A Sárkány (és az évek) csapdája

Az 1980-as évek vége felé, a 8 bites konzolok generációjában még nem Sonic volt a Sega „kabalája” – a legnagyobb hős ekkoriban Wonder Boy volt, aki kardjával és állati formáit kihasználva sorra győzte le a gonosz teremtményeket. A sorozat harmadik része 1989-ben jelent meg, az egykori játékosok szerint ez a legjobb epizód. A Lizardcube és a DotEmu úgy döntött, felélesztik, és modern ruhát adnak erre a kissé háttérbe szorult klasszikusra. A végeredmény egyrészt lenyűgöző, másrészt viszont kidomborítja az eredeti játék hiányosságait, és a mai mércéhez fel nem érő, elavult játékmenetét.

A történet in medias res kezdődik, Csoda Fiú éppen a gonosz Meka-Dragon palotájába hatol be, hogy megszabadítsa tőle a világot. Le is győzi a gépsárkányt, ám nem sejti, hogy ezzel átkot hoz a saját fejére: egyszeriben gyíkemberré változik. Itt veszi kezdetét az új kaland. A sárkány csapdájából csak úgy szabadulhat, ha megtalálja a Szalamandra Keresztet, ehhez az ereklyéhez pedig igen rögös út vezet.

Felépítésében a Wonder Boy: The Dragon’s Trap leginkább a „metroidvania” stílusú játékokra emlékeztet. A játéktér többé-kevésbé összefüggő terület, melynek bizonyos részeit csak adott állati formában, a megfelelő képességek birtokában érhetjük el. Gyíkemberként például tüzet okádunk, és nem árt a láva, de az első főellenség legyőzése után egérré változunk, aki viszont gyors, átfér a kis réseken, és bizonyos falakon is fel tud mászni. Így mindig újabb részekre jutunk el, újabb sárkányt győzünk le, és újabb állat bőrébe, szőrébe vagy tollába kerülünk, mígnem eljutunk az utolsó főellenséghez is.

Maga a történet nem több egy néhány órás kalandnál, de ez szerencsére elég változatos, érdekes, hiszen mindig mutat valami újat, és könnyed szerepjátékos elemek is színesítik. A legyőzött ellenfelek után gyűjtött érmékből a boltokban fegyvereket és páncélokat vásárolhatunk, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy sikerrel járjunk. Ezek viszont elég drágák, úgyhogy „tápolni” is kell, mégpedig sokat, illetve titkos ládákat kereshetünk, amik további életerőt vagy más extrákat adnak. A játék egyáltalán nem könnyű, sőt még legkönnyebb fokozaton is nagyon nehéz, köszönhetően a teljességgel elavult, idegőrlően frusztráló irányításnak.

Sajnos akkoriban még valahol itt járt a játékdizájn: kiegyensúlyozatlan kihívás, szörnyű hitboxok, a segítségek és utalások teljes hiánya. Ha karakterünk sebzést kap, tehetetlenül pattan vissza, ami sok esetben magasról való leesést, halált, vagy az adott szakasz újrakezdését jelenti. Az ellenfelek minden képernyőn újratermelődnek, ami további frusztrációt jelent. Ez egy nagyon durva, csiszolatlan játékmenetet eredményez, ami mai szemmel már egyáltalán nem élvezetes.

Öreg játék nem vén játék

Persze nem is csoda, hiszen a fejlesztők nem nyúltak az eredeti játékmenethez, így pontosan azt kapjuk, amit 1989-ben. Akár látványra és hangzásra is, hiszen bármelyik pillanatban válthatunk a modern és a retro grafika és zenék között (előbbi a jobb ravasz, utóbbi a jobb kar lenyomására történik). A különbség döbbenetes – a fejlesztők a Master System pixeles, nevetséges grafikájából egy gyönyörűen megrajzolt és animált, színes, életteli világot alkottak. A zenéket pedig teljesen újrahangszerelték, így lettek a 8 bites pittyegésből csodálatos dallamok és szívhez szóló, fülbemászó nóták.

Azt azonban a gyönyörű külső sem fedheti el, hogy technikailag ez továbbra is ugyanaz a régi játék, ami huszonnyolc évvel ezelőtt volt, annak minden nyűgjével és bajával. Az eredeti tervezők zsenialitását dicséri viszont, hogy még ma is kifejezetten szórakoztató tud lenni, a pályatervezés remek, nagyon okosan felépített kis kalandról van szó, amit még a játékmenet magjának hibái ellenére is lehet élvezni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az eredeti kódrendszer is bekerült a játékba, így akár az 1989-es mentéseinket is visszatölthetjük – persze ma már egyszerűbb az internetről szerezni retro kódokat, amik teljes életerőt, az összes felszerelést vagy mérhetetlen mennyiségű pénzt adnak.

További extra a játékban, hogy játszhatunk akár lány főszereplővel is (Wonder Girl). Ennek a játékmenetre semmi hatása nincs, de értékelendő opció. Ahogy a főmenüből megnyitható galéria is, ahol a remaster kulisszái mögé pillanthatunk be látványtervek, rajzok, animációk és zenés kisfilmek formájában. Az alapanyag nem sok mozgásteret engedett a fejlesztők részére, de látszik, hogy a szívüket-lelküket beletették ebbe a produkcióba, és ez visszaköszön a játék minden – régi és új – pixelén. Még olyan apróságra is figyeltek, hogy különböző effektekkel szimulálhassuk a korabeli tévék képét, így teljes lehet a nosztalgia faktor.

Vegyes az összkép, hiszen a Wonder Boy: The Dragon’s Trap játékmenete már nem felel meg a mai elvárásoknak, egyszerűen túl csiszolatlan és kiegyensúlyozatlan a kihívás. Mégis, ez egy darabka történelem, amit a platformer műfaj kedvelőinek mindenképp érdemes kipróbálni. A fejlesztők olyan csodaszép formába öntötték, ami önmagában is megéri a néhányezer forintos árat. Egy ilyen igényes, kiadós nosztalgia vonatra érdemes megvenni a jegyet, még ha revelációt nem is várhatunk tőle.

Pro:

• Lenyűgöző látvány és zenék;
• A mai napig korrekt pályatervezés;
• Szuper hangulat;
• Egy darabka történelem, amit érdemes újra átélni.

Kontra:

• Az irányítás mai szemmel már nehezen élvezhető;
• Nehézségi tüskék egész sora;
• Rövid, egyszeri kaland.

70

dreampage