Mesefigura mesefigura farkasa
A Telltale-t ugyan egykori LucasArts-veteránok alapították, de az igazi sikerre, a régihez hasonló minőségre sokáig kellett várnunk. Bár néhány legenda felújítása-folytatása (Monkey Island, Sam & Max) egész kellemes lett, a többi epizodikus játékuk néha még alulról sem tudott az elfogadható szint közelébe érni – és akkor a nyilvánvalóan kizárólag a pénzkeresés céljából bevállalt, kriminálisan rossz CSI-szériát még jótékonyan el is felejtettük. Két éve azonban minden összejött nekik, és a The Walking Dead képregény (és nem a tévésorozat!) egészen egyedi stílusú megjátékosításával aranybányára leltek. Egy év kellett mindössze a továbbterjeszkedésre: a zombis széria második „évada” mellett egy másik klasszikus grafikus novella, a Fables is megkapta a Telltale-kezelést. Az ötödik, záró epizód nemrég jelent meg, ennek apropóján pedig az egész évadra visszatekintünk.
Aki anno 2012-ben játszott a Walking Dead-epizódokkal, az tökéletesen otthon fogja magát érezni az új szériában is; aki viszont valami klasszikus kalandjátékra vágyik, bonyolult fejtörőkkel és nyakatekert megoldásokkal, azt minden bizonnyal igen hamar kultúrsokk éri. Mert akármennyire is élvezetes pillanatokat is kínál a Telltale új játékmodellje, azt el kell ismerni, hogy játékmenet terén a durva egyszerűsítés felé mentek el. A kalandjátékokra jellemző, olykor tényleg idegesítően komplex vagy logikátlan kihívásokból visszavettek, ezek helyét a nagyszerű karakterekkel, az érdekes és fordulatos sztorival, illetve a játékosnak nyújtott, olykor meghökkentően széles szabadsággal tömték ki.
A Wolf Among Us már kiindulópontjával is elvarázsol (ez persze leginkább az eredeti képregényt megalkotó Bill Willinghamnek köszönhető). New Yorkban járunk, annak is Fabletown nevű részében, ahol az egyszeri emberek között népmesék szinte halhatatlan hősei, gonoszai és egyéb szereplői laknak rejtőzködve. A törvény szerint embernek álcázva kell élnie mindenkinek – ez nyilvánvalóan könnyebben megy Szépségnek és Hófehérkének, mint mondjuk a Piroskát és kedves családját korábban egy félreértés következtében felzabáló farkasnak. Igaz, Bigby – zseniális beceneve van Big Bad Wolfnak – még a szerencsésebbek közé tartozik, hisz állandó állása van, ő a terület sheriffje. Mivel Fabletown szociális berendezkedése (és úgy egyáltalán, teljes világa is) a hetvenes évek krimijeit idézi, munkája bőven van, még anélkül is, hogy valaki elkezdené lefejezni a prostituáltakat, és hát nyilvánvaló, hogy az ötrészes évad ezzel nyit, így Bigby minden korábbinál nagyobb feladat előtt áll.
A játék egyszerű gyilkossági nyomozással indul (illetve egyszerűnek még ez sem nevezhető), de talán nem számít spoilernek, hogy elég hamar kiderül, az eredeti gyanúsítottaknál jóval feljebb vezetnek a szálak. A nyomozás elsődleges módja természetesen a helyszínek bejárása, illetve a beszélgetés – gyanús elemekkel, szemtanúkkal, szövetségesekkel egyaránt. A Walking Deadben még tetten érhető tárgyhasználat tulajdonképpen eltűnt a játékból, a QTE-megoldással készült akciójelenetekből is körülbelül kettő jut egy epizódra, így a játékidő nagy részét a párbeszédek teszik ki.
Szerencse, hogy ezek nagyszerűek lettek – egyszerűen élmény ebben a fura világban kalandozni, újabb és újabb őrült alakokkal összetalálkozni, kicsavart folklór-hősök modernizált életébe bepillantani. Ott van Colin, a láncdohányos, cinikus, alkesz kandisznó, aki hősünkkel egy lerobbant kéróban tengeti az életét, ügyet sem vetve az alakváltást előíró szabályokra, és az ezen dohogó főrendőrre. Vagy a mindent látó varázstükör, aki csak a rímekben feltett kérdésekre válaszol, pillanatok alatt felidegesítve ezzel poétának csapnivaló farkasunkat. Megismerhetjük Szépség és Szörnyeteg válságba jutott házasságát, élvezetes vitákat folytathatunk a paranoid Béka úrral és összeakaszthatjuk a bajszunkat az agresszív Kékszakállal. Minden sarkon vár ránk valami váratlan, valami furcsa, ami a puszta helyszínről-helyszínre ugrásokat is élvezetes kalanddá teszi.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
