon embereket, Urria elfeket, Galradzsa dzsadokat, Amhe-Ramun amundokat teremtett, és így tovább…
Egyes Istenségek azonban egy másik utat választottak:
Megteremtették a Sötét oldalt: minden eddiginek az ellenkezőjét. Orwella, a kitaszított, sok más istennel együttműködve megteremtette a gonoszságot, Darton és Tharr megalkotta a halált, és ezek között nem volt egyensúly: a Káosz évei voltak ezek, a Démonikus Ó birodalomé.
Ez után aztán végre jött egy merész húzás: Kyel, az akkor még időszámítást nem ismerő új vallás főistene megteremtette a hidat, a kapcsot, a mérleget, mely nem kerék, mégis örökkön körbeforog, és ismétli önmagát: ennek a neve a Sors.
Ezt az istenek szerették maguk alakítani, de így sem jutottak dűlőre, és a Káosz csak nem múlt el, a halál árnyéka mindent és mindenkit beborított, de mielőtt ez a kontinens pusztulásával fenyegetett volna, megkötötték a Paktumot.
Isten ezek után nem tehette lábát Ynevre, kiszemelt teremtményei bárhogy éltek is. Mindig éltek azonban olyan hősök, akik szinte istenség módjára irányíthatták a sorsot, de mégis halandók voltak, így hosszútávon nem jelentettek veszélyt a történelem alakulására.
Volt azonban Egy, aki mindenkinél magasabb hatalmat képviselt, de ez a hatalom a Sötétségből táplálkozott: egy hatalmas Nekromanta varázsló, aki, bár jóságos volt, mégis játékszere csupán saját sötét erejének.
Egy napon, mikor már olyan öreg volt, hogy nem uralkodott saját ereje fölött, úgy döntött, hogy létrehoz egy aranybotot, s magát ölte meg vele, sötét ereje megfékezésére.
Ez a bot vette el az életét, s csupán ez adhatja vissza.
Ha ez azonban rossz kezekbe kerül, akkor újra visszatérhet a Káosz, s egy új birodalom jön létre a régi helyett: az istenek sorra szegik majd meg a Paktumot, s démonhadak ezrei döntik majd igába a halandókat.
El nem felejthető, hogy még maga a sötét oldal is retteg az ősgonosztól, amit csupán egyetlen csúcs tart pórázon, s ők is majd az új birodalom létrejöttét áhítozzák, csak még sötétebb Káoszba képesek dönteni a világot.
Egy furcsa megbízás, egy furcsa megbízó, de nem szabad előítéletekkel élni, ugyanis ettől a perctől kezdve minden ellentét értelmét veszti…
I. Az Amundok markában
Taba el Ibara P.Sz.: 3691. Dal havának utolsó napja
Forróság.
Ez a szó édeskevés volt kifejezni azt, amit a katonáknak át kellett élniük a sivatag perzselő homokján menetelve. Különben sem voltak hozzászokva az ilyen időhöz: a hazájukban sosem volt harminc foknál melegebb a nyár, és mínusz tíznél hidegebb a tél. Nos, itt mindkettő meghaladta ezeket, hiszen a nappalok majdnem ötven fokot hoztak, az éjszakák pedig akár mínusz tizenötöt is. Ez az óriási hőingás megviselte a legszívósabb teremtményeket és, hát még a törékeny elf harcosokat, akik nem éppen állóképességükről voltak híresek.
Fürgék és ügyesek voltak, de nem olyan erősek, és strapabírók, mint az emberek. Az a maroknyi katona, aki most itt menetelt, átkozta magát azért, hogy önként jelentkezett az útra, mely a sivatagba vitte a rá lépőket.
Pedig az indíttatás megvolt: a Manifesztáció minden népet és nemzetet érintett, minden fajra kihatással volt, és még az ősidőktől fogva egymással háborúskodó népeket is fegyverszünetre és összefogásra késztette, így küldött a sivatagba embereket Krán, és Pyarron is egyaránt, hogy az Alvó nép, az amundok megfékezésére gyülekezzenek.
Ezek után már nem volt kibúvó egyik államnak sem: mindenki önként küldte seregeit, hogy erősítsék a baráti szellemet, és biztosítsák helyüket a diplomácia asztalánál. A Sirenar Szövetség légiósai is így keveredtek ide: önkéntes seregként.
Akkor még egyikük sem hitt a túlzó meséknek, melyek szerint a sivatag képes egy eleven ember szabályos megsütésére, éjszaka pedig a „tartósításra”, lefagyasztására is. Ilyen szélsőséges körülményekről nem lehetett beszélni, ugyanis épeszű ember túlzásnak vagy képtelenségnek fogta fel, s a valósággal csak többnyire akkor szembesült, amikor ő maga utazott keresztül a Gyilokpusztán.
egyelőre ennyi, kritikákat és paródiákat minden mennyiségbennincs MSN-em már ez is baj:(((
-
Esmein
nagyúr
Te Bencom, mit fizetsz a gyorsgépírói melóért és mennyi van belőle ?
Öcsém készül a gépíró országos versenyre de baromi lusta gyakorolni, hátha rá lehetne sózni a feladatot"I no longer want to declare war on Hungary. It would be like waging war on a mental institution." - Jeremy Clarkson
-
Bencom
senior tag
hát... nekem egy kicsit nyersnek tűnik, ami valszeg korból adódó, ugyanakkor elég sok hasonlóságot fedeztem fel a harripooter és a könyved között, ami azért lehet, mert még a hatása alatt vagy, és végül, de nem utolsó sorban :ez divat mostanság, hogy egy könyvet E/1-ben írnak meg?
egyre többet találkozok ilyenekkel, de eddig egyik sem nyerte el a teljes tettszésemet, sajnos eddig ez sem...
ne vedd kötekedésnek, de jól vettem észre, hogy ez a bartakgyerek a főhősnek nyalizik, és a többieket meg leordítja? ez valami igazgató, a főcsávó meg az igazgató titkos főnöke, vagy mi? lehet, hogy ha több részt raknál, pár dolog megvilágosodna...
vegy egyszerűen elmagyaráznád...
nos?
Shaft: hát ez a legújabb iromány már több, mint beteg
ez a rovarátvándorlási bizbasz majdnem megfolytott... te leszel az első parodista, akit gyilkossággal perelnek, ugyanis még egy ilyen, és a szó legszorosabb értelmében halálra röhögöm magam
nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
-
-
Bencom
senior tag
ennyit haladtam:
I. Az Amundok markában
Taba el Ibara P.Sz.: 3691. Dal havának utolsó napja
Forróság.
Ez a szó édeskevés volt kifejezni azt, amit a katonáknak át kellett élniük a sivatag perzselő homokján menetelve. Különben sem voltak hozzászokva az ilyen időhöz: a hazájukban sosem volt harminc foknál melegebb a nyár, és mínusz tíznél hidegebb a tél. Nos, itt mindkettő meghaladta ezeket, hiszen a nappalok majdnem ötven fokot hoztak, az éjszakák pedig akár mínusz tizenötöt is. Ez az óriási hőingás megviselte a legszívósabb teremtményeket és, hát még a törékeny elf harcosokat, akik nem éppen állóképességükről voltak híresek.
Fürgék és ügyesek voltak, de nem olyan erősek, és strapabírók, mint az emberek. Az a maroknyi katona, aki most itt menetelt, átkozta magát azért, hogy önként jelentkezett az útra, mely a sivatagba vitte a rá lépőket.
Pedig az indíttatás megvolt: a Manifesztáció minden népet és nemzetet érintett, minden fajra kihatással volt, és még az ősidőktől fogva egymással háborúskodó népeket is fegyverszünetre és összefogásra késztette, így küldött a sivatagba embereket Krán, és Pyarron is egyaránt, hogy az Alvó nép, az amundok megfékezésére gyülekezzenek.
Ezek után már nem volt kibúvó egyik államnak sem: mindenki önként küldte seregeit, hogy erősítsék a baráti szellemet, és biztosítsák helyüket a diplomácia asztalánál. A Sirenar Szövetség légiósai is így keveredtek ide: önkéntes seregként.
Akkor még egyikük sem hitt a túlzó meséknek, melyek szerint a sivatag képes egy eleven ember szabályos megsütésére, éjszaka pedig a „tartósításra”, lefagyasztására is. Ilyen szélsőséges körülményekről nem lehetett beszélni, ugyanis épeszű ember túlzásnak vagy képtelenségnek fogta fel, s a valósággal csak többnyire akkor szembesült, amikor ő maga utazott keresztül a Gyilokpusztán.
Pedig akkor valószínűleg nem is teljes harci felszerelésben kellett menetelniük a rekkenő hőségben, és nem minden pillanatban kellett a leselkedő amundokra is figyelni.
A katonák többségén csak egy vékonyka bőrvért volt, de szinte érezték, amint ráolvad a testükre. Egyetlen elfen nem volt vértezet, ott ült a menet egyetlen szekerének díszesen faradott, nem éppen ideillő bakján, és ügyelt, hogy a vizet, amit a szekér szállított, vagyis a csapat mostani egyetlen kincsét ne veszítsék el a zötykölődő kocsiról.
A fiú – mert leginkább még csak kamasz volt, sem mint felnőtt – a bakon már-már nem is emlékezett arra a szomorú esetre, aminek folytán belépett a hadtestbe, csak azt tudta, hogy fiatal kora, és testének kevés ereje miatt csak a hadiindulót fújhatta, kardot nem volt képes forgatni. Egyetlen fegyvere tehát a kürt volt, és egy íj, melyet már régóta maga mellett tartott, de még sosem használhatta.
-- Nem lesz rá szükséged. – Mondták a katonatársai fölényesen, és titkon ő is ezért fohászkodott. Nem volt még íj a kezében, csak a vállára akasztva, és érezte magán, hogy talán még felhúzni sem volna ereje. Maradt hát a kürtnél, de furcsa természete mindig a veszélyek felé sodorta, a legtöbbször akaratlanul.
Most a megfigyelő útjáról visszatért, megfáradt felderítőnek adott egy kis vizet, gondosan ügyelve, hogy egyetlen csepp se hulljon a sivatag örökké szomjas homokjára, mert a csapat vízkészlete már jelentősen megfogyatkozott. A felderítő az átlagosnál azért mégiscsak több vizet kapott, ami jelezte a fiú, és a közte szövődött barátságot; a fiú egyetlen barátságát a hadtestből.
A felderítő tudta ezt, s a nagy adag vizet megköszönvén mesélni kezdte a látottakat:
-- Semmi jele a városnak. A karók kitartóan vezetnek a semmibe, és eddig rajtunk kívül egyetlen élőlényt sem láttam az úton haladni. – Kis hatásszünetet tartott, amiről a kölyöknek eszébe jutott a tény, hogy barátja valamikor a híres elf színészi társulat tagja volt, de egy kellemetlen botrány után el kellett hagynia a deszkákat, és inkább a vasat, a kardot választotta új társaként. Kiváló kém volt színész tehetségének köszönhetően, de a harcban ő sem volt sokkal jobb, mint a fiú. Tovább folytatta mondókáját:
-- Egy pár kidőlt oszlop, ez minden, amit találtam. – Mondta tragikus hanglejtéssel, amin most azonban átérződött saját, valódi félelme: -- Templomoknak tűnnek…
A fiú rengeteget hallott már út közben az ellenségről.
Amundok.
Az Alvó Nép, amely most felébredt, s a föld alól törnek elő végtelennek tűnő seregeik. Néhány átjárón menekültek el annak idején, s most ugyanezen átjárókat használták a visszatéréskor: a templomokat. Mindenki tudni vélte, hogy egy-egy ilyen templom romjai a halált is jelenthetik, és ez elég kínos lett volna, mind a katonáknak, mind a diplomáciai kapcsolatoknak, ugyanis a Sirenari sereg még nem gyülekezett fel Al Abadanában, és nyugodt szívvel le lehetett volna tagadni a puszta létezésüket is, kínos helyzetbe hozva a Szövetség uralkodóit, akik már így sem tarthatták magukat elég távol a politikától, és a nyílt összetűzésektől.
A felderítő látva, hogy a fiú messze elkalandozik, és koravén szemeiben messzemenő értelemmel ütköztek ki iménti gondolatai, megnyugtatóan akart szólni hozzá:
-- Amos, a helyzet azért nem olyan súlyos, mint azt gondolod… pár napon belül meg kell érkeznünk a városba, és… -- De Amos közbevágott:
-- Pont te tudod a legjobban, hogy ez nem így van. Te előrementél, és mégsem találtál semmit. – Mondta, és hangja nyugtalanságot tükrözött. A felderítő erre már nem tudott semmit mondani: nem szeretett hazudni, márpedig csak ilyenképp tudta volna megnyugtatni a fiút, így hát inkább hallgatott. Egy ideig; színész vénája nem hagyta, hogy szája egy fél percnél zárva maradjon, így, bár másról, de hamarosan beszélni kezdett:
-- Mit gondolsz, milyen nap van ma? – Amos nem tudta a választ, hiszen nem volt a környéken semmi, aminek segítségével mérni tudta volna az amúgy is egybefolyó napokat, ezért szemöldökét felvonva, kérdőn nézett a felderítőre.
-- Nos, a Dal hava folyik még, de már csak ennek a napnak az erejéig. Még húsz óra, és új, remélem sikeresebb hónap kezdődik.
-- Még ilyen korán van? – Kérdezte meglepetten Amos; a nap már közel járt a zenithez, vagyis a napközéphez, ami a delet jelezte, nem pedig a hajnali négy órát. A felderítő már készült a magyarázattal. Egy furcsa szerkezetet mutatott fel, ami akkora volt, mint a szekér fél kereke, és egy nagy mutató járt körbe.
-- Tudod mi ez? – Amos elképzelni sem tudta; sosem látott még csak hasonló szerkezetet sem, így nemlegesen rázta a fejét. – Óra. A neve óra, és egy kahrei mester ajándékozta nekem, még színész-koromból. Az időt méri, de minden nap egy órával előre kell állítani, és így megközelítően pontosan méri az otthoni időt. – A fiú csak ámult, miközben a felderítő megfordította a szerkezetet, és a hátulját fedő falapra mutatott. Egy kezdetleges naptár volt belevésve, és szénnel voltak behúzgálva az eltelt napok. Amost azonban már elkezdte hajtani a kíváncsisága, így kérdezősködni kezdett:
-- Hogyan működik?
-- Nos, -- kezdte – nem nagyon értek hozzá, de a kattogásból ítélve biztosan valami apró lények mozgatják a mutatót… -- mondta, de közben ő maga is érezte, hogy elég messze jár az igazságtól. Amos viszont ráharapott a horogra:
-- És nem kell nekik enni adni?
-- Dehogynem! Lámpaolajat esznek. – Amos nem nagyon akarta ezt elhinni, de hát nem volt még hasonló látványban része, ezért nem mondott semmit, csak megpróbálta a szót olyan területre terelni, amihez ő is értett:
-- A templom romjai mire emlékeztettek? – Kérdezte.
-- Egy olyan templomra, amit a levélben is lerajzoltak. Amund templom, minden bizonnyal, ezen kár is gondolkozni, a harcosok már mindenre fel lettek készítve. – Válaszolta a felderítő, de hangja nem volt túl meggyőző. Nem is mondott többet, hanem inkább felhajtotta a kulacsában maradt pár cseppnyi vizet, és visszatért a többi társához.
A kocsi alig zötykölődött még egy negyed órát, mikor az előre jelzett templom romjaihoz értek. Nem volt kétség: amundok építették, már csak az volt a kérdés, hogy voltak e rajta még ép portálok, mert ha nem, akkor csak egy rom, és szépen elsétálhatnak mellette, de ha vannak, akkor ádáz küzdelemre kell számítaniuk.
A fehér oszlopok, és töredezett kövek egy homokdomb tetején álltak, s a karók, amik az Al Abadanába vezető utat jelezték, szorosan mellette mentek el. A domb az út további részét eltakarta a szemük elől, így nem volt mit tenni, felhajtottak a domboldalra. A katonák segítették feltolni a nehéz kordét, ám amikor felértek a tetőre, csalódniuk kellett: a láthatárt sűrű porfellegek takarták el. Ebből az átlag ember nem következtetett semmire, de ezek harcedzett, agyafúrt elfek voltak, s pár pillanat múlva már a zárt harci alakzatot kezdték formálni, miközben időnként odasúgták egymás fülébe a kérdéseiket:
-- Az amundok használnak lovakat, vagy olyan sokan vannak, hogy gyalog vernek fel ennyi port? – Kérdezte például Amos. Az a katona azonban, akit kérdezett, bizonytalanul nézett vissza rá, s csak ennyit tudott nyögni:
-- Nem tudom.
A porfelhő nagyon lassan kezdett oszladozni, és legnagyobb meglepetésükre páncélozott fehér csatamének tűntek belőle elő, kopjás lovagokkal a hátukon. Kyr lovasság.
-- Barát! – Kiáltott fel Amos megkönnyebbülten, de ekkor olyasmi történt, amire aztán egyáltalán nem számítottak: a domb teteje a kordéval és a katonákkal együtt elkezdett besüllyedni, elnyelve a köveket, s az elfeket egyaránt. A gyorsabbak még időben ki tudtak ugrani a gödörből, mielőtt az összezáródott volna a fejük felett, de a csapat nagy része bennrekedt a buckában. Amos még az utolsó pillanatban elrugaszkodott a bakról, s a nem túl biztos támasz elég lendületet adott, hogy egy keményebb kőben – mely kívül esett a gödör szélén – megkapaszkodjon.
A lába körül összezáródott a homok, de könnyedén ki tudta belőle húzni. Átmászott a kő másik oldalára, s elkezdte fürkészni az iménti események maradványait. Egy pillanat alatt kiszúrta azt a levegőbe nyúló kezet, ami majdnem az iménti gödör közepéről állt ki, és segítségért kalimpált.
Amos odaszaladt, egy cseppet sem törődve azzal az eshetőséggel, hogy a lába alatt esetleg újra megnyílik a domb, majd erősen megragadva a kezet, minden erejét összeszedve húzni kezdte a homokból kifelé. Nem volt túl erős, de a könnyű testet még ki bírta emelni, s amint az előbukkanó arcra pillantott, felismerte benne a felderítőt. Karját átemelte a vállán, s biztonságos távolba vonszolta az eszméletlen társát, majd ledobta a puha homokba, és további bajbajutottak után kutatott.
Senki mást nem talált.
A körön kívül alig tíz elf állt, megrettenve bámulva azt a helyet, ahol társaik az imént a szemük láttára tűntek el, de a borzalmaknak ezzel még nem volt vége: a következő pillanatban tucatnyi kéz nyúlt ki a homokból, de nem elfek kezei voltak azok. Amundoké. Minden megerőltetés nélkül másztak ki a gyilkos homokból, s egyenest az életben maradt harcosok felé indultak. Kezükben vastag, ormótan pallosokat tartottak, melyekről Amos eddig csak a rémtörténetekben hallott. Ezek voltak az amund nép tradicionális, egyedül álltaluk ismert fegyvere: a Meneth. Pengéje nem volt élezett, ellenben fogazott volt, s ezek tépték az áldozat húsát, nem túl súlyos, de nehezen gyógyuló sebeket ejtve, s örökké elcsúfítva a sebek viselőjét.
Ez is az amund nép könyörtelenségére mutatott: nem hordtak vérteket, s a testi szépséget mindennél fontosabbnak tartották, így, ha egy ilyennel odasújtottak volna egymásnak, odalett volna mind a vesztes, mind a győztes fél megbecsülése.
Most pedig ezek a félelmetes és könyörtelen harcosok egyenest Amos felé tartottak, aki rémülten kapott felajzatlan, vállára akasztott íja után.
A halálfélelem és a veszély érzése megkétszerezte az erejét, és a gyorsaságát, így egy pillanat alatt felajzotta íját, amit eddig csak segítséggel tudott harcra kész állapotba hozni. Ha lett volna ideje, biztos meglepődött volna saját gyorsaságán, de most csak a felé közeledő két amundra koncentrált, s egy nyílvesszőt tett a feszülő idegre.
A vessző nyomában egy hangos halálsikoly járt, s az átlőtt torkon kiömlő levegő kellemetlen hangja. Az egyik amund holtan esett össze, s a másik megrémülve vette észre, amint a fiú egyébként kék szeme hogyan változik szikrázó zölddé…
Még egy vessző hasította a levegőt, s az amundnak csak annyi ideje maradt, hogy átlőtt szívéhez kapjon. Ő is összerogyott, s sötét vére hamarosan vörösre festette a sivatag szomjas homokját.
Amos még most sem érezhette biztonságban magát, ugyanis egy tucat újabb amund mászott elő a homokból, s három ismét felé vette az irányt, de ezek már nem csak megfélemlítse voltak jók, hanem villámgyorsan vetették magukat Amosra. Legalábbis kettő…
Az egyik a gyomrához kapott, s meghátrált a hasába nyilalló elviselhetetlen fájdalomtól, de a másik kettő ügyet sem vetett rá: testükkel akarták agyonnyomni a fiút, csakhogy az már rég odábbugrott, s egy ki nem lőtt nyílvesszőt megragadva, majd a hozzá közelebb eső amund hátába vágva szántotta végig az olajos bőrt. Nem volt vesztegetni való ideje: kirántotta a vesszőt a sebzett amundból, egy pillanat alatt a megfeszített idegre tette, és beleröpítette a másik, éppen feltápászkodó fenevadra.
Most volt végre annyi ideje, hogy fellélegezzen, és ekkor pillantotta meg a feléjük vágtató lovagokat.
-- A’fraad! – Hallotta tisztán a lovasok csatakiáltását, majd újra a csatateret kezdte figyelni. Meglátta a közelben az öt halottat, s csak most jutott el a tudatáig, hogy ő volt a gyilkosuk.
Meghökkent: vegyes érzelmek kerítették a hatalmába: szégyenkezett, mert embert ölt, ugyanakkor büszke volt magára, mert sohasem gondolta volna, hogy ilyen képességekkel rendelkezik, hogy alig húsz másodperc alatt öt ellenfelet is leteríthet egy szál íjjal.
Ahogy figyelt azonban, annál jobban vette észre, hogy a java még hátravan: azóta már vagy száz amund harcos mászott elő a mélyből, és a segítségükre siető lovagok ellenére is, már kezdték az elfek kínosan érezni magukat. Már azok, akik életben maradtak…
Amos hitetlenkedve vette észre, hogy az ájult felderítővel és vele együtt is csak összesen négy elf volt még életben. A kétszázból. A lovasok viszont jelentettek valami reményt, ugyanis csaknem annyian voltak, mint az eredeti elf sereg.
Az amundok azonban nekik is tartogattak meglepetéseket: a rohamozó lovasok első két sora egyszerre csak eltűnt: egy homokcsapdában végezték, akárcsak az előbb az elfek. A többi lovas megtorpant, s így talán örökre elkéstek, hogy megmenthessék a maradék elfeket.
A fiú azonban nem adta fel: ha már eddig is – még általa sem ismert – képességei kerültek napvilágra, akkor nem halhat meg pont most!
Amint vagy hat amund szaladt felé, kardjaikat lengetve, megakadt a szeme a felderítő hosszú levéltőrén: az elf az övébe dugva hordta a meztelen pengét, így az Amos szemében szinte kínálkozott, hogy kihúzza onnan, és használja.
Nem is késlekedett: egy íves mozdulattal kirántotta a pengét a felderítő övéből, s ugyanazzal a mozdulattal belevágta a hozzá legközelebb eső harcosba. Az halottan esett össze, de a többi a még mindig guggoló Amosra rontott, így az felpattant, és arrább ugrott a súlyos izomkolosszusok elől.
Az egyik harcos a földre vetette magát, pont ott, ahol az előbb Amos térdelt, másik kettő viszont még idejében irányt váltott, s tompa, fogas kardjaikat előre szegezve rontottak az imént földet ért elfre.
Amos még éppen elkerülte a pengét, de kibillent egyensúlyából, s hanyatt esett a finom homokban. Látta, amint a másik roppant meneth lesújt rá, s jobb ötlete nem lévén szorosan becsukta a szemét, hogy ne kelljen a halállal szembenéznie.
Hallotta a penge tompa puffanását, de nem őt találta el: kíváncsian nyitotta ki a szemét, s hálálkodva vette észre a saját kardjába dőlő testet, s amint elterült a földön, mögötte láthatóvá vált az elf íjász, aki éppen újabb vesszőt lőtt ki, a másik támadót is leterítve.
Amosnak még így sem volt ideje hálálkodni: két támadója rávetette magát, bár az egyiknek ez lett a veszte: a védekezésre kitartott levéltőr mélyen a szívbe fúródott, s a fiú meg mert volna rá esküdni, hogy a penge kijárt a másik oldalon. Villámgyorsan kikapta a tőrt, majd legurította magáról az élettelen testet, ami magával sodorta az élő támadóét is.
Ahogy csak bírt, talpra ugrott, s most hálálkodóan biccentett az őt megmentő íjász felé. De nem neki…
A szerencsétlent egyszerre három pallos zúzta szét, de egy hang nélkül csuklott össze, ezzel is tükrözve, hogy egy elfnek a halált is büszkén kell viselnie. Amos most a felderítőt vette szemügyre: épp most tért magához, s rémülten nézett körül: halottak és vörös homok mindenütt.
A lovagok végre átjutottak a homokcsapdán, s egyenesen a dombtető felé rohamoztak: kopjáikat meredten maguk elé tartották, s egyáltalán nem a sivatagba illő sisakjukat és meleg páncéljukat meg-megcsillantotta a tűző déli nap fénye. Amos látta, hogy ez nem tréfadolog: a lovasság akár vele van, akár ellene, ha az útjukba kerül, elevenen agyontapossák, hogy hozzáférjenek az amund harcosokhoz. Arrébb akart hát ugrani, de a felderítő rémült arcát látva megtorpant.
Egy szökkenéssel barátja mellett termett, majd egy határozott mozdulattal talpra rántotta, és vele együtt ugrott el a rohamozó lovasság elől.
Még éppen megmenekültek a gyilkos paták elől, s a lovak csak úgy elszáguldottak mellettük, ügyet sem vetve a két megrettent elfre. Amos érezte, amint lassan visszavedlik a hős harcosból a satnya elf kamasszá, s lába megroggyant a felderítő súlya alatt. Az megérezte az újabb változást, így levette a fiú válláról támasztékot kereső kezét.
egy része már volt, bocsi
nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
#677
Steelheart
senior tag
Steelheart
senior tag
Hát én írkáltam mostanában valamit... a húgomnak egy fogalmazást. Nem akartam túl bonyolultat, de így is 4db A/4-es oldal lett. Holnap tudja meg a jegyét... ha rájön a tanár, hogy nem ő írta, egyes, és úszik az év végi jó jegye. De ő magától ebben a témában nem bírna normálisat, vagy legalább tűrhetőt alkotni: háborús. Ugye, lány és nyolcadikos. Na mindegy, beszúrom ide, oszt akinek van kedve elolvasni, megteheti, bár sztem tudtam volna jobbat is, ha nem lett volna terjedelem- és időlimit. Sztem kissé érzelemhiányosra sikerült, és nem halnak meg benne elegen.
XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#678
Steelheart
senior tag
Steelheart
senior tag
HALÁLKANYAR
A lövedékek hatalmas pusztítást okozva csapódtak be, nyomukban csak nagy kráterek, szanaszét heverő puskák és leszakadt emberi testrészek, torz testek maradtak. Az iszonyú, fülsiketítő robaj, mint szüntelen mennydörgés hallatszott, s a töltetek süvítése a levegőben, mint ezernyi, fájdalmasan sikító lélek. A fagyos, hólepte árkokban elbújni próbáló magyarok közül a legbátrabbak is rettegtek: rettegtek barátaik életéért, a saját életükért, s mert talán sosem láthatják viszont szeretteiket. A Halál jéghideg szele járta át vékony kabátjukat, mikor épp nem egy becsapódó vasdarab hője pörkölte meg bőrüket. A Pokol s a Halál egyszerre ostromolta a kétségbeesett katonákat. Már csupán a tisztek iránti tisztelet s feltétlen engedelmesség tartotta bennük valamennyire a lelket, őnélkülük már az egész had megfutamodott volna.
Volt egy kis, néhány száz méteres szakasz az első frontvonalon, ahová – szerencséjükre – még egy lövedék vagy rakéta sem csapódott be csupán néhány rosszul irányzott gránát robbant a közelben. Ezen a részen egy alig háromszáz fős, összevont magyar és román katonákból álló csapatot két százados irányított, akik most épp azon tanakodtak, mi legyen a sereg maradványaival a harc után.
– Ha ennek vége, biztosan a gyalogos roham következik, az oroszok bíznak a sokaságukban és a hidegben! – ordította az idősebbik.
– Ha ennek vége, nem biztos, hogy szükségük lesz rohamra, mert olyan kevesen maradunk! – üvöltötte a másik, és sártól sötét arcán világosan látszott a kétségbeesés és reménytelenség.
–Ide figyeljen, Vagy kitartunk, vagy nem, több lehetőség nincs! Ne legyen ostoba már, hogy akarna ilyen harcban elmenekülni? Ha annyira akar, akkor előbb meg kell védenie magát! Aztán felőlem mehet, de egyedül, és a kocsit itt hagyja!
A másikon erőt vett a félelem, hogy tényleg esélytelen lenne a menekülése, és inkább visszaguggolt a helyére. Az idősebbik szólt két jó tizedesnek, akiket láthatóan jól ismert.
– Sándor, Imre! Gyertek ide! Menjetek végig a két szakaszon és üzenjétek a többieknek, hogy legyenek teljes készültségben, mert nemsokára jön az igazi tűzpárbaj: orosz gyalogos roham várható! Ne érjen senkit sem váratlanul, ha eddig még nem lett volna mindenkinek teljesen nyilvánvaló. Értettétek? Indulj, siessetek!
A két küldönc elindult két irányba, de alig tettek meg néhány métert, a másik százados üvöltött egyet: „A rohadt életbe!...” A következő pillanatban egy gránát robbant pontosan mellette, s a lökés mindkét hírvivőt elröpítette. Imre mellkassal belezuhant egy szuronyba, de Sándor csak egy hátizsákra esett. Sisakjára valami kemény koppant. Nagy nehezen feltápászkodott, de alig hallott valamit, csak a tompa dörejek zavarták meg a csöndet. Háta mögé nézett, s vagy tíz méterig csak szétszakadt, mocskos hullák feküdtek, az után pedig páran úgy jártak, ahogy ő, s kábultan néztek a semmibe. mindenkinek mozgott a szája, s rájött, hogy csak az ő hallása ment el. Saját lábán éles fájdalmat érzett, mert egy rozsdás vasdarab sértette föl combját, s nadrágját tenyérnyi részen áztatta vér. Innen tekintete kissé előbbre szegeződött… a latyakban parancsnoka eltorzult, test nélküli, vérben ázó feje hevert… Felnézett, s csaknem minden cél nélkül elindult előre, egyik láb a másik után. Majd eszébe jutott, mire utasította utoljára a százados. Közben nagyjából visszatért hallása, de füle még mindig erősen zúgott. Szólt néhány közlegénynek, akik azután továbbították az üzenetet. Körben még vagy három robbanás hallatszott, mik néhány áldozatot szedtek, de a legpusztítóbb és legpontosabb végig az első gránát volt, mely vagy húsz embert szakított szét, a két századost is beleértve. Sándor leült egy ott heverő zsákra, s remélte, hogy azt a helyet elkerüli a hulló „áldás”. Mellette fejét fogva remegett egy láthatóan nagyon fiatal katona, aki pár perc elmúltával halkan megszólította:
– H… Hol van a parancsnok… vagy százados… ezredes… vagy valaki…
– Meghaltak. Pár tizedes maradt.
– Az hogy lehet? Hogy… Meg fogunk… meg fogunk halni, el fogunk veszni, mind itt halunk meg – rebegte alig hallhatóan. – Édesanyámat ki tartja majd el, Istenem?! Miért?!
– Nem lesz semmi baj, hazajutunk – nyugtatta Sándor, pedig tudta, hogy szinte képtelenségeket beszél. – Ahelyett, hogy siránkoznál, inkább gyűjts némi bátorságot, hogy túléld az oroszok rohamát, különben tényleg sosem jutsz haza.
Még néhány tucat robbanás hallott messzebbről, pár másodperc alatt. Az ekkor következő síri csöndet csupán haldoklók hörgése, jajgatása, s meg nem hallgatott, meg nem hallgathatott segélykérése zavarta meg. Egyszer csak a hátuk mögül hallottak zajokat: a második árokból kúsztak át a még életben lévő és harcképes katonák, hogy kitöltsék az első sor hézagjait. Az irányítást az egész összevont csapat fölött a térségben egy ezredes vette át, azon kevés magasabb rangú tisztek egyike, akik a fronton maradtak és nem menekültek el egy harckocsin a tartalék egységekhez, az életüket féltve. A katonák próbálták nem figyelni az idő múlását, de minden perc egy hosszú órának tűnt. Mindenki a helyén várakozott már, mikor a távolból sokezer, talán soktízezer ember dübörgő „Hurrá”-ja hallatszott. A magyarok lassan, félve kinéztek az árokból és a sánc mögül, s egy hadseregnyi oroszt láttak, amint épp feléjük szaladnak és beveszik a robbantott krátereket, majd rövidesen irtózatos tüzet is nyitnak rájuk. Nemsokára hoztak néhány gépágyút is, és megindították az előrenyomulást.
– Lőjétek a gépágyúkat! Lőjétek a gépágyúkat! Gránátokat a lyukakba, gránátokat! – hangzottak el az ezredes utasításai.
Sándor a jobb szélen irányított néhány embert, és sikerült kilőniük az egyik löveg mellől a lövegkezelőket. Körben orosz csapatok nem voltak, így odaosontak és elhozták a töltényeket, ugyanis a magyar sereg már hónapok óta hiányt szenvedett belőle. Visszaérve beüzemeltek egy saját gépágyút, és végigszántottak egy sor oroszon, akik biztonságban hitték magukat és nem hasaltak. Mindkét oldalon robbantak a gránátok, de a magyarok közt nagyobb kárt okoztak. A töltény kifogyott, az ellenség viszont nem, ráadásul sok helyütt közelharc alakult ki, és hamarosan vissza kellett vonulniuk a „védőknek”.
– Vissza, a második árokba! Mozgás! Visszavonulunk, ott még vannak tartalékok!
Így is tettek, de az oroszok furcsamód nem követték őket. Az ezredes, mikor már az egész első árok tele volt orosz katonákkal, meghúzott egy kart… És északról délre, folyamatosan és villámgyorsan olajos hordók és dinamitok robbantak. A levegőbe fagyott földdarabok és megintcsak emberi testrészek röpültek. Az ostromot visszaverték, de az első árkot elvesztették. A magyar seregnek nagyjából a fele odaveszett, a más nemzetiségűeknél hasonló volt a helyzet.
Sándor is életben maradt, bár szerzett néhány igen csúnya sebesülést a bal karján. A sebek a hideg miatt nem véreztek annyira, inkább sokkal jobban sajogtak. Ő is úgy tett, mint mindenki más: annyi hulláról rángatott le magának kabátot, nadrágot, egyéb ruhaneműt, amennyiről csak tudott, de még így is csontjáig hatolt a fagy okozta fájdalom. Lábujjait már nem is érezte sima bakancsában, s csak remélte, hogy nem fagytak le. Viszont már két napja alig evett, s az éhség úrrá lett rajta. Elővette szárított kenyerét és konzervét, szegényesen megvacsorázott, majd leöblítette egy korty vodkával, melyet körbeadtak a katonák.
Este váltották egymást az őrségben és a kissé melegebb, olyan -5 fokos bunkerekben, így kicsit mindenki átmelegedhetett. Ő hajnalban került sorra, de furcsamód az ezredes kifejezetten kérte, hogy egyedül menjen be.
– Láttam, fiam, hogy küzdött odakint. Minden elismerésem, ha ilyen embereim nem lennének, a Keleti Front már réges-rég elveszett volna.
– Köszönöm…
– Tudja, most miért egyedül magát hívattam be? Nos, mondani szeretnék valami fontosat. Maga itt talán a legmegbízhatóbb ember, és ha jól tudom, civilben kezdő gimnáziumi tanár, méghozzá történelmet is tanít. Egyáltalán nem biztos, hogy én túlélem ezeket a harcokat, akár már holnap is meghalhatok. Ráadásul még csak január közepe van, és az orosz tél még soká tart. Éppen ezért – átnyújtott Sándornak egy jelvényt és egy okiratot – arra az esetre, ha tényleg történne velem valami, felhatalmazom magát, hogy a helyembe lépjen. Gyakorlatilag alezredesi rangot adományozok, habár ez így nem szabályszerű, de végtére is háború van…
– De uram, én nem tudnám, nem tudnám elvégezni ezt a feladatot.
– Higgye el, nem nagy dolog. Ha nekem végem, már csak egyvalamit kell tennie: menekülni és menekíteni. Sajnos nem szaladhatunk mind el. Az orosz rabság pedig rosszabb a halálnál, úgy hírlik. De ki kell várni a legmegfelelőbb időpontot, és akkor talán sokan elosonhatnak. Nézze, itt a bunkeren keresztül – és egy hátsó ajtóra mutatott. – Még néhány száz méterig kúszni kell, de aztán a domb takarásába érve ki lehet egyenesedni.
– De ez dezertálás. Otthon kivégeznek ezért.
– Ne ellenkezzen. Egy többtízezres hadosztály párszáz túlélőjét nem fogják kivégezni, nekem elhiheti. És szétszórva menjenek, hogy egy esetleges becsapódás ne tegyen akkora kárt az emberek közt.
– Nehéz szívvel fogadom el – mondta Sándor halkan, lesütött szemekkel. – És mégis reménnyel tölt el, hogy esetleg újra láthatom a családomat. Mert ennek itt tényleg… tényleg nincs semmi értelme. Csak meghalni küldtek ide minket a Donhoz. Én akkor most azt hiszem, szólok a következő csoportnak, hogy jöhetnek melegedni.
– Rendben… de nyugodtam maradjon csak itt bent, feküdjön oda a sarokba, jobb ott aludni, mint kint, ahol harminc fokkal hidegebb van. Jól harcolt, ennyit megérdemel mindenképp.
Másnap kicsit már melegebbet mutatott a hőmérő higanyszála, de még így is -30 alatti fagyot kellett elviselniük. Megint mindenkit teljes készültségbe állítottak, mert még így is igen kicsinek bizonyult egy újabb támadás visszaverésének sikere. És reggel újra… újra dübörgött az ég, szóltak a puskák és gépfegyverek, süvítettek a lövegek, morajlott a félelmetes orosz „hurrá”-kiáltás. A szívek megrendültek ebben a hidegben, és már képtelenek lettek volna visszatartani az ellenség rohamát… Közben délről érkezett a hír, hogy az oroszok áttörték az olasz és magyar vonalat, s most a megmaradt olasz csapatokat üldözik nyugat felé. Az északabbi csapatok is meggyengültek, és már itt sem lehetett volna sokáig tartani a vonalat. Viszont szinte lehetetlennek tűnt a menekülés: csakis a félméteres hóban kúszva lehetett volna, s valakinek a frontot is kellett védenie addig. Váratlanul egy lövedék csapódott be a tiszti bunker szélébe. Sándor, ahogy tudott, odasietett. Az ezredes köhögve próbált kikászálódni a sűrű füstből. Elérte az ajtót, de fölötte megrepedtek a betontömbök és ő megbotlott.
– Uram, fogja meg a kezem! – ordította Sándor, de már túl későn ért oda. A beton összetört, és a törmelék rázuhant a tisztre. A lövések zaja ebben a pillanatban megszűnt, valamiért abbamaradt a roham, megszűnt a gépágyúk kattogása, a puskaropogás. Az ezredes még élt, de szájából keskeny patakban vér csordogált. Utolsó erejével mondta:
– Most érkezett el… az idő… vidd innét… őket… – majd, mielőtt még egy szót mondhatott volna, elhagyta az élet. Sándor keserű szívvel hagyta ott, de minden másodperc drága volt. Elővette zsebéből a jelvényt, s kitűzte magára, majd így kiáltott:
– Emberek, az ezredes úr úgy határozott még éltében, hogy ha lehetőségünk adódik, meneküljünk, ahogy tudunk! Most pedig át a bunkeren, utánam!
Vagy nem mindenki hallotta, vagy sokan önfeláldozóan ottmaradtak, de inkább talán csak féltek a hosszú és veszélyes úttól, mindenesetre csupán viszonylag kevesen követték új parancsnokukat. A kis csapat sokáig csak kúszni mert, és utána is kilométereket tettek meg görnyedve. A magas hóban, fogcsikorgató hidegben olyannak érezték a járást, mintha mindkét lábukon egy-egy nehéz ólomdarab lógna. Szinte már nem is lépkedtek, hanem csak öntudatlanul egymás után rakosgatták lábaikat. Bármennyi ruhát is vittek magukkal, a hideg áthatolt rajtuk, hogy már nem a harccal foglalkoztak. Első éjjel két domb közt álltak meg, ide letelepedtek, tüzet gyújtottak nagy nehezen – szerencséjükre találtak egy védett helyen lévő, száraz farakást. Sándor mellett egy fiatal katona guggolt, az, aki a fronton is mellette remegett az első napon. Szinte csoda, hogy még élt. Megint megszólította, most már nyugodtabb hangon:
– Uram… én hálás vagyok, hogy hazavisz minket… Haza… Édesanyám már vár rám, eddig is biztos sokat nélkülözött.
– Ugyan, ugyan... én is pontosan azt szeretném, amit itt mindannyian – mondta Sándor, hidegtől remegő hangon, félig bénult szájjal, majd belefújt kesztyűjébe. – Én is haza akarok jutni. Istenem, haza. Haza, a családomhoz. Tudja, van egy… van egy szerető feleségem, és egy most két éves kisfiam. Egy éve... vagy több, mint egy éve nem láttam őket. Én értük harcoltam, mióta a nácik irányítják Magyarországot… Nem pedig... És most nem tudom, mi lesz, ha úgyis elveszítjük az egészet. Akkor értelmetlenül halt meg annyi sok millió ember. Végülis értelmetlen ez az egész istenverte háború. Eh, kérlek, ne is beszéljünk többet, csak az erőnket pazaroljuk, amire most nagy szükségünk van.
Csendben maradtak hát, s csak néhány tucat némán görnyedő alak látszott a tűz körül. Amint a felkelő nap első sugarai megvilágították őket, lassacskán fölébredtek a még alvók. Néhányan viszont soha többet nem ébredtek föl, megfagytak ültükben az éjjel. Kétséges volt, kibírják-e a többiek a hosszú utat, ha már első éjjel ennyien elhunytak. De már elkezdték, s tovább kellett menniük. Gyötörték őket a tetvek és megbetegedtek, reményük a túlélésre fokozatosan kezdett szertefoszlani. Szerencsére találtak egy nyugatra tartó utat, amit csak 20-30 centiméternyi hó lepett, kétoldalt pedig magas hókorlát vonult. Itt szó nélkül két hosszú sorba rendeződtek, és úgy haladtak tovább, egyre lassabban. Napokig csak meneteltek, útközben néha elejtettek egy-két szarvast, és kisebb orosz falvakban, ha mást nem is, hát burgonyát adtak nekik a jólelkű helyiek, így éhen nem haltak, s néha át is melegedhettek kissé, de a szabadban töltött éjjeleken egyre többen fagytak meg. Tőlük nem messze más embercsoportok is vonultak, jelezve, hogy mások is hasonlóan cselekedtek, mint ők. Néha hozzájuk csapódtak kisebb csapatok: magyarok, románok, olaszok és németek is, a sors senkit sem kímélt. Egy idő után eljutottak arra a pontra, hogy sokan menni sem bírtak tovább. Éhezve, sápadtan, hullaszerű arccal, mint a kísértetek, haladtak előre, majd lábaik elerőtlenedtek, s egyszerűen lerogytak a hóba. Mellettük szó nélkül haladtak el társaik, hisz segíteni már nem lett volna értelme, csak magukra is halált hoztak volna. A hóban térdelők még egyszer, utoljára eltépték fagyból kovácsolt láncaikat, és hatalmas erőfeszítéssel, kimeredt szemekkel, fájó izmokkal felálltak és tovább tántorogtak, vagy négykézláb jutottak előre. Akinek már karja sem bírta, előbb egyik, majd másik keze is összecsuklott, mígnem hassal a puha hóban feküdt. A könyörtelenül haladó oszlop felé nézett még utoljára, s kinyögte alig hallhatóan: „Ne hagyjatok itt…”, de senki nem is hallhatta meg, majd végleg úgy maradt élettelen teste. A lassú, kínzóan fájdalmas halál sorra szedte áldozatait. A katonák lemaradoztak egymástól, volt, ki maga körül már csak halvány foltokban látta társait, valahol messze maga előtt.
Így járt Sándor is, egyszerűen nem bírta az iramot. Ezzel azonban már nem foglalkozott senki sem, kivéve egyvalakit, a fiatal katonát, aki mindvégig mellette tántorgott. Csak szó nélkül haladtak egymás mellett, mert a beszédre már nem futotta kevéske erejükből. Két napja nem ettek egy falatot sem, s lesoványodva kellett elszenvedniük az előttük álló hosszú utat. Sándor egyszer csak megbotlott egy kiálló fagyökérben, s erőtlenül előreesett. Társa, megállt mellette, még mindig szótlanul. A földön fekvő nagy nehezen megforgott a hóban, s most már hanyatt feküdt, majd széttárta lila, fölrepedezett ajkait:
– Menj.
A fiatal katona tétován állt, de nem bírt segíteni.
– Menj… várnak rád – és nem pislogott többet. Az ifjú elsírta volna magát, de nem tudta. Tovább ment.
Egy nap alatt elért egy nagyobb faluba, ahol enni adtak neki és átmelegedhetett. A német egységek már mind visszavonultak s a túlélőket vonatokon szállították vissza nyugatra. Ő is fölszállt egyikre, s sikeresen megérkezett Budapestre. Hazatért, édesanyja várt rá.
Viszont sokakra ott vártak még az állomáson, s közülük sokan sohasem tértek vissza.XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#679
Steelheart
senior tag
Steelheart
#678
Steelheart
senior tag
válasz
Steelheart
#678
üzenetére
Ha történelmileg nem eléggé hiteles, azért se szóljatok meg, megtettem minden tőlem tellhetőt
4 db forrást tanulmányoztam át, ebből 2 visszaemlékezés volt, és megpróbáltam összeegyeztetni az összeset. Meg kellett egy kis fantázia is az áthidaló részekhez, nem könnyen préseltem össze 4 oldalba. 
XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#680
Steelheart
senior tag
shaft72
#640
Steelheart
senior tag
Elolvastam az összes ide beszúrt irományodat és hát... dőltem, gondolhatod
Ilyet még nem pipáltam, vagyis nem nagyon. Nem sok ember van, akiből így képes dőlni a hülyeség Graula, én ilyenre biztos, hogy nem lennék, és sosem leszek képes, még ha megfeszülök sem 
XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
Bencom
senior tag
na, ma meg tegnap elvonultam mint egy remete, és a könyv ''alfa'' verziójából két nap alatt három felyezetet is megírtam, és szerintem egész jók, csak az a nagy baj, hogy mindezt kézírással, úgyhogy mire ide felkerülnek, bele fog telleni egy kis időbe
Kypre, merre vagy?nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
#682
shaft72
tag
Steelheart
#680
shaft72
tag
válasz
Steelheart
#680
üzenetére
Thx
Én jelenleg a vizsgaidőszak miatt feszülök be, mint az állat, de ha lesz egy szusszanásnyi időm, újabb agymenésekre lehet számítani... -
#683
Kazimír
őstag
Steelheart
#678
Kazimír
őstag
válasz
Steelheart
#678
üzenetére
A vége kellően érzékletes, leszámítva az utolsó bekezdést, melyet gondolom csak úgy hozzácsaptál, hogy befejezés is legyen.
Egy megjegyzés: Olvastam pár második vh-s regényt, visszaemlékezést és efféléket, és úgy tapasztaltam, hogy az utolsó közlegény is (a századosok meg pláne) tisztában van azzal, hogy a nehézgránátok után gyalogság jön, ezért nem is említik. Maximum az őrmesterektől hangzik el egy ''Szuronyt fel!'' vagy valami hasonló parancs.
Egyébként pedig gratula hozzá!Be köll fizetni, azt' jólvan...
-
shaft72
tag
Ez az első fejezetem könyvének első fejezete egy oldalának két oldala milyen?
.I.
A Tanonc
A nevem Alfréd Predestrination. Tizenhárom éves vagyok, hetedikes elmúltam. (Pubertás kettes.) Mágus tanonc vagyok egy akadémián, amelynek az a neve hogy: Dodge Plymouth Mágus Ordas Képző Baka Démia. Az órák egy nagy várkastélyban vannak, ezt azért írom, mert erdőmágusnak tanulok és a környéken még véletlenül sincs egy kib.szott erdő se, pedig egy erdőkerülő erdész mágus tanoncnak fontos, hogy az erdőben is gyakoroljon és hogy az erdőben eredetiben lássa az erdei lényeket. (Mármint hogy a fák között.) Van három nagyon jó barátom az iskolán kívül, de valójában már két éve nem láttam őket mivelhogy egy tök más akadémián tanulnak és igazából csak levelezni (sem) szoktunk. Közülük ketten már meghaladták a felnőttség korszakát, egyiket most temették el a másik pedig már 92 éves. Az utóbbi sárkányfűszedőnek tanul, egy olyan helyen amit egyébként Öregek Otthona - csúnya szóval Elfekvő - neveznek de ezt nem fejtem ki bővebben, mert később sem fogok róla írni soha és a történet szempontjából
amúgy is tök lényegtelen. Tőlem akár meg is halhat
Lélekszakadva gurultam le a betonlépcsőn. Aztán balra a második ajtón (pokol hehe) be. De még időben estem be a terembe ami - mivel tökre bevoltam szivva - egy erdő arcát mutatta. A tanar még nem volt benn.
- Szervbusz, Alfréd!
Egy hang szólalt meg mögöttem, ami nem lett volna baj mert megszoktam a hallucinációkat csak sajnos a hang hasonlított Mr Dysverbáéra.
- Mr Dysverba elnézést kérek a késésért de - Mr Dysverba nem hagyta befejezni a mutáló hangomon előadott mondatomat.
- Üjjé le - szólt összetéveszthetetlen tanyasi akcentusával - megvátunk tégedet a zóra elkezdésével, mer tudtam hogy neked ebben érdekeltséged fog kifejeződni.Nade kanyarodódjunk vissza a mai anyagtanhoz, amik nem mások mint az Enterek. Ezek a véglények az erdőben élnek...
Miközben Mr Dysverba összefüggéstelenül beszélt én letelepedtem az egyik pad mellé és elkezdtem nagyon bekészülni a fűtől. A padnál éppen a barátom Weed ült.
- Hello Weed, mit nézel? - de Weed nem válaszolt, csak bámult ki az ablakon és tág pupilláit egy nagy piros ködfelhőre meresztgette. Tudtam hogy nagyon kikészült az egész papirtol amit bevett. Ezért mondtam is neki:
- Szerintem nem, nem tért vissza. Lehetetlen hogy má
ris új erőre kapott volna, mert vég ülis csak tíz éve hogy elvesztette a hat almát. De ezt a témát ne firtatcsuk mer Mr Dysverba mindjárt befejezi a proetomologógját.
Weed nem válaszolt, tényleg nagyon hullára be volt készülve.
Mikor Mr Dysverba letette a nagy emberbőrkötésű barna kötetet amiből felolvasott egy kis részt az osztály felé mordult.
- Úgy látódik nekem, Alfréd szívesen megmondja számunkra hogy egy Enter mennyit szarik naponta és hogy hány méteres aranyér nőhet ki belőle a zárt koronájú ember mikrokörnyezetében ha helyesen válaszolsz feleletnek minősül és pirospont ha nem akkor soha többet nem használok vesszőt a tagmondataim között.
- Naponta 10 kiló komposztot, 5-6 méteres lehet és a nagy ordas székelés után a fákban új odvak keletkeznek amelyek remek táptalajai hogy beköltözzenek a rothadó maláriát terjesztő mérges gombapókok.
- Válasz jó. Példát vehetnétek Alfrédról aki még nálam sem igen jobban tuggya az hogy mi az erdei Enterek jellemzését.
- Mr Dysverba még jó hogy tudja ha annyi sok Gyűrűkurát meg Herripottert olvasott hogy teljesen belebuzult! -mondta egy kerek arcú 100 kilós túlsúlyos gyerek aki nem sokkal fiatalabb volt nálam. Úgy tűnt Mr Dysverba elengedte a füle melett a megjegyzést vagy csak nem fogta fel. ÉS pont amikor megszólalhatot volna kicsengettek.
Mindenki fölpattant de Mr Dysverba leintette őket.
- Maradjatok még egy percet kérlek, Mr Peeingnek dolga akadta én fogom, részetekre megtardani az órát amin az Enterekkel fogunk foglalkozni, más megközelítésből ehehehe...
Amint ezt elmondta felállt neki és megfogta a karom és kivezetett az irodából. Aztán igyszolt:
- Alfréd a következő óra után irodámban várlak - szólt ellent tűrő nem hangon, mondás nélkül.
- Aztán ügyes legyél és ne harapd meg mint a multkor!
- Igenis értettem! - válaszoltam mint aki ellentmondást nem tür. (Amúgy sem harapok csak néha.)
A következő óra az igazi ég alatt zajlott. Már kitisztultam addigra. Mr Dysverba mutatott be egy parádés Enter megidézését aztán farkáva csóvált egynéhányat a levegőbe, hogyan kell megidézni egy Entert ő maga többször nem mutatta meg de egyenként mindenkihez odament és segitett, de számított arra (hoppá itt felejtettem egy vesszőt!) hogy senki sem fogja elsőre végrehajtani a megidézés mozdulatsorát. Aztán én kerülődtem sorra.
- Gyere ki Alfréd te jössz. Mozdulat sorát tudad már? Nem baj ha nem megy elsőre nekem is nagyon sokáig kellett gyakorolnom hogy Entert meg tudjak idézni anélkól hogy seggbekúrjon - mondta bíztató hangon Mr Dysverba de ezek a szavak enyhe bizonytalanságot ültettek csak fejembe.
- Tudom - azzal megfogtam a tököm megdörzsöltem és koncentráltan (a tegnapi majagoldos pornóra), elvégeztem az Enteridézés mozdulatsorát kimondtam a varázsigét ami igy szólt:
- Creature creatung ENTER MS-DOS Page Fault Summoning CD.. COPYCON.BAT ezt elmondtam néma csend volt, csak az hallatszott ahogy a mókusok szarnak az ágakon, csak a szél fújt egyre erősebben arról a helyről ahonnan az Enteremnek meg kellett volna jelennie, de aztán csak kiderült hogy Digbey (az a 100 kilós dagadt gyerek) engedte el magát miközbe zabálta a magával hozott kukoricás babkonzervet. (Büdös lett mint állat).
- Egész ügyes vagy - mondta Mr Dysverba miközben majdnem összeokádta magát a csatornaszagtól.
Davids, a szemét hátrafésült hajú szőke ellenfelem akit (valakik ) a herripotteről mintáztak, már szólt volna de Mr Dysverba láthatóan idegesen visszaintette és rákiáltott:
- Davids ha még egy szót szólsz annak következményei, lesznek, mégpedig feldugom a legöregebb Enter aranyerét a seggedbe!
Errea fiúra hatottak az érvek, mert szép csendben visszaült a helyére. -
_seth_
veterán
Van akinek innen a fórumról már könyv formájában is megjelent az írása?
Intel i7 13700KF - Gigabyte B760 Gaming X - Crucial DDR5 PRO 2x24 GB - Gigabyte RTX 4060 Gaming OC - Crucial T500 PRO 1TB + P5 Plus 2TB - TP-Link Archer TX50E - Zalman Megamax 600W - Zalman N5 OF - DeepCool AK620 - SAMSUNG Odyssey 49" C49HG90DMRXEN
-
divot
veterán
Ombre, már megint megakadtam a legelején, de nem tehetek róla, ha magyartalanságot találok, nincs kedvem olvasni.
Szóval ezt írod: ''Mágus tanonc vagyok egy akadémián, amelynek az a neve hogy: Dodge Plymouth Mágus Ordas Képző Baka Démia.''
Magyarul ez így hangzik: Mágus tanonc vagyok a Dodge Plymouth Mágus Ordas Képző Baka Démián. -
Bencom
senior tag
miért, az enyémeket egytől-egyig átírta, és nem szomorkodtam, hanem rohogtem, pedig akár meg is sertodhettem volna
Most látom csak: PH! félisten ez jó...
Ja, és mester! Olvastad már a könyvem új változatának a legújabb változatát?
[Szerkesztve]nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
shaft72
tag
Riadtan menekül a polgári értékrendet hordozó fácán, amint a halál gonosz karma balról felé közelít. A susnyásba iszkol, hiszen csak az aranyvesszejek árnyat adó biztonsága rejtheti el végzete elől. Már-már beér a bozótba, amikor a gerincoszlopa iszonyatos reccsenéssel kettétörik. A nyílt törésből nyomasztó hangot hallatva ömlik ki a fehér gerincvelő, a mezei éticsiga kedvenc tápláléka. A madár teste tompa puffanással hullik a földdel kevert őszi levéltakaróba, amit véres szárnycsonkjai szánalmas verdesésével kicsit felkavar, de a bokrokat már csak a fröcskölő agyvelő éri el. A sólyom lecsapott.
Öt crossbar vizslatja Korcsmányos taskbarját. Odébb a turulmadarasok ebei űzik a vadat, a nagymadaraknak meg se kottyan a 20 kilós kihízott kan vadnyúl, sőt némelyik a vaddisznó kocára is rárepül. A sólymok kisebb zsákmánnyal is beérik, gazdáik leginkább vállról indítják a húsevő madarakat. Amint a turulmadarasok levámolták az erdő nagyvadjait, a sólymászok szabadon engedik szárnyasaikat. Egyszerre csak egy madár lehet levegőben, de mivel a reptetés sorrendje az előző napi kocsmai széklábas verekedés során kialakult, már csak a feldagadt szemek hűtésére, és az véralkohol megfelelő szinten tartására kell a csoport vezetőjének ügyelnie.
- Glááábbbhoz máááá... te Bogáncs hhhe! - harsan az öblös, mérvadó hang, mert a kutyák, érezve az anyatermészet szabadságát, a vadászati normák teljes figyelmen kívül hagyásával összepisálták a vadászok tízóraiját tartalmazó táska oldalát. A kedélyek csak akkor nyugszanak le, amikor a szertelen magatartásáért a Honekker Bosszúja becenevet kapott kutya - Józsi bácsi égtelen erejű picsánrúgásának hatására - vonítva szalad el a messzeségbe, valószínűleg ki is múlik.
Elsőként Nils Tolgersson röppen a levegőbe. Gazdája lassan tántorog a feltételezett vad felé, s közben kesztyűjét lengetve hessegeti el a laposüveg - amit éppen készült meghúzni - köré gyűlő makacs, szemtelen szúnyogokat.
- Onyáááda... csáááját má te nemméész inenne! - üvölti, és eme zaj felriasztja a bozótosban rejtőzködő fácánt, amely egy meredeken emelkedő lineráis függvényhez hasonlóan készül egérutat nyerni. A sólyom fékezés nélkül zuhanni kezd, és rácsapódik áldozatára. - Máhogya... gyó sólyom za agyonvágja a fajdot, 'gyon ám! - röhögcsél hangosan Nils Tolgersson tulajdonosa, miközben madara elveszíti a fácánt. Nils ugyanis még fiatal, tart attól, hogy még egyszer - mint a legutóbb - a célpont helyett kőkemény földbe csapódik, és akkor azt már lehetséges, hogy nem élné túl. - Vótt itte egy fricc sógyom, na az a visszatérés végin akkorát rúgott, hogy leszakította a gazdája, a Böhöm Hans fejit, he-he.
Tolgersson produkcióját azonban nem tekintik kudarcnak, a mozdulat szép volt, ha a jövő héten sem sikerül, kisütik sólyompaprikásnak. Nem marad el a jutalom sem, Nils a tarisznyában utazó, hajós rummal átitatott kekszet kapja ebédre. A madarat kondicionálni kell a vadászat alatti fokozott alkoholfogyasztáshoz.
Tunya a következő. Az öreg sólyom megfontolt szárnycsapásokkal, a termikek felhajtóerejét kihasználva növeli repülési magasságát, s elrepül a francba. Úgy eltűnik, hogy még a Sasszem Béla, aki csak 3 nagyfröccsöt ivott, sem látja sehol a határban. Lent a kutyák, egy pocsolyába félig beleszáradva, egy kacsa kéthetes hulláját találják meg. - Há nemakarom hogy a jószág kárba menngyen - adja meg az öreg Ketyós Jancsi bácsi a némileg sportszerűtlen magatartás okát, és a tást kifejtegetve a sárból, a tarisznyába teszi; hiszen sültként, az esti, keresztyén polgári vacsora terítékének díszeként már úgysem emlékszik senki beszerzésének körülményeire.
A fácánok egyre kisebb territóriumra szorulnak, amint a részeges társaság az erdő felé halad. Sorra szállnak a sólyomok, megannyi bíztató kísérlet, de a tarisznyában még órák múltán is a kiszáradt kacsa teteme hever a kommersz nagyrojál és a kekszek között. Tunya a távoli nyárfák felől újra megjelenik, jól
megnézi az ágakat, majd az egyiket kiválasztva pihenni tér. Lenéző pillantást vet a felrepülő fácánseregre, majd nyugodtan tollászkodni kezd. Koszvadt - aki nevét azért kapta, mert úgy néz ki, mint a háromhetes kimosatlan hullamosdató rongy a proszektúrán - követi társa példáját, de rossz ágat választ, és csőrrel lefelé a fa alatt található vöröshangyaboly közepébe esik. Percek múlva már csak tollai maradnak. Kisdagi el sem indul, este már megy a levesbe.
Dél van, a hajnal óta tartó ivászattól a vadászok a csalánosba hanyatlanak, ki háttal, ki arccal, állapotának megfelelően...'' -
#697
Steelheart
senior tag
Kazimír
#683
Steelheart
senior tag
Jó, könnyen meglehet
Nekem életem összes 2. VH-s olvasmánya az a 3 db Don-kanyaros beszámoló volt Ha belegondolok, tök logikus is.
Igen, a végét már tényleg elkapkodtam, lehet hogy oda sem kellett volna írni. Csak hajnali 3kor, azzal a tudattal írtam azt az uccsó oldalt, hogy ez holnapra húgomnak kell... és még le is kellett másolnia
Túl sok durva véres jelenetet sem akartam belerakni, a tanár gyomra állítólag így is centrifugázott, miközben olvasta - hát tanár, istenem
Majd ha lesz egyszer rá időm, beszúrok ide egy javított verziót, ez tekinthető egyelőre alphának
Egyébként meg köszi
[Szerkesztve]XFire profile: http://profile.xfire.com/crystalheart ________>>--(O.o)-->________ http://www.youtube.com/watch?v=0NM45lYPb_A _________>>--(X.x)-->_________ http://crystalheart.extra.hu/e107_files/downloads/video/myvid/ggstart_f2_3kbps.avi
-
#698
Kazimír
őstag
Steelheart
#697
Kazimír
őstag
válasz
Steelheart
#697
üzenetére
Így legalább került valami pozitív esemény is a végére (a legeselegvégére gondolok), ami azért nem árt.
Egyébkényt tényleg jól sikerült! Kiérződnek belőle a hideg/éhség/stb okozta szenvedések..
[Szerkesztve]Be köll fizetni, azt' jólvan...
![;]](http://cdn.rios.hu/dl/s/v1.gif)
Aktív témák
- Új Gamer PC i5 12400F/13400F/24Gb DDR5 5600Mhz/ RTX 3070 8Gb/500Gb M2 SSD/700W Bronz 2-3 Év gari
- Mindenféle matrica, szinte minden felületre! PH tagoknak 30% kedvezmény!
- Cooler Master V550 V2 White Edition 550W Gold Fehér Moduláris Tápegység
- noblechairs Hero fekete/piros gamer szék eladó
- AORUS P850W 80+ GOLD Modular - AKÁR MÁSNAPI KISZÁLLÍTÁS!
Állásajánlatok
Cég: Alpha Laptopszerviz Kft.
Város: Pécs
Cég: Ozeki Kft.
Város: Debrecen