A Sárkány (és az évek) csapdája

Az 1980-as évek vége felé, a 8 bites konzolok generációjában még nem Sonic volt a Sega „kabalája” – a legnagyobb hős ekkoriban Wonder Boy volt, aki kardjával és állati formáit kihasználva sorra győzte le a gonosz teremtményeket. A sorozat harmadik része 1989-ben jelent meg, az egykori játékosok szerint ez a legjobb epizód. A Lizardcube és a DotEmu úgy döntött, felélesztik, és modern ruhát adnak erre a kissé háttérbe szorult klasszikusra. A végeredmény egyrészt lenyűgöző, másrészt viszont kidomborítja az eredeti játék hiányosságait, és a mai mércéhez fel nem érő, elavult játékmenetét.

A történet in medias res kezdődik, Csoda Fiú éppen a gonosz Meka-Dragon palotájába hatol be, hogy megszabadítsa tőle a világot. Le is győzi a gépsárkányt, ám nem sejti, hogy ezzel átkot hoz a saját fejére: egyszeriben gyíkemberré változik. Itt veszi kezdetét az új kaland. A sárkány csapdájából csak úgy szabadulhat, ha megtalálja a Szalamandra Keresztet, ehhez az ereklyéhez pedig igen rögös út vezet.

Felépítésében a Wonder Boy: The Dragon’s Trap leginkább a „metroidvania” stílusú játékokra emlékeztet. A játéktér többé-kevésbé összefüggő terület, melynek bizonyos részeit csak adott állati formában, a megfelelő képességek birtokában érhetjük el. Gyíkemberként például tüzet okádunk, és nem árt a láva, de az első főellenség legyőzése után egérré változunk, aki viszont gyors, átfér a kis réseken, és bizonyos falakon is fel tud mászni. Így mindig újabb részekre jutunk el, újabb sárkányt győzünk le, és újabb állat bőrébe, szőrébe vagy tollába kerülünk, mígnem eljutunk az utolsó főellenséghez is.

Maga a történet nem több egy néhány órás kalandnál, de ez szerencsére elég változatos, érdekes, hiszen mindig mutat valami újat, és könnyed szerepjátékos elemek is színesítik. A legyőzött ellenfelek után gyűjtött érmékből a boltokban fegyvereket és páncélokat vásárolhatunk, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy sikerrel járjunk. Ezek viszont elég drágák, úgyhogy „tápolni” is kell, mégpedig sokat, illetve titkos ládákat kereshetünk, amik további életerőt vagy más extrákat adnak. A játék egyáltalán nem könnyű, sőt még legkönnyebb fokozaton is nagyon nehéz, köszönhetően a teljességgel elavult, idegőrlően frusztráló irányításnak.

Sajnos akkoriban még valahol itt járt a játékdizájn: kiegyensúlyozatlan kihívás, szörnyű hitboxok, a segítségek és utalások teljes hiánya. Ha karakterünk sebzést kap, tehetetlenül pattan vissza, ami sok esetben magasról való leesést, halált, vagy az adott szakasz újrakezdését jelenti. Az ellenfelek minden képernyőn újratermelődnek, ami további frusztrációt jelent. Ez egy nagyon durva, csiszolatlan játékmenetet eredményez, ami mai szemmel már egyáltalán nem élvezetes.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!